Az orosz haderő képessége…

A címben lévő gondolat egy széles körben elterjedt toposz elsősorban atlantista körökben, ukrán-drukker csoportokban, de sokszor jóhiszemű embereknél is. Mivel azonban egy nem túl erős nemzet esetében, mint sajnos a mienk is, alapvető fontosságú a valós kép, a valós erővonalak ismerete, szeretnék ezzel a nagyon veszélyes értelmezéshez pár gondolatot hozzáfűzni.

A háború elején mindenki pár napos különleges hadművelettel (az orosz vezetés mind a mai napig ezt a hivatalos formulát alkalmazza az ukrajnai katonai tevékenységükre, bár ez azon a szinten már régen túl ment) számolt, amolyan kazahsztáni mintára, ahol hamar érvényesült az orosz erő. Aztán elkezdődött egy furcsa irányokat és tulajdonságokat mutató háború, amit emlékeim szerint először Robert C. Castel jelentett ki. És ez azóta is folyik. Ahogy az egyik minapi háborús live-show-ban egy szakértő fogalmazott: “…láttuk mire képes az orosz haderő…” Nos, először ezt a “láttuk”-ot vizsgáljuk meg.

von Schlieffen terv 1905
A von Schlieffen-terv 1905-ből. Wikipédia

Azt láttuk először, amit a média arról mutatott. Azt láttuk, hogy egy nem túl nagy orosz csoport egy gyors beavatkozással le akarja fejezni az ukrán vezetést, megszállni a számukra stratégia jelentőségű pontokat egy 3-500 kilométeres sávban az ukrán-orosz határ mentén. Ez a sáv megfelel azon a fegyverek hatótávolságának, amiket a NATO és azon felül főképp az Egyesült Államok szeretett volna telepíteni Ukrajnába, amely ország vezetésének ígértek egy quasi NATO tagságot. Aki emlékszik még, ezt az ígéretet hárítottuk mi a kárpátaljai magyarokat ért atrocitások és jogfosztások miatt.
Tehát ez történt az első napokban, amire meg is született az első fölöttébb gyenge lábakon álló toposz: az oroszok villámháborút terveztek. Nos, ez nem volt villámháború. Aki kíváncsi arra mi a villámháború, olvassa el von Schlieffen 1905-ös haditervét -, ami számos hibája ellenére a mai napig nyomot hagyott a nyugati katonai gondolkodáson. A villámháború, egy nagy haderővel végrehajtott elsöprő erejű harci tevékenység, ami 1-3 hónapig terjed időben. Főleg egy Ukrajna méretű ország területén. Itt nyilvánvalóan nem ez történt, hanem egy különleges hadművelet, ami kudarcot vallott. Több, mint valószínű, hogy a saját titkosszolgálatai vezették hamis feltételezésre az orosz vezetést. Le is váltottak több vezetőt.  Ahogy egyébként minden komolyabb európai országban is.

Az első – villámháborús – toposz a kudarc után nem sokkal, meg is szülte a következőt: az orosz hadsereg teljesítménye címmel. “Mint láttuk”. Valójában nem az orosz hadsereg teljesítményéről volt szó, hanem a titkosszolgálatok teljesítményét láttuk, ami kritikán alulinak bizonyult, a nyugati társaikkal egyetemben. Ebből következett, hogy egy erősen alábecsült létszámot mozgósítottak és a politikai kommunikáció is a hamis feltételezésekre alapult. Ebből pedig nem olyan könnyű visszajönni, mint azt sokan elképzelik.

A másik fontos dolog ezzel kapcsolatban, amit érdemes mérlegre tenni, hogy az orosz vezetés sem irányított egy ilyen mind a térben, mind az időben kiterjedt általános háborút a II. Világháború óta. Afganisztán az oroszok számára is egy beavatkozás volt, nem általános háború, ahol egy rezsimet támogattak. A sok kisebb-nagyobb háború, proxy-háború és forradalom leverés eléggé messze van attól a méretaránytól, amibe keveredtek Ukrajnában. Az is látványos volt az elmúlt kilenc hónap során, hogy mennyire kelletlenül szánták el magukat még a részleges mozgósításra is, illetve hogy milyen látványosan kerülik még mindig a teljes infrastruktúra felszámolás taktikáját.

A harmadik dolog, amire figyelni kellene, hogy valami hiányzik. Ezt a hiányt azzal tudnám érzékeltetni, ami történelmi kalandfilmekben előfordul, ahol egy csatát jelenítenek meg. Nem egyszer történik ilyenkor, ahogy az “A” csapat és a “B” csapat egymásnak esik a harcmezőn, elkezdődik a birkózás, majd – mondjuk – a “B” csapat elkezdi legyűrni az “A” csapat erőit.  Ám ezen a ponton a kamera megindul a csatatérről és elmegy egy domb mögé vagy egy erdőbe a csatatér mellett és ott megmutatja az “A” csapat addig lapuló főerejét. Ekkor ezek is megindulnak egy jeladásra és felszámolják teljesen a “B” csapatot.
Nos az én hiányérzetem ez. Hol vannak a főerők? Mert a “csatatéren” nem látom őket. Míg a kommentározók döntő többsége alkalomról alkalomra, hol így, hol úgy magyarázza a pillanatnyi helyzetet, annak függvényében, hogy épp merre hullámzik a küzdelem. Itt jusson az eszünkbe Robert C. Castel korábbi írása a Herszoni édesmindegy címmel. Egy nagy háborúnak a pillanatnyi helyzete, állapota nem sokat árul el a végkimeneteléről.
Szoktak azon is émelyegni, hogy az orosz erők milyen elavult technikát alkalmaznak. Amellett, hogy valóban régit kapnak a fronton jelenleg szolgálók. De akkor azt is el kell mondani, hogy a mozgósításig ezzel a technikával, jelentős élőerő hátrányban is állták a sarat. Úgy, hogy a haderő jelentős része nem is volt reguláris had. A létszám jelentős része ugyan olyan mozgósított állomány volt, mint az ukrán hadsereg állománya. Pont ezeket érte a sikeres ellentámadás Harkovnál. Hozzáteszem, az erőik java részét ki tudták vonni időben. Ez az ukránoknál legtöbbször fordítva történt.
A modern haditechnika viszont a hiányérzetet erősíti. Ugyanis hol van? Látott valaki is csak egyet is az igazán új technikából? Én a korábbi T-90-es típusból is elég keveset láttam. És egészében véve is azt látjuk, hogy a két nemzedékkel ezelőtti technika szerepel javarészt. A légierőt is erősen óvják, holott az azért tudható, hogy létezik.
Vagy azt gondoljuk, hogy mifelénk, Nyugaton csupa csillogó fegyver van? Amit látunk általában, az elitegységek fegyverzete, ami valóban élvonalbeli. Viszont, ha egy szinttel lejjebb megyünk, vajon mit találunk? Régebbi eszközök sokaságát. És még a meglévő technikára sincs feltétlen megfelelő személyzet, mert a modernitás és a posztmodern korunk társadalma ódzkodik minden felelősség vállalástól.
A mennyiség és a minőség összecsapását látjuk (Robert C. Castel), ahol a mennyiség áll nyerésre. Sem a mennyiséget, sem a minőséget nem lehet hip-hop felfejleszteni. Idő kell hozzá, nem is kevés. Ugyanakkor, ha a mennyiség győzni fog, a minőséget pótolni lehet majd a harcok után. Ugyanakkor épp tegnapi (2022.11.29.) Napi Aktuálisban, Dr Somkuti Bálint mondta, hogy jelenleg már 300.000 ukrán fegyveressel 450.000 orosz áll szemben (kellett ez nekünk?), ami azt jelenti, hogy hamarosan befejeződik a mozgósított állomány integrálása a frontokon.

Röviden összegezve, csak bizonyos seregtestek teljesítményét láttuk, a számukra rendelkezésre álló erők és technikák viszonylatában. Nem a teljes orosz hadsereget. Szemben az ukrán hadsereggel, amelyik nagyjából minden erejét összeszedte ehhez a két sikeres ellentámadáshoz. Továbbá jelentős, noha nem korlátlan támogatást is a NATO-tól. A fegyverzeten és a muníción túl, nagyon jelentős felderítési segítséget és ami ma már nyílt titoknak számít hadsereg szervezési és vezetési, irányítási segítséget is. Így ma az ukrán hadsereg egy olyan szerveződés, ami helyiekből álló állománnyal, de a Nyugat vezetésével és támogatásával működik. A Nyugat küzd Oroszország egyik félkezével. Hogy a másikban mi van, nem tudjuk.

Nekünk magyaroknak azt kell ebből megértenünk, hogy a nagyok csatájában az irány az, hogy egy hosszú időre befolyási övezeteket, stratégiai térnyerést és tér veszteségeket eldönteni akaró birkózás zajlik. Emlékezzünk a Jaltai térképre. A fejünk felett – és nem csak a mi fejünk felett, hanem például a lengyelek feje felett is – egyeztek meg a befolyási övetekről. A térnyerést a Nyugat kezdte 1991 után. Volt ebben természetes visszarendeződés (mint például, mi, a lengyelek, a csehek, szlovákok, szlovénok és a horvátok és a Baltikum), de volt túlhajtott benyomulás az oroszok biztonsági zónájába (ez volt Ukrajna, Grúzia, Azerbajdzsán, kísérlet Belorussziába való behatolásra). Most azonban elindult az inga visszafelé, mert a Nyugat túlterjeszkedett  saját valós lehetőségein. Eddig sikerült felépítenie és fegyverbe állítania elhibázott politikájával egy majd félmillós hadsereget az oroszok részéről, azonban aligha ez a vége. Továbbá sikerült felépítenie egy 300.000-es ukrán hadsereget is, aminek teljesen bizonytalan a további sorsa. Hiszen ennek a hadseregnek az ára az lett, hogy az Ukrajna nevű ország gyakorlatilag felszámolódott. Ennek a helyén van ez a hadsereg. És már most látszik, hogy gond lesz ezzel az országnak kinéző hadsereggel a háború után. Ez így együtt 750.000 fegyverben álló ember. S mindannyian szlávok, keleti-szlávok, nagyon hasonló műveltséggel. S akik arra gondolnak, hogy olyan nagy a gyűlölség, hogy évtizedekig ellenségként fognak egymásra tekinteni, azoknak figyelmébe ajánlom a II. Világháborút. Ott is hasonló jelenetek játszódtak le. Aztán megszerveződött négy Ukrán Front. Mindent meg lehet oldani…
Erre szokták volt mondani, hogy a demokrácia és a jogállamiság terjedt, de minek áltassuk magunkat? Nálunk sem a magasztos elvek vezették a Nyugatot, hanem a megszerezhető vagyon és termelési kapacitás és piac. Ukrajnában sem az ukránok szép lelke a vonzerő, hanem a kitűnő földek – amikből már jókora mennyiséget zsákmányoltak, legalább papíron – az ásványkincsek (kőszén, vasérc, palagáz, kőolaj, ritka fémek), és persze a piac és az olcsó munkaerő. Persze lehet egy kicsit oldalra nézni is, de minek? Ahhoz túl kicsik vagyunk, hogy vakon repüljünk…

Az orosz haderő lehetőségei felől, tehát ne legyenek hamis képzeteink. Ne hallgassunk olyanokra, akik elbagatellizálják a kérdést. Keletről nagy vihar készülődik, míg eközben dél felől is egyre sűrűbb a levegő. S ráadásként mindig tartsuk szem előtt, hogy a Nyugat mindeközben elveszítette a népesedési versenyt és határozott léptekkel halad egy súlyos, talán végzetes népességi és társadalmi összeomlás felé.

Miért nem értik meg?

Nos, ahogy olvasom a különféle értékeléseket a szomszédék háborújáról, minduntalan feltűnik egy mögöttes vélemény, ami nagyban befolyásolja magát a helyzet értelmezését is. Ez pedig az lenne, hogy Oroszország valamiféle külön műveltség, külön földrész, de semmiképpen sem Európa része.

Ez pedig egy nagyon fura dolog, mert a valóságban ízig-vérig európai körbe tartozik. Azt, hogy a politikusok java manapság már csekély műveltséggel rendelkezik és ezért látókörük ritkán haladja meg a Facebook Akadémia színvonalát, tudomásul vettem. Azt viszont furcsállom, hogy az elemzéssel foglalkozók, különösen, akik döntéseket meghatározó tanácsokat adnak vezetőknek, miért sajnálják a fáradságot arra, hogy megnézzék egyáltalán miről is beszélnek? Mert a helyzet az, hogy Oroszország, az egykori Rusz a Rurikidák állama a mai politikai értelemben vett Európával együtt jön létre. Megalapítói a normann kereskedő-harcos klánok, akik a kelet-európai erdős-mocsaras-füves területein a nagy folyók mentén megtelepedve a gótok egykori szerveződését felújították. Azaz germán alapítás.

Későbbi léte ezer szállal kötődik az európai térhez. Műveltsége, kapcsolatai, kereskedelme Európa középső és nyugati részének kiszolgálására alapul. A Res publica Christiana 1054-ig a Ruszt is jelentette. S bár nagyon hamar kialakult egy önálló identitás, ami a keleti szlávságra alapult, alapvető irányultsága a rurikidáknak a Nyugat volt.

Amikor a mongol áradat elborította a Rusz területét a fejedelmek nem keletre vagy délre menekültek, hanem valamennyien a nyugati irányt választották. S mikor a Moszkvából felemelkedő új államszervező erő lerázta a mongol-tatár terhet, rögtön a nyugat felé fordult.

A rurikidák egészen 1610-ig voltak jelen Oroszországban. Utánuk egy rövid ideig volt egy orosz család, akik bojár nemzetség voltak eredetileg és 1762-es kihalásukig. A Romanov család maga is számos esetben német, lengyel, svéd családokkal házasodott. Ki nem hagyható I. (Nagy) Péter szerepe. Ő volt, aki hatalommá tette Oroszországot. A Baltikum svédektől való megszerzésével belépett az európai nagypolitikába. Az egyik nagy felgyorsítója volt Oroszország nyugatosításának. Ehhez az ihletet a nyugati országok bejárása során szerezte. A mintája a Nyugat volt. Végül 1762-ben az echte német Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst lett Oroszország cárnéja. Ugye, így nem igen ismerős? II. Katalinként már inkább. Ő volt a második nagy nyugatosító. Általa nagyhatalom lett Oroszország és a mai napig az is maradt.

A 19. század során több hullámban is voltak erős törekvések a modernizálásra. Végül az egyik legnagyobb lendületű modernizálást a bolsevikok hajtották végre a 20. század elejétől fogva. Igaz, irtózatos árat fizettetve ezért a lakossággal. Nehéz is megmondani, hogy mi volt a nagyobb az ár vagy a nyereség? De egy nyugati eszme nevében eltörölték a keleties maradványokat. Egy államkapitalista rendszert kiépítve.

S mit ád Isten, kimúlt a Szovjet Unió, de megjött az Európai Unió. S mára ugyanazok a kivénhedt marxisták, neomarxisták uralják, mint egykoron a Szovjetet.

1991 után Oroszország arccal a Nyugat felé fordult. Naivan. Ki is rabolták, s vittek mindent, ami mozdítható. A germán az mégis csak germán, még öltönyben is. Ennek volt ellenhatása Vlagyimir Putyin megválasztása. aki maga is Nyugat felé kereste Oroszország helyét. De nem találta. Mert csak gúnyos kioktatást és sunyi profitéhséget talált ott.  Ahogy mi is jártunk.

A helyzet az, hogy a Nyugat önmagával harcol Ukrajnában egészen nagy távlatokban nézve.

Európa hadban áll

Csak nem akar róla tudomást venni

Döntő fontosságú kérdés az számunkra, hogy rosszul megválasztott szövetségeseink, mit művelnek a szomszédunkban. A cím elég vészjósló és látszólag ellentmond a hivatalos álláspontoknak. Azonban fontos, hogy rögzítsük magunknak:

Európa hadat visel Oroszország ellen, hadüzenet nélkül.

Mikor viselünk hadat valaki/valakik ellen? Legközvetlenebb módja (és most és a következőkben az ok lényegtelen, csak a technológia számít), ha hadat üzenünk a megtámadott félnek. Még akkor is, ha egyébként már egy eszkalált helyzetben van a két fél. A hadak már felkészültek, felvonultak a határokra. Hazaküldik a követeket és átnyújtanak egy iratot, amelyen tudatják, hogy beálltnak tekintik a hadi állapotot. Következő lehetőség, hogy egyszerűen csak megtámadják a kiszemelt célpontot. Ekkor is van persze eszkaláció, mert azért ritka az, amikor csak úgy hirtelen felindulásból születik egy háború. Van olyan is, amikor segédcsapatokkal veszünk részt egy hadi vállalkozásban. Van egy szövetséges haderő, de azt célszerűnek látszik kiegészíteni támogató csapatokkal. Egy további lehetőség, hogy csak „tanácsadókkal” segítünk. Ez is eléggé gyakori. Bár ez utóbbit sok esetben később követi egy magasabb fokozat és megjelenhetnek  a saját csapatok is.

Mit csinál jelenleg a Nyugat és ebben természetesen fő-hülyeként Európa? Vegyük sorra azokat a tényeket, amit a sajtóból és a közösségi médiafelületekből tudni lehet, tehát köztudomásúnak tekinthető.

A Nyugat:

  • szállít lőszert,

  • szállít fegyvereket, egyre hatékonyabb és modernebb eszközöket,

  • szállít egyéb hadieszközt, mint például sisak, ruházat, egészségügyi felszerelések, logisztikai felszerelések, stb.,

  • szállít híreket, felderítési adatokat (az amerikaiak, britek, németek, franciák bevallottan teszik ezt),

  • saját felségterületén legalább tucatnyi ország képez ki ukrán katonai alakulatokat,

  • pénzügyi támogatást ad, mint egykoron a Napkirály, XIV. Lajos Rákóczi Ferencnek, hogy harcolni tudjon a Habsburgok ellen,

  • kisajátította a Nyugaton lévő orosz állami, céges és magántulajdonú tárgyi és pénzügyi eszközöket (tették ezt mindenféle eljárás nélkül egyszerűen csak einstandolva), (Ezzel egyébként elásták a magántulajdon és a vagyonbiztonság kapitalista szent tehenét is.)

  • szankciós politikának nevezve gazdasági háborút vív Oroszország ellen,

  • a kommunikációs térben minden eszközzel az ukrán felet támogatja, tekintet nélkül a tartalmi valóságértékre,

  • [Frissités: Hétfői hír, hogy az Európai Unió a Béke Alap terhére ukrán katonákat szeretne kiképezni a háború folytatása érdekében.] [Mint kiderült 15.000 katonai vezetőt, tisztet, azaz nem a közkatonák kiképzéséről van szó. Ez a parancsnoki létszám egy 120 ezer fős haderőt jelent (15.000×8 fő, ahol a 8 fő egy raj elvi létszáma.)]
  • +1: Nem régi hír az is, hogy Németországban parancsnokságot állít fel a NATO az ukrajnai tevékenység összehangolása végett. Hát, szép. Valószínűleg ezzel váltják fel a Mariupolban megsemmisült „összehangolási központot”. (Hiányzik ez a németeknek?)

Ha ezt a listát az ember áttekinti, be kell lássa, hogy Lavrov külügyminiszter úr nem beszélt a levegőbe, amikor azt mondta, hogy a Nyugat és szervezetileg a NATO és az EU hadat visel Oroszország ellen. Ezt a magam részéről meg kell, hogy erősítsem.

Hiába erősködnek, hogy dehogy! Mi nem üzentünk hadat Oroszországnak, mi nem folytatunk háborút Oroszország ellen. De, ha egyszer látjuk? Akkor miről beszéltek? Ízlelgessük ezt a keserű pirulát, mert sorsdöntő hatással lesz a jövőnkre nézvést is. Ugyanis ezek a mi szövetségeseink.

Egy olyan kettős szövetségi rendszer tagjai vagyunk, amely de facto háborúban áll a hozzánk közelebb lévő második katonai nagyhatalommal, Oroszországgal. Ráadásul a másik hadviselő fél, Ukrajna, olyan viszonyban van Magyarországgal, hogy épp csak meg nem támad minket. De azt is csak azért nem, mert most van épp más sürgősebb dolguk is…

Európa hadban áll és közben arról igyekszik meggyőzni önmagát, hogy mégsem. Ezzel azonban csak a lakosságot teszik ki egy nagy csalódásnak. Mert az “ellenség” tisztában van a tevékenység lényegével. S félő, hogy eszerint fog cselekedni. És miért is ne tenné, hiszen szövetségeseink segédletével saját állampolgárainak sokasága hal meg, szerez sebesülést?

Kénytelen vagyok itt megint megemlíteni Robert C. Castelt (ez van 🙂 ) mert ő hozta a köztudatba azt az egyébként szembeszökő tényt, hogy a NATO “fedezetlen bankókkal” rohangál már vagy két évtizede Európában. Lefordítva ez ugye azt jelenti, hogy a biztonság garanciájának tekintett NATO tagság valójában egy meg nem valósítható garancia-ígéret a Nyugat részéről. Ezt azonban sikerült tetézni ez év február 24-e után. Azzal, hogy az amúgy sem túl tele lévő európai hadiraktárok készleteit “elégették” az ukrán háborúban.

A következmények

Európa, tehát úgy folytat háborús politikát, hogy ehhez nincs meg az erőfedezete. Az immár lassan húsz éve lezajlott iraki invázió óta ilyen méretű hadműveletet nem végzett a NATO. Azóta a Nyugat katonai szövetségének helyzete – úgy látom – sokat gyengült. Akkor mintegy félmillió embert tudott a helyszínre szállítani. Maga a hadművelet alig hat hétig tartott. A siker ugyan teljes volt, de ezt egy rosszul vezetett és nem igazán motivált hadsereggel szemben érték el, úgy, hogy a világ nagyobbik része az akció mellett állt. Az előkészítés során az iraki hadsereg még arra sem volt képes, hogy érdemben hátráltassa a felvonulást. Légi ereje és légvédelme annyira csődöt mondott, hogy harci gépeik jó része egyszerűen átrepült Iránba. Ez az inváziós háború (villámháború) mutatta meg a Nyugat mozgósítási és erő-összpontosítási képességeit. Annak felső határát. Azóta sok képesség alábbhagyott. Például a logisztikai képességek is. Egy Oroszország méretű ellenfél ellen édes kevés lenne egy 600.000-es hadsereg. Az csak a beköszönéshez lenne elegendő. És nem hat hétre kellene felkészülni, hanem legalább hat hónapra, de inkább évekre. Mínusz 20-30 fokos telekre, őszi-tavaszi sártengerre, úttalan utakra, mára szétzilált infrastruktúrára. Azt remélem mindenki észreveszi, hogy ez lehetetlen lenne. A nyugati gazdaságok ekkora terhelés alatt összeroppannának. Az alapvető nyersanyag és energia erőforrásokat sem tudnák ilyen hosszan biztosítani, nemhogy a megfelelő kapacitások időben való kiépítését (mondjuk azoknak már működnie kellene ma is…). 

Csakhogy ekkor (2003-ban) még a Nyugat gazdasági ereje teljében volt. Ma ez nem mondható el. Európa pedig határozott kézzel kormányozza be magát egy minden korábbinál mélyebb gazdasági szakadékba (a 2008-as, 2015-ös, 2019/20 megroppanások után). Az elmúlt húsz évben az európai hadseregek fegyverzete alig modernizálódott. Az elitegységeken kívül alig van érdemi fejlesztés. A hadiüzemek profitra gyártanak, zömmel kontinensen kívüli megrendelőknek. Amíg egy európai megrendelés pár tucat harckocsit tesz ki, legtöbbször, addig csak Ukrajna 4000 harckocsival rendelkezett a háború elején. Lényegében most az történik, hogy a háborús retorika és Ukrajna parttalan támogatása és hergelése előidézte az orosz haderő valós mozgósítását. Azokkal értek egyet, akik nem hiszik el, hogy csupán egy 300.000-es létszám lesz a végére megmozdítva, hanem ennél jóval több. Lassan fog felfejlődni az orosz hadsereg, hagyományosan lassú tempóban, de a végére nem fogunk mosolyogni. Én arra számítok, hogy 1942/43 teléhez hasonló jelenetekkel leszünk gazdagabbak. És, ahogy ezt szintén Robert mondta már, az egyszer, nehezen felszerelt orosz hadsereg legalább olyan nehezen szerelődik le, mint amennyire felszerelődött. Lesz nagy örömünkre a télen egy legalább 600.000-es, de inkább 900.000-1.000.000 fős hadsereg, ami legázolja majd az addigra súlyos ellátási zavarokkal küzdő ukrán hadsereget és most még megjósolhatatlan, hol fog megállni. Az ukrán haderő, ha szétesik akkor is bajt fog okozni, ha nem esik szét akkor is. Ha szétesik egy permanens biztonsági fekete lyuk lesz a mai Ukrajna helyén, azon a területen, amit nem akarnak megszállni az oroszok. Ez legalább 300.000 fős felbomlott haderőt jelent, nehézfegyverzettel ellátva, nulla gazdasággal a háttérben (valamiből, ugye mindenkinek meg kell élnie, és abból ki-ki, amihez éppen ért, amit éppen begyakorolt…). Ha nem esik szét, akkor vissza szorulnak a szárazföldi, nyugati, középső részeire Ukrajnának és valamilyen sebességgel húzzák magukkal nyugat felé az oroszokat. Ez egyszerű földrajz. Ugye Lengyelország és lent Moldova, Románia felé (amit a franciák most megerősítenek 250 fővel. Hurrá! Hogy a klasszikust idézzem: Örülünk Vincent?). 

Pontosan persze senki nem tudja, még az orosz hadvezetés sem, mit hoz  a távolabbi jövő. Mi van ugyanis akkor, ha nem a Kremlben történik vezető váltás, hanem Kijevben a kis zöld kamerába ágáló emberkével történik valami váratlan? Erre gondolt a nagyérdemű? Akkor ugyanis az a fura helyzet állhat elő, hogy az említett ukrán hadsereg akár még szövetségbe is kerülhet Oroszországgal. Miért? Mert a vereség miatti haragot lehet ám irányítani is. Ukrajnában soha senki nem tudhatja mi zajlik le egy hetman fejében. Az őskép Hmelnyickij is volt minden (is). Volt lengyel szolgálatban, volt tatár szövetséges, volt svéd szövetséges, volt önálló állam feje, kísérletezett az erdélyi fejedelemmel, volt az orosz cár segédje. Kimerített minden akkor létező szövetségi lehetőséget. A lengyelekkel is hol ádáz háborúban, hol szövetségben volt. Ez csak itt Nyugaton látszik problémásnak. Úgy tűnik, hogy a nyugati stratégák nagyon nem értik Kelet-Európa népeit és azok döntéseit. 

Európa hadban áll,

tehát. Ezt jó lesz ízlelgetni, mert ez a valós helyzet fog meghatározni sok döntést, ami a sorsunkat erősen befolyásolja a továbbiakban. Európa a télen nem fog megfagyni és nem lesz Armageddon, és nem fog éhezni (talán), de elveszíti maradék ipari, kereskedelmi előnyét, versenyképességét. Befektetésre nem ajánlott terület már ma is. Ezen túlmenőleg elveszítik az egykor gyarmattartó országok volt gyarmataik feletti pénzügyi ellenőrzést is. Meg fognak szűnni az így befolyó többletjövedelmek is. Erre gondolom, senki nem gondolt.

Európa és a Nyugat elveszíti elrettentőképességét is. 

Az Isten óvjon minket! 

Mai gondolat

Most, hogy a keleti sztyeppén pár napja megint történt egyfajta fordulat, gondolkodjunk rajta. 🙂
Ugye kiderült, hogy a Nyugati média megint hazudott, immár sokadjára. Nem, nem fogytak el az orosz rakéták. Nem, nincs igazi hiány chip-ből. Nem kell kiszedni a tv-ből vagy a pc-ből, hogy beépíthessék a rakétákba és a tankokba. Akik ilyesmiket beszéltek, vagy fantaszták vagy propagandisták. Kiderült, hogy eddig önmegtartóztatást gyakoroltak, ami figyelembe véve az ukrán-NATO haderő tevékenységét az elég éles kontrasztot ad. Gondoljunk arra, hogy az első napi rakétázás “mindössze” 19 halálos áldozatot követelt. Hasonlítsuk ezt össze a NATO standarddal, mondjuk Irakban vagy Afganisztánban [vagy éppen Szerbiában]. És ott nem kell, hogy érdekeljen minket az, hogy azok nem is európai országok. Mert, akkor mi van? Akkor lehet gyilkolászni? Nem, itt a Nyugat semmiképpen sem a Jó szerepében van. Tudom, nem mindenkinek megy le ez a falat a torkán, de jobb előbb megbékélni a valósággal, mint utólag magyarázkodni. Hogy, de hát én azt hittem, hogy…
Ráadásul a bölcs ember ilyenkor azon gondolkodik, hogy ha ezt megteszi a Nyugat ott, vajon megteszi-e itt is, ha egyszer úgy hozza vélt vagy valós érdeke?
A valóság az, ami látszik. Mostanra lett fenntarthatatlanná az az orosz elképzelés, hogy a kritikus infrastruktúra megsemmisítése nélkül, a lehető legkisebb rombolással szorítsák megadásra az ukrán hadsereget. Az ukrán hadsereg ugyanis olyan mérvű támogatást kap a NATO államoktól, ami lehetővé teszi számukra a háború elhúzását – ami a valódi szándék – akármeddig a saját infrastruktúrájuk birtokában. Sőt még adtak el áramot is – háború közben. Azért ez érdekes, nem?
Aztán itt van az, amitől megvédhettük volna magunkat, ha 1999-ben bölcsen járunk el (NATO csatlakozás). Bármit is hablatyolnak összevissza az atlantista médiumok, de facto a NATO hadban áll Oroszországgal. Ugyanis: fegyvereket küldünk Ukrajnának, lőszert küldünk Ukrajnának, kiképzést biztosít vagy egytucatnyi ország az Ukrán hadseregnek azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a harcokban vegyenek részt a kiképzettek. Legalább az amerikai, a brit és a német (és valószínűleg a francia is) titkosszolgálatok, illetve ezek műholdas felderítő egységei valósidejű támogatást biztosítanak az ukrán hadseregnek. Továbbá nyílt titok, hogy a helyszínen is tanácsadókkal és zsoldosokkal segítjük az ukránokat. Emellett gazdaságilag, pénzügyileg is fenntartjuk Ukrajnát, azzal a kijelentett céllal, hogy harcolni tudjon Oroszországgal. Ez de facto a hadviselést jelenti.
Európa és az Egyesült Államok egy be nem vallott háborút folytat Oroszország ellen. Jó ez nekünk, magyaroknak? Voltunk mi már hasonló helyzetben? Nos, igen, azt hiszem. Az I. Világháborúban és a II. Világháborúban. Mindkétszer hadat üzentünk az akkori Oroszországnak (is). Pedig az elitjeink tisztában voltak felkészületlen voltunkkal. Mind Tisza Istvánék, mind pedig Horthy Istvánék.
Jelenleg a NATO és az EU, amiknek tagjai vagyunk de facto (tehát a tényeknek megfelelően) háborúban áll Oroszországgal – ismét, harmadjára is. A hazai elitek tisztában vannak a felkészületlenségünkkel és hangoztatják is, hogy ebből ki kellene maradnunk. Ismét. A kérdés az, hogy van-e elég bátorság és bölcsesség a NEM kimondására (bármi is legyen ennek a NEM-nek a következménye), amikor majd bekövetkezik a tényleges hadüzenet is? Mert a korábbi két alkalommal nem volt. És mindkét korábbi, általam említett vezetői garnitura a maiaknak példaképül van állítva. Ezt azért jó, ha figyelembe vesszük.
Tehát, mi lesz magyarok? Elkövetjük harmadjára is ugyanazt a bűnt önmagunk és utódaink ellen, amit korábban?
Ez itt a kérdés, válaszoljatok…

Ahogy figyelem

〈Eredetileg a Facén írtam, de itt is jó helye lesz.〉
Ahogy figyelem a különféle megszólalásokat a sajtóban, a politikusoktól, a közemberektől, újra és újra elcsodálkozom mennyire nem képesek felmérni egy-egy esemény valódi súlyát. Arról beszélnek Európa hamarosan recesszióba kerülhet, a német ipar recesszióba kerülhet, az európai mezőgazdaság recesszióba kerülhet, … kerülhet, … kerülhet; és így tovább.
Kerülhet? Hogy mi?
A történelem folyamatok összessége. Nem állóképek albuma, folyamat. Mindig tart valamerre. Ezek a folyamatok olyanok, mint a tengerek, óceánok áramlásai. Nem csupán a felszínen működnek, hanem a mélyben is. Egyszerre az emberek lelkében, gondolkodásában és az utcák forgatagában. S az igazi hatások ott a mélyben keletkeznek. Ezek a mélytengeri áramlások határozzák meg hovatovább a Föld éghajlatának javát is.
Mivel tudnak csalni, akik el akarják terelni a figyelmet a valódi folyamatokról? Azzal, hogy a közemberek figyelmét a lehető legkisebb időszakaszra irányítják. Carpe diem. Ismerős? Így kevéssé, gondolom. De úgy, hogy: Élj a mostban? Úgy már igen? Tik-tok, tik-tok… 🙂 Azaz: tik-tak magyarul. Egy villanás, egy hírek, egy másik villanás egy másik élménytöredék. Aztán sorjáz határtalanul, mint egy áradó folyam. Tik-tak idők alatt lehetetlen értelmezni a látottakat, hallottakat. Villanások, elmosódó élmény-tónusok csupán, ami marad.
Csak a bölcs, aki figyelmének belső középpontjával kiküzdötte magát a Folyamból látja magát a Folyamot.
Európa nem ezután fog recesszióba kerülni (-hat, -het), hanem már benne van. Már az energiaválság (sőt az igazi kezdet a 2008-as hitelválság volt) – amit a szakemberek szerint semmiféle valós gazdasági folyamat nem indokolt – hátrébb tolta a földrészünk iparát, gazdaságának egészét. De a háború eleje óta zajló, láthatóan tervszerű szankciós politika az összes alapot kimosta alóla. A magántulajdon szentségének megtörése, a piaci árképzés legalább látszatának felrúgása, a hadiipar nélküli háborús hisztéria, a katonai raktárak kiürítése, most a csővezeték felrobbantása, s ezzel a tengerek szabadsága elvnek a megtörése, a tőkék és pénzek áramlásának megakasztása. Most az ársapka az orosz olajra, mikor tudjuk, mert nyílt titok, hogy a gázt is veszik közvetítőkön keresztül Oroszországtól.
Mindez mit tesz Európa gazdaságával, társadalmaival? Milyen folyamatokat indítottak útjukra azok, akik ezt megtervezték, irányítják? Már mostanra akkora tekintélyveszteséget szenvedett el Európa, ami kétségessé tesz minden további prosperitást. De emellett, mind a pénzügyi megbízhatóság tekintetében, mind a szállítási képességek tekintetében, mind a rentábilitási tekintetben nagyságrendet esett a földrész.
Nem annyiról van szó, hogy: Jaj, fiúkák, van egy kis zűr! Nem. Az alapok semmisülnek meg éppen. Egy nyomorult bányát is újraindítani, hónapok, évek kérdése lehet. Egy egész földrész megszakadt láncolatait? Nem kilométerekről beszélek, hanem emberi láncolatokról. Nemzedékek hosszú során kiépült emberi láncolatokról. Egy új autót bármikor lehet venni, ha összekaparjuk a lóvét, de a nagyszülőkről, dédszülőkről, ükszülőkről ránkmaradt kapcsolati tőkéket, tapasztalati tőkét, emberi hálót lehetetlen újraindítani. Én legalábbis nem tudok ilyesmiről a történelem során. A német ipar kezdete a 13-14. századra megy vissza. Az itáliai a 10-11. századra. A francia Champagne a 9-12. századra. Erről beszélünk most, nem 10 percentes visszaesésről. A migránstömegekkel felhígított, elaggott, egyre riadtabb európai társadalmak, ugyan mire számíthatnak?
És Európa vezetői? Az európai társadalmak a zsákmány. Megriadt vadak. A vezetőik pedig, nos a vezetőik… Ők nem a vezetőik. Ó nem azok. Ők a hajtók. Ők hajtják a megriadt európai társadalmakat a Vadász fegyvere elé. Azok meg zavartan, félelmekkel telve rohangálnak az egyre szűkebb aréna felé. A hajtók mögöttük, a Vadász még nem látszik, de …
Hamarosan leszakad az éj…

Európa, mától zsákmány vagy

Tegnap felrobbantották az Északi Áramlat gázvezeték mindkét ágát.

Mit jelent ez? Mivel Németország gázellátása függött ettől és ameddig épek voltak lehetőséget adtak a gazdasági rend visszarendeződésére. Ez most nem létezik. Németország gázellátása – mivel erre alapozták energiarendszerük gerincét, ipari termelésük javát – a német gazdaság versenyképességét jelenti, sőt most már a puszta termelést is. Gondolkodjunk a teljes képben. Mi fog most összeomlani? A teljes német vegyipar. A német élelmiszeripar java, beleértve az olyan dolgokat mint a kenyérsütés, az éttermek, a gyorséttermi hálózatok – nesze neked McDonalds. Az energián keresztül az iparuk olyan léket kapott most, hogy ha eddig kiszervezgették a termelést és az irányítást – például hazánkba – akkor a következő hetekben pánikszerű menekülésnek leszünk tanúi. Gyanítom, hogy a német tőke hatalmas adatcsomagok formájában hagyja el Németországot már talán a jelen pillanatban is, amikor ezt a kis írást írom.

Mi Németország? Európa gazdasági, politikai motorja. Az euró a német birodalmi márka, az EU pedig a IV. Német Birodalom. Most ez a szív hiperventillálni fog. Ezért lett Európa zsákmány.

Mert a zsákmány neve: Európa. Ez az egész kavarás ezért van. Nem, nem Kína, Oroszország vagy főleg nem Ukrajna a kiszemelt zsákmány. Az amerikai birodalom Európát szemelte ki zsákmánynak. Mennyit találgatták, hogy miért Oroszországba köt bele Amerika, amikor deklaráltan és logikusan is Kína a legnagyobb jövőbeli versenytárs. Nekem is furcsa volt. Zavart éreztem az Erőben. Itt valami nem stimmel. Lehet, hogy Biden már szenilis mint a föld, de a háttér agytrösztök nem idióták. Ezért kerestem az értelmét ennek. És lassanként kitisztult a kép.
Mindig abból indultunk ki, hogy az amerikai birodalom meg akarja tartani egyeduralkodó szerepét a Világban. Ezért kerestük az okot, hogy vajon ebből, miként jön ki Kína “legyőzése”. Hát tévedtünk. Szerintem már Trump elnöksége azt jelezte, hogy Amerika agytrösztjei felfogták a többpólusú világrend létrejöttének elkerülhetetlen voltát. Szerintem számolni ők is tudnak. És kiszámolták, amit sokan kiszámoltunk, hogy ez be fog következni. A Trump csapat válasza erre az volt, hogy forduljunk befelé és gyűjtsünk erőt a későbbiekre. A demokraták – tehát a pénzbirodalom urai – pedig arra jutottak, hogy ha nem tudjuk legyőzni, álljunk az élére. Ebből pedig mi következett? Logikus is, hogy akkor szerezzünk meg minnél többet a Világ erőforrásaiból és törjünk a lehető legtöbb borsot a leendő “uralkodó-társak” orra alá. Ezért vonultak ki oly gyorsan Afganisztánból. Ezzel lerövidítették a “frontvonalukat” és felszabadítottak jelentős összegeket, amik erre a területre voltak elkülönítve korábban. Jegyzem meg itt: hol vannak az onnan kivont erők? Mert Ukrajnában és Európában nem tűntek fől…
Tehát megnézték mit kell mindenképpen megszerezni, megtartani. A Monroe-elv (1823) az amerikai kontinenst jelöli ki saját területként. Az I. Világháború után pedig, de főként a II. Világháború után Európa volt a másik “előkert”. 1991 (a Szovjetunió bukása) után Európa megindult egy nagyon komoly egyesülés irányában. Azonban ez akkoriban még egy önálló gazdasági-hatalmi pólus lett volna. A közép-európai államok csatlakoztatásával azonban olyan jelentős gazdasági erő jött létre, ami már komolyan veszélyeztette az USA dominanciáját hosszú távon. Ugyanis az immár Putyin vezette Oroszország bejelentkezett gazdasági partnernek, nyersanyagaival, hatalmas területeivel. Ekkor azonban a semmiből előbukkant a 2008-as válság, a migrációs válság, a jogállami válság, az arab tavasz, az ukrán első válság, a klímahiszti, a gender hiszti, a BLM és társai, majd az energia válság, majd az ukrán-orosz háború. S meglepő módon, ha helyes irányból nézzük, mindnek egy eredője van: Európa fokozatos alárendelődése az USA-nak.

Tegnap azonban szintet léptünk. Az eddigi események során bekövetkező veszteségek most felszorzódnak. Ez a pillanat olyan, mint a Gyalogkakukk rajzfilmben a prérifarkas kapaszkodik tíz körömmel a szakadék szélén, de a gyalogkakukk odacsíp és amibe eddig kapaszkodott, most aláhull. És a farkas szemei elkerekednek, benne a felismeréssel: most jön a zuhanás. Ez az a pillanat.
Ebben a pillanatban vált Európa zsákmánnyá. Mikor lesz egy állat zsákmánnyá? Amikor a ragadozó már olyan távolságra van, hogy az áldozat már akkor sem tud elfutni, ha észre veszi a támadót. Amikor a sas közelebb van az ürgéhez, mint amennyi időbe telne eljutni az üreglyukhoz, a menedékhez. Azaz sem ereje, sem menekülési lehetősége nincs az áldozatnak. Ebben a pillanatban válik zsákmánnyá, nem akkor, amikor már meg is ragadják a karmok.
Európa mostantól van ebben a helyzetben. Már sem ereje nincs egy küzdelemhez, sem esélye a menekülésre. Zsákmánnyá lett. És ez volt a valódi cél is. Ezt vezette fel az ukrán-orosz háború is.

A legfontosabb NATO standard

Manapság sokat hallunk a NATO standardokról, hogy azok milyen nagyszerűek, milyen fejlettek stb.

Valóban van nagyon hatékony szervezési elve a NATO hadseregeknek, amik korábbi háborús tapasztalatokon alapulnak. Raj szinten, szakasz szinten, század, ezred, dandár, hadosztály szinten.
De van egy minden mást (is) megelőző elv. Ez a 0. standard. Így szól:

Soha se támadj meg olyan ellenséget,

amelyik vissza tud lőni.

Megfigyelte már valaki, hogy a NATO és elődje a Szövetségesek a két világháborút leszámítva, soha sem támadott meg magánál nagyobb erejű vagy csak közelítő erejű ellenséget?  Amerika és szövetségeseinek célpontja mindig nagyságrendekkel gyengébb erőt képviselő állam volt. Csak akkor támadtak, ha az ellenség felett meg tudták szerezni a légi fölényt – napok alatt -, elsöprő volt a hírszerzési fölény, el lehetett szigetelni az ellenfelet, voltak belső embereik, és a világ többi részét legalább távol lehetett tartani katonailag.

2022. február 24-ig ez sikerült is. Most azonban behúzták a tutit. Ukrajna, korrupt és gátlástalan vezetéssel önként vállalkozott a martalóc szerepre, nem más, mint Oroszország ellen!
A Nyugat valós döntéshozói jól láthatóan nincsenek a helyzet magaslatán. Saját maguk gyártotta véleménybuborékjaik mélyéről üzengetnek ki. Miközben észlelték a rájuk leselkedő végzetes demográfiai összeomlást, arra jutottak, hogy soha máskor nem lehet jobb idő megvalósítani a 18. század füstös értelmiségi szalonjainak lázálmait, Utópia szivárványos világát. Ha beledöglünk is…

A NATO pedig ennek lenne az ökle standardjaival. Csak hát a Világ valósága nem rokonszenvezik az utópiagyártók elképzeléseivel.

Mert a NATO egy valóban nagy és modern fegyverrendszerekkel ellátott katonai szervezet. Valóban van – elvileg és papíron – vagy hatmillió mozgósítható katonája.  És valóban, valóban, valóban…

És az elmúlt évtizedekben nem is láthattunk mást, mint diadalmas pusztítást szerte a Földön. Korea, Vietnam, Libanon, Falkland szigetek, Grenada (igen nagy győzelem volt! 🙂 ), Koszovo, Szomália, Líbia, Szudán, Irak, Afganisztán. Igaz sok ebből legfeljebb döntetlen, de azért a pusztítás ott is meggyőző volt. Bár figyelmes megfigyelő észreveheti, hogy volt ami kimaradt. Kuba, például. Nicaragua, például. Irán, például. Szíria, például.

Minden háború egy-egy ellenféllel. Minden háború sokkal gyengébb ellenféllel. A kivételek pedig? Nos, ott a lényeg: ezen esetekben egy hatalmas ellenféllel kerültek volna szembe, a Szovjetunióval.

És jött ez év februárjának 24. napja. A nap, amikor megdölt a NATO, pontosabban az angolszász vezette világ nimbusza. A dicsőség felhője eloszlott. Az angolok már nem angyalok, nem Isten angyalai, aminek képzelték magukat a Földön. Mert kiderült, hogy a király: mezítelen.

Miért írom ezt? Hát, nem azért nem avatkoznak be Ukrajnában, mert tartanak egy atomháborútól? Hm,… Nem barátaim, nem azért. Azért, mert kiderült, hogy ez az egész beleütközik a “0.” standard-be. Mert kiderült pár hét alatt, hogy az orosz vezetés ismeri a titkot. Vagy e háborúval ismerték fel végleg. Mariupolban. Megismerték és meg is értették, hogy a Nyugat szövetsége nem képes tartós háborút viselni sehol sem a Földön egy magához legalább hasonló erejű ellenség ellen. Erre egészen egyszerűen mind a katonai, mind a gazdasági, mind a társadalmi szerkezete alkalmatlan.

Tegnap olvastam egy cikket a Kárpáthír oldalán, amit hozott a Híradó is, hogy a német Panzerhaubitze 2000 önjáró lövegek egy hónapig bírták a napi 100 lövésnél nagyobb terhelést. Az ember itt elhül egy kicsit. Ez nem az első ilyen dolog. Nagyjából, minden nyugati wunderwaffe-ról kiderült, hogy persze-persze nagyszerű meg minden, de köszi nem kell több, inkább adjatok lőszert a régibb fegyvereinkhez. Az meg nincs. De a szomorúbb valóság – legalábbis ránk nézvést, hogy kikkel is vagyunk egy szövetségben és hogy kiktől vártuk a védelmet… -, hogy a modern fegyverekhez sincsen ám korlátlan munició. És most eléggé finom voltam. De nem csak, hogy raktáron nincs, a termelői kapacítás kiépítése is eltartana egy-két évig a pótlásukra.

Ahogy azt Vukics Ferenc cikkében összegyűjti mindazon jellemzőket, amik kritikussá teszik a Nyugat haderejének valós helyzetét. “az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a francia erők részvételével zajló szimulációs hadgyakorlaton az Egyesült Királyság erői nyolc nap után a „kritikus” szintre csökkentették a készleteket.” vagy “Röviden, az Egyesült Államok éves tüzérségi készlete a legjobb esetben is csak 10 naptól két hétig tartana ki Ukrajnában.” Szép ugye? De csak, hogy borzoljam kicsit az idegeket: “A páncéltörő Javelinnek és a légvédelmi Stingerek is egy csónakban eveznek. Az Egyesült Államok 7000 Javelin rakétát szállított Ukrajnának ami a raktárkészletének nagyjából egyharmada [!]–, és további szállítmányokat terveznek. A Lockheed Martin körülbelül 2100 rakétát gyárt évente, bár ez a szám néhány éven [!] belül akár 4000-re is emelkedhet. Ukrajna azt állítja, hogy naponta [!] 500 Javelin rakétát használ el.” Értjük? Tehát az USA teljes raktári készlete (21.000 db) a Javelin rakétákból 42 napig lenne elegendő Ukrajnában! És még nincs vége: “A cirkáló rakéták és a ballisztikus rakéták kiadásai ugyanígy hatalmasak. Az oroszok 1100 és 2100 közötti rakétát lőttek ki. Az Egyesült Államok jelenleg évente 110 PRISM, 500 JASSM és 60 Tomahawk cirkálórakétát vásárol, ami azt jelenti, hogy három hónapos harc alatt Oroszország az Egyesült Államok éves rakétatermelésének négyszeresét „égette el”. Az orosz termelés mértékét csak becsülni lehet.” Szép! És még mindig van: “Az Egyesült Államokban egyetlen vásárlója van a tüzérségi lövedékeknek a hadsereg. A megrendelés leadását követően a gyártónak be kell zárnia a gyártósorokat, hogy csökkentse a költségeket.. A kisvállalkozások teljesen bezárhatnak. Új kapacitás létrehozása nagy kihívást jelent, különösen azért, mert nagyon kevés gyártási kapacitás maradt a képzett munkaerő bevonására. Ez különösen nagy problémát jelent, mivel sok régebbi fegyvergyártó rendszer olyannyira munkaigényes, hogy gyakorlatilag kézzel építik meg őket, és sok időbe telik az új munkaerő betanítása. Az ellátási lánc problémái azért is problematikusak, mert az alvállalkozók esetleg a tengerentúlról, esetleg ellenséges országból származó alkatrészekre támaszkodnak.” “A Stinger rakétagyártás 2026-ig nem fejeződik be, részben az alkatrészhiány miatt. A hadiipari kapacitásokról szóló amerikai jelentések egyértelművé tették, hogy a termelés felpörgetése háború idején kihívást jelenthet, ha nem lehetetlen. Az ellátási lánc problémái, a képzett személyzet hiánya és az amerikai gyártóbázis leépülése miatt nem olyan egyszerű a folyamat beindítása.” Irakban “a Kormányzati Elszámoltathatósági Hivatal becslése szerint 250 000 lövést igényelt egy felkelő megölése. ” Elképesztő. Ez ugyanakkor súlyos fényt vet arra, hogy a valóságban milyen is az amerikai tömeghadsereg valódi hatékonysága.

Kezd deregeni, miért van a 0. standard? És, hogy miért nem vállal szerepet a NATO Ukrajnában “testületileg”?  Mert hetek alatt elvérezne. Persze csak akkor, ha egyáltalán fel tudna vonulni az orosz határra…
Mert őszintén szólva erősen kétlem, hogy van képesség katonatömegek keletre vezénylésére, ott az ellátásukra és ami még fő, megfelelő vezénylésükre. A NATO tagállamok elvileg ugyan rendelkeznek 6 millió fő aktív és tartalékos állománnyal. A teljes orosz hadsereg rendelkezik 3 millió fő aktív és tartalékos állománnyal. Erre szoktak hivatkozni a “szakértők” amikor NATO fölényt akarnak kimutatni. Egyebek mellett. Azonban néztek valaha ezen számok mögé? Aligha. A hatmiló katonából mennyi a valóban jól kiképzett? Mennyi a meghalni is merő? Mennyi főt tudnának a harcmezőre vezényelni? Mekkora veszteség láttán törne ki forradalom a hátországban? A korábban megjelenített hadianyag mennyiségek mennyi nap alatt fogynának el? Megannyi súlyos kérdés.

A válasz a legtöbbre az, hogy nem lehet. A legutóbbi NATO csúcson nagy volt az izgalom. Addigra már az értelmesebb katonai vezetők tisztában lehettek a dolgok nem túl rózsás állásával. Ezért is határozták el a NATO erők 400.000 főre emelését a keleti végeken – akármit is jelentsen ez. A németek belengették, hogy 100 milliárd eurót költenek nagy hirtelen a hadseregre és a legnagyobb lesz az ővék. Egyrészt volt már ilyen és annak nem lett jó vége. Másrészt figyelve a még csak kibontakozó energiaválságot, a nyomában megérkező ipari összeomlást, erős kíváncsisággal vagyok, hogy ezt miként is fogják megoldani. A személyi feltételekről nem is szólva. Hol lesz az a sok tízezres katonai létszám a németeknél? Honnan? A németek maguk már az alapvető iparos munkákat sem tudják ellátni, vendégmunkások százezreinek-millióinak bevonásával is csak döcögősen. A 400.000 főre emelt NATO erővel kapcsolatban ugyan ez a kérdés. Mégis honnan lesznek a harcosok? Vagy majd ez is csak a matekban lesz meg… Mert az eltelt másfél hónap arról tanúskodik, hogy ez is ott marad a papíron. Egyszerűen nincs ember.
Ahogy Robert C. Castel írta, miközben a NATO és tágabb értelemben a Nyugat leépítette a kapacitásait a profit érdekében, aközben egyre nagyobb “kötelezettségeket” vállalt. A kettő között pedig egy fokozatosan súlyosbodó rés keletkezett. Amit nem vettek figyelembe. Igen, Fukuyama…

Eddig nem tudtuk, hogy létezik a 0. standard. Most már viszont azok is tudják, akik ellen vezették az ukrán martalóc válogatottat. Mariupol a fordulópont. Az orosz vezetés ott tudta meg mi is van a függöny mögött. Mindenfajta hírszerzési ismeret nélkül is merem állítani, hogy ott az Azovstal bunkerjaiban nem biolabor volt – ez volt a porhintés -, hanem egy felsőszintű vezetési pont. Ezt aláhúzza a két magasrangú amerikai és kanadai altábornagy és tábornok jelenléte is. Mindketten a szárazföldi erők magasrangú vezetői voltak hazájukban. Nem valószínű, hogy rajharcászatot oktattak az Azov ezred gyalogjainak…
Sokkal valószínűbb, hogy a Donbass területén összpontosított ukrán haderő (AFU) tényleges vezetői voltak, akik a Donbass és a Krím visszaszerzésére csoportosított 80-120 ezres jól fölszerelt és kiképzett haderő hadműveleti irányítói voltak. Azonban sem ők, sem a küldőik nem számoltak azzal, hogy az orosz vezetés mindenre el van szánva. Azt gondolták, hogy nem mernek egy átfogó hadműveletbe kezdeni. Csakhogy mertek.
Amit nekünk úgy tálalnak, hogy a “villámháború” ideje, az valójában a felderítés volt, egy egész hadsereggel. Az orosz hadsereg felderítette, hol vannak a főerők, mennyire mozgékonyak, milyen vezetési stílust képviselnek és másodlagosan talán remélték, hogy maradt valami a szláv testvériségből (ez utóbbiban tévedtek, mert nem maradt semmi). Valami ilyesmit csináltak 1944 tavaszán a Krímben, amikor a magukat beásó Wermacht egységeket egy látszat támadással lőállásaik felfedésére késztették, majd az így bemért helyekre pusztító tüzérségi tüzet zúdítottak. A német védelem gyakorlatilag összeomlott. Ahogy az ukrán védelem is manapság.

Az szerintem mindenki számára világos, hogy itt a Nyugat háborúzik az újjászülető orosz birodalommal. Illetve a felemelkedő új hatalmakkal. A dolog érdekessége az, hogy valójában valamennyi főszereplő alapvető és súlyos problémákkal terhelt. A Nyugat túlélte önmagát, szellemi tőkéjét elvesztette, a népesedési háborút szintúgy elvesztette. Belépett a felszámolódás spiráljába és nem látszik, hogy akárcsak felismerni is képes lenne a bajok forrását.
De az orosz birodalom szintúgy vergődik saját erejének lanyhulása miatt. Gazdaságilag sosem volt igazán erős, a népesedési fronton ugyan úgy vesztésre áll, mint a Nyugat. Ami mégis felé billenti a mérleg nyelvét, az, hogy a társadalom nem szívta magába az egoizmus, a nihilizmus, az önfeladás mérgét.
Kína bár hatalmas, épp ez a bajainak forrása. A hatalmas termelési kapacitás kívánja a vásárlói kör szélesítését, azonban a tevékenységük – a Nyugat és Amerika legyőzésének vágya – ennek ellen hat.
Az amerikai vezetés abban téved, hogy Európát el akarja ásni és felvevőpiaccá degradálni. De ez nem fog menni, mert az elindított folyamatok azt eredményezik, nagyon hamar, hogy a Nyugatot fenyegető veszélyek épp itt, Európában fognak a felszínre bukni. Valahogy olyan Amerika, mint a jelenlegi vezetője, egy öregúr, aki a jelen bajaira, fiatal kora megoldásait szeretné ráerőltetni. Csak hogy a II. Világháború dicsősége már elmúlt – mindenki számára. Az akkori győztes társadalmak már sehol sincsenek. Ezért menekülnek talán előre, de csak a biztos halálba.

Addig viszont marad a 0. standard. Ideig, óráig…

Új Vietnam készül

Valószínüleg az utolsó a Nyugat számára.

Egy hír jelenet meg, miszerint komolyan felmerült, hogy amerikai “tanácsadók” menjenek Ukrajnába koordinálni a logisztikát, a fegyverszállításokat, a hírszerzést. Egyrészt ez már korábban is megvalósult, hiszen nagyon magas rangú amerikai1 és kanadai2 katonai vezetőket fogtak el az orosz fegyveres erők még Mariupolban, másrészt nyilt titok, hogy minden fontos hírszerzési adatot, műholdas felderítést megkapnak az ukrán fegyveres erők. A jelen hír arra utal, hogy megkezdik a hivatalos NATO jelenlétet Ukrajnában.

Pedig maga a háború, az Orosz Föderáció, bővebben a Feltörekvők (BRICS államok bővített értelemben) és a Nyugat (a NATO és szatellitjei) között már el is dőlt. Mivel az Ukrán Hadsereg képében és szereplésével a NATO mérkőzik Oroszországgal. Ukrajnát 2014 óta mindenképp, de tágabb értelemben 1991 óta a Nyugat készíti fel erre a mostani háborúra. A gazdaság területén – bár ezt inkább hagyjuk is (Hunter Biden) – a logisztikában, a kiképzésben, részben az átfegyverzéseben. Ahogy maguk az ukrán vezetők is emlegetik, Ukrajna a NATO gyakorló és bemutató terepe. A két elfogott tábornok és a valószínűleg velük lévő és szintén elfogott tisztikar a Donbass ellen felvonulásban lévő ukrán haderő valódi vezérkara volt. Ezért voltak Mariupolban, az Azovsztal erődjében. Nem, ott nem biológiai labor volt, hanem vezérkari irányítóközpont. A tényleges, nem a színházi valahol Kijevben. Tetszenek érteni? Ezért volt olyan fontos az elfoglalása és az elfoglalás módja is. A biológiai labor csak fedősztori volt még az oroszok részéről is. Azért, hogy a kotnyeles nézőközönség teljesen más irányban kereskedjen. Ez igaz a magukat lelkesen sztoriba vető biztonságpolitikai elemző céh tagjaira is.
Nos, ott szenvedte el a háborút eldöntő vereségét a NATO, tehát az USA vezette Nyugati (angolszász) koalíció. Mert ott az irányítás bukott meg, a vezetési elvek. Látszott is, hogy gyakorlatilag fejetlenné vált a felkészített sereg. Mostanra tért vissza valamennyire az irányítás, de már túl későn, mert közben súlyos technikai és lélektani vereséget is szenvedtek. A zöm, a derékhad elbukott. Ami most zajlik – nem tudom persze, hogy ezt felfogták-e a NATO vezérkarában – az utóvédharc, menteni a menthetőt. Bár szerintem még nekik sem világos, hogy mi is menthető még? Ebből a cikkből épp ez hallatszik ki.

Mit tudhatunk meg az elmúlt évtizedek amerikai és/vagy NATO háborúiból? Ha eléggé szemfülesek vagyunk, akkor azt, hogy a NATO direktívák, híres NATO standardok arra alkalmasak, hogy a Földön egy vagy legfeljebb két, erősen lokalizált, a Szövetséges (értsd: angolszász) erőknél egy vagy több nagyságrenddel gyengébb ellenféllel szemben lépjenek fel a siker reményében. A gyengeséget értem a technikai eszközökre is, de legfőképpen a szervezettségre.  Ezen kívül elengedhetetlen, hogy megszerezhessék a felderítési, logisztikai és légi fölényt. Hosszabb intenzív harcok már magát a Nyugatot is a földre dobnák. Ezt láthatjuk a szankciós politika kudarcában. A Nyugat gazdasága és társadalma már rég nem a termelésből él, hanem a 3. szektorból. Az USA gazdasági teljesítményében 2/3 részt tesz ki ez. Ez viszont csak, akkor működik, ha van gazdasági vérkeringés. A maradék termelés is Ázsia termelési bázisaitól függ. Alig pár nap készlettel rendelkeznek az üzemek, de a boltok is. Ugye emlékszünk? Ázsia és Afrika és Dél-Amerika a feltörekvők körébe tratoznak, akik a Nyugat egykori kifosztottjai. Nos, tőlük függ valójában a jólét errefelé…
Az ukrajnai háború pedig igazolta azt a korábbi gondolatomat, hogy hasonló vagy közel hasonló ellenféllel szemben biztosan alul maradnak. Oroszországgal szemben pedig egészen egyszerűen reménytelen vállalkozás lenne. Most mégis tovább tolják a biciklit ebbe az irányba. Onnantól kezdve, hogy  március 31-én lelőtték a talán Roger L. Cluotier altábornagyot szállító Mi-8-as helikoptert a projekt összeroskadt. Egy hónapra rá meglett Cadieu is. Persze, tudom véletlen, meg orosz propaganda. De azóta teljes Luganszk oblaszty orosz ellenörzés alá került, napi 500-1000 fős veszteséget szenved az “ukrán” haderő. És eltűnt valahogy az orosz bizonytalanság is. Vagy ez csak nekem tűnt fel…?

Tehát a NATO vezetésű ukrán haderő szembekerült a valósággal. És a valóság még ettől sokkal súlyosabb tényekkel is szolgál. Kiderült, hogy a NATO elvek nem működnek egy tömeges, hosszú időn át tartó harc alatt. Sem az emberi tényező miatt, sem pedig az anyagcsata miatt. Ahogy ugyanis Vukics Ferenc egy cikkében kimutatta, hogy “A Nyugatnak se fegyvere, se lőszere, se embere, de még pénze sincs a háború megnyeréséhez“. Ezalatt a meglepő állítás alatt azt kell érteni, hogy ugyan a NATO rendkívűl fejlett fegyverrendszerekkel rendelkezik, azonban ez és főleg a lőszekészletek, a gazdasági-ipari háttér, egy mindössze egy-másfél hónapos ukrajnai intenzitású küzdelemhez lenne elég. Mármint az orosz fél katonai intenzitását alapul véve, hiszen azzal szemben kellene helytállnia. Addig tudna paritásban maradni, utána egyszerűen elenyészne. Ugyan papíron kétszeres létszámfölényben van az orosz hadsereggel szemben, de kérdem, abból a 6 millió katonából, ami elméletben van, mennyit tudna az orosz határhoz vezényelni? És ott tartani? Hónapokig vagy akár évekig? Például logosztikával, hogy boldogulna? Az ipari termeléssel (aminek fajsúlyos részei valójában a Nyugat országain kívűl vannak), miként támogatná ezt? Sehogy. Látva a modern embert, a nyugati embert én úgy gondolom jó, ha minden ötödik fegyverest lehetne igénybe venni. Ez 1,2 millió fő, aminek fegyverbe állítása és hadianyaggal való ellátása – logisztika – egy csodával lenne egyenértékű. Az Orosz Föderáció hadserege a tartalékkal együtt 3 millió főt tesz ki. Ők otthon vannak, saját ellátó bázisaik közvetlen közelében. Egy felújított Honvédő Háború eszmélye kebelén. És ők nem félnek meghalni a hazáért. Ez utóbbi vajon mennyi nyugati, individualista, LMBTQ-izé, vegyes hátterű ember mondhatja el?
1941-ben a Barbarossa-terv alapján 3 millió fővel, 3000 harckocsival, 2500 repülővel támadtak a németek. És végül totális vereséget szenvedtek. A németeknek ezért tudniuk kellene, mit jelent az, amikor Oroszország mozgósít. A 3 millió fős teljes orosz haderőt (hivatásosok és tartalékosok egyaránt) 20 millió fős lakossági tartalékból lehetne kiegészíteni, akik szintén voltak valamikor katonák. És a brit titkosszolgálattal szemben én nem igen hiszem, hogy gondjaik lennének egy akár 10 milliós hadsereg felszerelésére és lőszerrel való ellátására. A Kelet-Európai Síkság nem Irak.

Tehát mibe fognak a demokrata vezetésű, újmarxista értelmiségi elitek Amerikában? Egy új Vietnám történet felépítésébe, úgy, hogy meg vannak győződve (?) a sikerről. 

 

1 Roger L. Cloutier Az amerikai hadsereg altábornagya, akit 2020-ban neveztek ki a Szövetséges Szárazföldi Erők (LANDCOM) parancsnokának. Ez a szervezet a Izmirben székel 2012-es létrehozása óta. Feladata, hogy  a közel-keleti, afrikai és az orosz térség "fenyegetéseire" figyeljen és ha kell válaszolni tudjon, katonailag, a szövetséges erők összehangolásával és még  ki tudja mivel.  Nos, ő az aki orosz állítások szerint fogságba került Mariupolnál. A minden ténytől független tényellenőrök, mint pl.: CNN, és társaik cáfolják ezt és hanmísított illetve hetekkel korábbi képeket  mutogatnak a cáfolat igazolására. A Google keresője is csak ezeket szórja ki. :) Viszont az tény, hogy azóta maga a tábornok - tudtommal - élőben sehonnan sem jelentkezett, interjút sem adott. 
2 Trevor John Cadieu Tavaly szeptemberben vette volna át a Kanadai Szárazföldi Erők parancsnokságát. De "váratlanul" sexuális zaklatással vádolta egy alkalmazottja. Majd lemondott katonai szolgálatáról. A lemondó levelet - hogy-hogy nem - Mariupolból küldte. 

Ukrajna lépéshátrányban – Robert C. Castel cikkéhez

Robert – ismét – írt egy kitűnő cikket, gondolatsort az ukrajnai háború kapcsán (amit itt lehet elolvasni). Nekem pedig – ismét – alkalmat ad arra, hogy ennek farvizén a tágabb történelmi háttérre irányítsak egy kis fényt.
 
Az alapgondolat kitűnő. Ember nélkül a haditechnika – és bármiféle technika – csak egy vitrintárgy. Ahogy az ember haditechnika nélkül pedig csak ágyútöltelék. A kettő szoros, szerves kapcsolatban van. És volt mindig is. Akik ezt képesek voltak felismerni és gyakorolni, a világ vezető hadvezérei lettek. Mint például Hunyadi János. (Miért éppen ő jutott eszembe… ? 🙂 )
 
A jelen helyzethez és más helyzetek teljes megértéséhez, azonban az ezeket az eszközöket – technika és állomány – hordozó társadalmakat is vizsgálni kell. A mögöttük álló társadalmak ugyanis azok, amelynek közegében működik vagy nem működik egy hadsereg.
 
Így:
Ukrajna: egy sosem volt állam, amit a Szovjet demokáré tákolt össze úgy, hogy a tényleges ukrán területekhez – Galicia, Volhinia, Poleszje, Podolia, Zaporozsje – hozzácsapták a valamelyest iparosodott Donbasszt, mert ott volt proletár bőven, illetve a tengerpartot, ami a kozákoknak sose volt. Ukrajnában meg nem volt sem ez, sem az. Leninéknek pedig ez nagyon fontos mozzanat volt. Mivel ez a lakosság soha sem volt egységes entitás a történelem során, ezért 1991 után boritékolható volt a robbanás. Ennek a tömegnek soha sem volt és ma sincs szerkezete. Amit vezető rétegnek látunk és európai szemmel fölöttébb furcsán viselkedik (oligarchák, maffia-társadalom, ukrán-diplomácia, fürdik a korrupcióban) az nem más, mint az egykori zaporizsjai kozákság mai vetülete: egy martalóc réteg. Úgy is viselkedik.
Ilja Jefimovics Repin: A zaporizzsjai kozákok levelet írnak a török szultánnak
Ezzel kapcsolatban rendkívül tanulságos I. J. Repin képe: A zaporizzsjai kozákok levelet írnak a török szultánnak címmel, mert sűrítve mutatja be az un. ukrán társadalom lényegét, tónusát.
Oroszország: egy birodalom, ami más nem lehet a terület adottságai miatt. A Rusz örököse, a Ruszon keresztül a harmadik Bizánc, ezen keresztül pedig Róma leszármazottja, Keleten. Viszonylagos  létbiztonság, a nagyság tudata a felszín alatt lappangó korszakos bajokkal. Oroszországot is sújtja a népesedési válság, az iszlám nyomulása.
Nyugat: szintén Róma örökösének tartja magát, csak a Nyugat Római Birodalmon keresztül. Valójában a Nyugat Római Birodalmat, a hunok nyomán megszálló germán rablótörzsek utódai. A Rajnától nyugatra és délre sehol sem voltak többségi társadalom, sőt ők olvadtak be a helyi romanizált lakosságba. Viszont a szemléletet és a viselkedésmintákat másfél ezer éve örökítik a helyi romanizált germán vezetőrétegek.
Mi az egyenlet megoldása? Szerintem az, hogy Ukrajna eleve alkalmatlan volt Oroszország legyőzésére, sőt meggyengítésére is. 1991 óta létezik az Ukrajnának nevezett entitás, amit a Nyugat elitje valódi népnek nézett, mert térképszínekben gondolkodtak. Nem volt olyan időpont az elmúlt három évtizedben, amikor gatyába lehetett volna rázni ezt a széttartó konglomerátumot. Csupán káoszgyártásra volt jó. A Nyugat bár van technikája, emberanyagban haldoklik. Most komolyan, egy olyan társadalom, ahol az egyének még egy betegségtől is rettegnek, ki fognak menni a csatatérre? Csak akkor, ha ott olyanok várják őket, akik a puska elejét nem tudják megkülönböztetni a végétől. A Nyugat kinyírta már saját szellemiségét, lelkiségét és fizikai valóját is eredményesen rombolja. Biológiai és gazdasági valóját is.
Az elaggott oroszlán nekirugaszkodott a gyengélkedő medvének, de rosszul mérte fel saját egészségi állapotát. A medve ugyanis nem döglődik, csak a Rambó filmekben, ami azonban most kevés lesz…

Jelen állás szerint…

Amint mindenki látja tovább zajlik modern korunk gladiátor viadala. Lassan három hónapja zajlik a kiprovokált orosz-ukrán háború és a közönség figyelme lankad. Elkezdtek olyan dolgokra is figyelni, mint a közműdíjak, az összeomlóban lévő európai gazdaság. Baj lesz more! mondják a Nagy Tetsvér műhelyében. Figyeljük meg, kérem, hamarosan eldobják az ukrán ügyet, mint a BLM-et, a járványt, a kicsi Grétát (valaki tudja még, hogy ki is volt ő?) mint egy már nem kellő kiskutyát, mert elkezdett növekedni és több gond lesz vele (etetni kell, gondozni kell…stb.) és már nem is olyan édes. Így dobták el korábban Szíria ügyét, Irakot, Afganisztánt, Líbiát, a Balkánt (n.b.: most elővehetik ismét, hiszen ott van jegelve legalább két konfliktus: Bosznia és Koszovó, azaz Nagy Albánia ügye is). Már nem akkora sztár Zelenszkij, ha kicsit jobban megfigyeljük. Lassan lesz belőle oligarcha is. Pénzmosó. Ismét felfedezik, hogy az Azov ezred egy náci alakulat. Lesz megint ukrán korrupció. A Színész dicsőségének hetei meg vannak számlálva.
 
Közben zajlik a Nagy Reset. A Nagy Újraindítás műveleti tevékenysége. Ugye világos mindenkinek, hogy újraindítani azt lehet, amit előzőleg leállítottunk? Na azért…! 🙂
Jelenleg a Leállítás szakaszában vagyunk. Most kivezetik a fogyasztói társadalmat, mint a társadalmi vegetálás módszerét. Egyre több és több folyamatot akasztanak meg gondos kezek. Persze a nem túl bölcs értelmiség a mai napig szerte a világon hódol a különféle szellemi ajzószereknek továbbra is. Az -izmusokról beszélek. De ide tartozik az összes aktivizmus is. Meg kell érteni, hogy valamennyi aktivizmus ugyan arra hajaz: egy apró részletet kiemelni a valóságból, azt felnagyítani és addig a valóság többi részét meg lehet változtatni. Lehetsz klíma aktivista, zöld aktivista, emberjogi aktivista, párt aktivista, globalista aktivista vagy anti-globalista aktivista, Teljesen mindnegy. Vezetnek az orrodnál fogva.
 
De hát mit is várjunk? Az értelmiség Európában a maga alig nyolc évszázada alatt sosem jutott túl az okoskodáson. Amin persze nem csodálkozhatunk, hiszen már kialakulásának forrása meghatározta ezt az irányt. Az okosság mennyiség, a bölcsesség azonban minőség. Ez utóbbit nem lehet diplomával vagy bármiféle okirattal igazolni. A világ és az országok helyes irányításához (értve ez alatt az emberek érdekében helyeset) pedig bölcsesség kell. Az okos emberek előbb-utóbb bármilyen erős szerveződést a mocsárba vezetnek, ahogy ezt a történelem igazolja is. Egész egyszerűen azért, mert nem látnak túl önmagukon.
 
A mi dolgunk azért nehéz, mert két területen is helyt kell állnunk. Egyrészt az elénk vetített valóság területén, másrészt pedig a mögöttes valóság területén is. Mert nem segít az sem, ha úgy teszünk mintha kivonhatnánk magunkat a színjáték cselekménye alól. Nem tehetjük, hiszen a játék nem rajtunk kívül zajlik – mint egy rendes színdarab esetén a színházban -, hanem velünk együtt, ami életünk terében, s mi is szereplői vagyunk. Akaratlan szereplői legtöbbször, de szereplői. Ugyanakkor részt kell venni a valódi valóság cselekményében is, mert az meg az életünk valódi terét jelenti és meghatározza saját és leszármazottaink jövőjét is.
 
Nekünk magyaroknak különösen is nehéz helyzetünk van, mivel a mi felfogásunkat már öt évszázaddal ezelőtt megmérgezték és félrevitték. Ennak a következménye, hogy ezen öt évszázad vesszőfutás volt számunkra. Nem szükségszerűség, hanem a rossz döntéseket megalapozó hamis helyzetértékelések sora. Jelenleg is erről van szó.
 
A hazai nemzeti értelmiség is nyugatiasch. A Nyugatra tekint vezérlőcsillagként, a Nyugat elismerésére áhitozik, a Nyugat mintáit követi. Ebből következik, hogy fel sem ismeri az igazi teendőket. Hűségesen aláírnak minden szankciós csomagot, holott igazából tudják, hogy ezek nem Oroszország ellen vannak összállítva, hanem az un. Európa ellen. A Nyugathoz láncoltuk szekerünket 1990 óta, holott egyrészt a Nyugat soha sem volt a barátunk, sőt mindig is az ellenségünkként viselkedett. Másrészt a Nyugat összes pénze (tényleg az övék azok a tőkék?) ellenére is haldokló társadalmak, gyermek, így jövő nélkül. Ha valaki meg tudná állapítani a nyugati nemzetek valós demográfiai helyzetét (mert ugye most egybe számolják a statisztikusok a nemzeti és a bevándorlók termékenységi rátáit; Mert a német ráta sem 1,2 hanem a valóságban bőven 1 alatt van.) valami egészen borzasztó képet kaphatna. Milyen érdekes a történelem: a Monarchiában is egy haldokló birodalomhoz csatlakoztunk, majd a hitleri III. Birodalomhoz, ami a haldoklás kezdetét jelentette a németek számára, majd a nagy Szovjet Birodalomhoz, ami az oroszok haldoklásának kezdete volt. Végül most a haldokló Nyugat intézményrendszeréhez csatlakoztunk.
 
Pedig több, mint öt évszázaddal ezelőtt két nagyszerű magyar ember (újra) meghatározta mi a teendőnk. Ők a két Hunyadi, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás voltak. Ők pedig a nemzeti királyságot tartották az egyetlen járható útnak. A nemzeti királyság = nemzeti érdekérvényesítés, ami az önálló helyzetértékelésen alapszik. Tehát nincsenek prekoncepciók. János dél felé vezetett megelőző hadjáratokat, Mátyás pedig nyugat felé. Az ország pedig virágzott, hiszen a háború tüzét kivitték a határokon túlra. Majd jöttek a nyugatosok és beszippantották a háború tüzét ismét a határokon belülre. Az ország pedig romlásnak indult. És azóta is mállik.
 
Most csak ennyit, mert dolgom is van a kertben. Szép napot mindenkinek!
 
Utóirat: Az orosz-ukrán háború hetek, de legfeljebb pár hónap alatt befejeződik. Utána azonban belátható időn belül a maradék Ukrajna rátör Magyarországra – talán jövőre. A martalócoknak ugyanis kell a háború, hiszen a békéhez nem értenek. És itt errefelé mi vagyunk a legfeláldozhatóbbak. És a NATO egyetlen cikkejében se bízzon senki, hogy majd tetleg is a védelmünkre kellnek. Még a műholdas felderítést sem fogjuk megkapni. A legtöbb, amit várhatunk ezektől, hogy az ukránok sem kapják meg…
Megfogjátok tanulni, hogy a Nyugat határa az Oderánál, Moravánál, Lajtánál, a Kulpánál van. Attól keletre nem véd meg semmit, de szívesen kiraból/elraból bármit és bárkit.