Manapság, amikor már az egyszerűbb emberek körében is kezd nyilvánvalóvá válni, hogy aminek részei lettünk értelmiségünk jóvoltából, a Nyugat: hanyatlik. Sőt ennek a hanyatlásnak a vége felé tart. S az értelmiségünk, amely az önállóság helyett az alárendeltséget választotta (1490) és ezt a köznépre is ráerőltette, most azon kezd elmélkedni, hogy bárcsak vissza lehetne fordítani a folyamatokat, a hanyatlást. De nem lehet.
Az idő kereke csak egyirányú mozgásra képes. A térben lehet visszafelé haladni egy korábbi viszonyítási ponthoz képest, az időben azonban ez lehetetlen. Ezért is olyan óriási egy nemzet értelmiségének a feladata. Sőt ez valójában a hivatása. Helyesen értelmezni a környezet változásait és megtalálni a megfelelő és helyes válaszokat. Ahol ez nem sikerül ott kudarc, vereség és bukás lesz a következmény, gyümölcse a munkálkodásnak. Ahol sikerül, ott siker, győzelem és felemelkedés lesz a gyümölcse a munkálkodásnak. Harmadik út pedig nincs.
Azok a folyamatok, amiknek a beteljesülését látjuk Nyugaton nem mostanság indultak, keletkeztek. Már Spengler is észrevette és látnoki munkájában közzé is tette. Akkoriban – talán – még lehetett volna változtatni a folyamatokon, de ma, amikor ezek már a végükhöz közelednek, lehetetlen. Sőt, a valóság az, hogy már jelen vannak azok a folyamatok, amik majd a jövőt fogják meghatározni.
Azok a jelenségek, amik most nagyon látványosak nem esetlegesek, hanem szerves részei a bomlási folyamatnak.
Mert mi történik, amikor egy élő szövet, egy élő test bomlásnak indul? Méreg anyagok termelődnek, amik a lebontás folyamatát előkészítik. Majd megérkeznek a magát a testet lebontó kisebb élőlények is, hogy elvégezzék a „piszkos munkát”. Ez a folyamat mivel jár? Bűzzel. Fertőzésveszéllyel.
Mit tehetünk? Legelébb is tudomásul vesszük a valóságot. Tovább lépve újjá kell születnünk, visszatérve szellemi forrásainkhoz. Elengedhetetlen ehhez, hogy pontosan ismerjük a saját forrásainkat. Nem a politikai kamut, hanem a valóságosat. Ha már nincs ez az ismereteink tárházában, akkor fel kell deríteni. Ugyanis a való életben mit sem érnek az önbecsapás hamis tételei, a sosem teljesült ígéretek, a szellemi vakvágányok sűrű szövedéke. Csak a valós ismeret ad lehetőséget az Élet útjának megtalálására.
Végül pedig tudatosítsuk:
Mindenkori jelenünk múltunk megértett tapasztalatai és jövendőbeli reményeink összegződése.
Elém került ez az épp egy évvel ezelőtti írásom, még két nappal az orosz-ukrán háború kitörése előtt. Magam is elcsodálkozom, mennyire előre lehet látni folyamatokat és ennek ellenére nagyon jól képzett emberek mennyire képtelenek az orruk hegyéig is ellátni.
Megemlítettem, hogy Ukrajna a SZU-ból való kiesése óta egy rozoga szerkezetű állam, aminek szétesési folyamata akkor fordult végső stádiumába. Ez meg is történt. Az ukrán államszerkezet lényegében véve megsemmisült. Igazából, ha pontosan akarunk fogalmazni, azt kell mondjuk, hogy Ukrajnának nem volt „fejlődése”, hanem csupán felbomlási folyamata. Ez 31 évig tartott, bár ebből az utolsó 8 év már egy kóma-állapot volt. Érdekes látnom, hogy ennek ellenére a mai napig az elemzők java és a média-munkások jórésze létező államként beszélnek Ukrajnáról. Az atlantista istállóban pedig egyenesen demokráciának nevezik, ami legalábbis megdöbbentő. Ez gondolom intellektuális vicc.
Ukrajna felbomlási folyamata azonban nem egyedi eset. Beleillik abba a nagy történelmi folyamatba, amely a Nyugat elerőtlenedési mozgásai keltette hullámok mentén felold mindent, amit a Nyugat hozott létre a Vesztfáliai béke óta. Ennek lett áldozata eddig a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, most Ukrajna. Látjuk, hogy sorra indulnak bomlásnak vagy inkább kerülnek napvilágra bomlási folyamatok számos, erősnek hitt európai államban. Tulajdonképpen a Vestfáliai békerendszer termékei esnek szét, mivel szétesett az azt létrehozó erő is. Hogy mi ez az erő, arról majd máshol…
Az igazán józan és alapos szemlélők észrevehették, hogy minden mesterségesen megalkotott állam megingott és elkezdett imbolyogni. Még a legnagyobbak is, mint Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Románia és Nagy Britannia is. Míg az olyan országok, amelyek jószerivel ezred éve léteznek, meg sem rezdültek belső szerkezetüket illetőleg. Magyarország, Lengyelország, Csehország, Portugália, Dánia, Norvégia, Svédország, Oroszország. Bármilyen furcsa is ez a folyamat a világ dolgainak a maguk természetes medrébe való visszatérését jelenti. Ukrajna is egy „termék”, ahogy az ukrán „nemzet” is. Ahogy a román, a szlovák és a német, francia, spanyol, olasz és (figyelem!) az amerikai nemzet. Tudom, hogy ez rendkívül furcsa gondolat, de ez a valóság. Ezek a „nemzetek” a felvilágosodásban önmagától megrészegült európai értelmiség termékei, gyártmányai. De mivel ez a társadalmi réteg szellemi sorvadásnak indult és elveszítette így szellemi teremtő erejét, az általa létrehozott agyaglábon járó gólemek is erejüket veszítik. Szörnyűséges folyamat ez, ami még az igazi nagy véres tragédiákat csak ezután fogja megmutatni. Ebből következik, hogy most ez az egész társadalmi réteg is aláhull. Az európai értelmiség nyolc évszázados projektje, mozgalma érkezett el gyászos végjátékához. Igen, tudom, hogy sok barátom és ismerősöm gondolja most, hogy ez lehetetlen. De így lesz. Ez lesz. Mert eljött az Idő.
Ezen írásom után másodnapra kitört háború beindította a dominó effektus erőszakos részét vagy éppen csak meggyorsította.
Amikor olvastam/hallottam Ferenc Vukics enyéméhez hasonló elképzelését a számunkra szükséges méretű haderőről alig pár hónappal később, nagyon megnyugtató volt. A baj, hogy ez meg a habokban sincs a valóságban. Ráadásul, akkor még nem is gondoltam volna, hogy a 250 ezres ukrán hadsereget a háromszorosára duzzasztják.
Amit pedig a végén írtan, nos, az a legkevésbé sem változott. Nemrégi gondolat: A következő nemzedéknyi időt messze nem minden nemzet fogja túlélni…
„Baj van emberek és sokkal nagyobb, mint ami látszik. Ez csak a jéghegy csúcsa.”
Ismerjük ezt a saját történelmünkből. A Habsburgok hatalmi törekvése a magyar trón megszerzésére 1438-1527/40. Azt kiabálták, hogy a magyar nem alkalmas önmaga irányítására, miközben folyvást aknamunkát végeztek a hazai polgárháborúk szítására. És láss csudát végül megtörtént Mohács. Megcsinálták, szívósan, nemzedékről nemzedékre.
Meg kell tanulnunk távlatokban gondolkodni – ha élni akarunk. Ne csupán a napnak éljünk, s időbeli látóhatárunk nemzedékek sorára terjedjen. Visszafelé és a jövő felé is.
Valamikor régebben írtam egy rövid gondolatsort Ukrajnáról, még a nyelvtörvény botránya idején. Most időszerű lett ismét, ami abban van.
Azonban némi kiegészítés hozzá.
Az már évekkel ezelőtt világos volt, hogy hazánkat három irányból érheti fegyveres támadás a középtávú időben. Ez a három irány: Ukrajna, Dél a Balkán felől és nyugatról. Ezek egyúttal időbeli sorrendet is jelentenek. A felbomlófélben lévő Ukrajna volt kezdettől a legforróbb pont. Hiszen valójában a SZU-ból való kiesése óta egy nagyon rozoga szerkezetű állam volt. 2014 óta pedig csak egy árnyék. Jól látszik, hogy semmiféle belső társadalmi szilárdsága sincs. Nincs ukrán állameszme. Csak valami homályos hablaty. Időbélileg ugyan a Kijevi Ruszra vezetik vissza önmagukat, holott ezeknek ahhoz semmi köze sincs. Csupán 1648 és 1654 között létezett először egy Ukrán fejedelemség. Utána azonban annak létrehozója Oroszországnak tett hűségesküt. Ezután a következő megjelenése a történelem színpadán 1918 volt, a felbomló Oroszország romjain. 3 évig tartott. Ezután 1991-ben alakult meg az ukránok országa. Ez a dicső múlt.
Abban a térségben, amit Ukrajnának hívunk az a szokás, hogy előbb-utóbb felbomlik a rend. Most ez következik. Akkor pedig hetmanok, hadurak veszik át az irányítást. Pechünkre a hozzánk közelebb eső rész, Galícia és Vörösoroszország vidékei a legvadabbak. Ezért van (!) okunk vakargatni a kobakunkat.
Mennyire vagyunk felkészültek? Nagyjából semennyire. Szinte semmilyen katonai létesítményünk sincs az ukrán határ térségében. Akiket most odarendelnek a nulláról kell felfejlődjenek. Ráadásul van egy olyan hátország, amelyik lakóinak többsége semmi felelősséget sem akar vállalni a honvédelem vonatkozásában. A carpe diem – élj a napnak – jegyében tengődnek. Immár öt éve lehet önkéntesnek jelentkezni és az elképzelt 20.000 főből 11.000 önkéntes tartalékos van jelenleg. Nem rossz ugyan, mert 2010-ben 17 fő volt. Hatalmas ugrás onnan nézve, de a ránk váró feladatokat nézve rettenetesen kevés. Geopolitikai helyzetünket nézve legkevesebb 150.000 kiképzett (!) tartalékosra lenne szükség, de inkább ennek kétszeresére. Aki ezt most olvassa nyilván elkerekedik a szeme: 300.000 fős tartalékos erő? Ez normális? Igen, ekkora a baj a társadalmunkkal. Ennyire nincsenek képben az emberek. Ennyire téves és hamis a biztonságérzetük.
Ukrajna pedig itt van a szomszédban. Több tízezer kiképzett és részben hadviselt és felfegyverzett szélsőségessel. A helyzet forrósodik, bár még nem most fog robbanni a számunkra. Még van egy kis idő, de fogyóban.
Baj van emberek és sokkal nagyobb, mint ami látszik. Ez csak a jéghegy csúcsa.
Toljuk el kicsit magunktól a zajló háború intellektuális részét és vessünk pillantást arra a vetületre, ami a leggyomorforgatóbb. A világtörténelem leghatalmasabb gladiátorjátékára.
Sok évvel ezelőtt a feleségemmel beszélgetve a mindenféle „való-világokról” mondtam neki, hogy fogunk még látni igazi, vértől iszamos „játékokat” is, mert a show mindig erősebb kell legyen az előzőnél. Épp, mint a kábítószereknél. Ez jó másfél évtizede volt.
Most, amikor már egy éve zajlik a Show, minden gladiátor játékok legnagyobbika, ahol maguk a Játékosok teszik közzé személyes csatáikat és söprik be drukkereik ájult dicshimnuszait, egy kérdés fogalmazódik meg bennem: Biztos, hogy ezt akarjátok?
A Colosseum közönsége, mi vagyunk. Maga az épület, ami befogadja a közönséget, a média mindenféle felületei. A Tv, a rádiók, az internet, a közösségi felületek mind. Ez a Colosseum. Minden Colosseumok Colosseuma, hiszen milliárdnyi ember figyelmét képes befogadni. És a Szervezők irányítani a milliárdnyi figyelő tekintetet. Mert a Colosseum tele van mindenféle műsorvezetővel, az események elemzőivel, magyarázóival.
Egy Demkó Attila bejegyzést olvasva ragadok tollat (vagy inkább billentyűzetet), hogy felvázoljam, miben tévednek egy hatalmasat a Nyugat hazai imádói.
Következzék a bejegyzés:
„Az alábbi képen épp Ukrajnáról, a háború kimeneteliről beszélek Horvátországban – nem könnyű, mert egy informális rendezvényen is a „hit” dominál. Aki nem „hisz” mindenben, ami a nyugati fővonalbeli értékelés, az gyanús – különösen, ha Magyarországról jön.
Előttem egy lengyel kolléga Oroszország rab nemzeteinek felszabadításáról és a várható teljes orosz vereségről beszélt. Az egy dolog hogy ez reális-e (szerintem nem), másik dolog, hogy ha megtörténik, milyen következményei lennének (valószínűleg katasztrófálisak a világra nézve, mert egy ilyen bomlás aligha lenne békés), a harmadik, hogy minden ilyen megnyilatkozás voltaképpen Moszkva narratíváját erősíti – azt, hogy Oroszország a létéért küzd (nem, a Puytin rendszer küzd a létéért).
A többség tehát hisz az ukrán győzelemben.
Én elmondtam, amit gondolok- nem lesz „Reichstag” pillanat, azaz teljes győzelem egyik oldalon sem, és a háború hosszú ideig velünk marad – akkor is, ha lesz valamikor egy tűzszünet. Ennek a háborúnak (minden negatív következményével együtt) egyszerűen nem „tud” vége lenni, és lehet, hogy csak kezdő fejezete egy nagyobb küzdelemnek a világrend újraírásáért. Hogy lesz-e ilyen Kínán és az USA-n múlik.
Az induló orosz offenzíva valószínűleg a Donbaszt, veszi célbe – de Putyin rugalmas, aligha „kell” márciusig ereményt elérni – azaz teljesen bevenni a két megyét, és ez aligha reális, hiszen Szlovjanszk bevételéhet kell Izium is, amit az ősszel veszítettek el.
Az orosz haderő most nem csak nagyobb, mint tavaly, de motiváltabbnak és jobban képzettnek tűnik. Ukrajna kemény ellenfél, Vuhledárnál például komoly pofont kaptak az oroszok, de a nyugati harckocsik pár hónapon belül nem változtatnak az erők egyensúlyán – a vadászgépek ha jönnének pedig csak 6-12 hónap kiképzés után érnének valamit.
Ukrajna tehát azzal fog védekezni – és ha nem kell a frontok tömködésére használni a tartalékait, egy nap támadni a tavasszal, ami most is rendelkezésére áll. Az biztos egyébként, hogy nem használtak fel eddig komoly tartalékban lévő erőket, azaz még van ukrán ütőerő – csak éppen nincs olyan kedvező pont, mint Herszon vagy Harkiv, ahol az oroszoknak inherens gyengeségei voltak.”
Akkor gondolkozzunk…
Nos, mindig élvezet az ilyen vágyvezérelt atlantista elemzőket olvasni. Demkó ráadásul azok közé tartozik, akik igyekeznek valamit megtartani a valóságból. Ő az un. „józan” atlantisták közé tartozik. Ha végig olvasom, nem lehet nem észrevenni, az igyekezetet, hogy a Nyugat számára zordon valóságot valahogy kikozmetikázza. Ezen rövid gondolatsort veszem át, de nem mint elemzést, hanem, mint szellemi álláspontot.
A felütés az elején egy semleges és valós kijelentés: ma a hit dominál – uralkodik – az ukrán-orosz háború kapcsán. Ez tényleg így van. Ennek a hitrendszernek azonban a bejegyzés írója is részese. A lengyel barátunk kijelentése egy az egykori „veszettek” egyoldalú felfogására emlékeztet. Itt ildomos lenne megemlíteni, hogy a lengyel pszichózis valójában nem a II. Világháborús sokkból ered, hanem egy ezer éves projektet jelez. Ugyanis a lengyelek ezer éve – szó szerint már 1018-ban, I. Vitéz Boleszláv megy sereggel a Rusz Kijevi nagyfejedelemsége ellen, hogy saját vejét I. Szvjatopolkot helyezze, fivére I. Jaroszláv helyére – ekképpen igyekeznek pozíciókat szerezni a Rusz területén. Ekkor foglalták el Kijev települését először a lengyel hadak. Azóta van a lengyel hatalmi vágyak látóhatárán a keleti szláv népek feletti uralom képzete. Ezután érkezik az első atlantista vágy-gondolat: Oroszország felbomlása. Itt is vannak történelmi előzmények, persze, csak azok nem ülnek. A tévedés lényege, hogy az eredeti széttagoltság, ami valójában Rurikida hatalomgyakorlás volt, ihleti a vágyálmot, illetve egy jóval közelebbi, az I. Világháború utáni polgárháborús évek időszaka, amikor egy német akció keretében be lehetett csempészni a bomlás csíráját Lenin és a bolsevikok személyében. Ekkor azonban a belvillongások lehetőségét II. Miklós cár kormányzatának súlyos hibái tették lehetővé. Ma nincsenek ilyen hibák. További jellemző visszatérő elem az a félmondat, hogy: „a Putyini rendszer küzd a létéért”. Nos, eléggé érdekesen teszik ezt, mivel lassan de biztosan legyőzik az egész Nyugat által istápolt ukrán hatalmat, úgy, hogy a hátországban alig érezhető ez és jól láthatóan – legalábbis, ha az ember nem atlantista szemüvegen át nézi a világot – fittyet hánynak az összes halálosnak gondolt nyugati szankcióra. Ja, és katonailag „fél kézzel” osztva az ütéseket. Ezzel szemben, ha az ember nem egy elfogult atlantista, akkor úgy tűnik, hogy a Nyugat és annak zászlóshajója küzd elkeseredetten az elmúlás rémével. Hiszen épp ezek a társadalmak adták fel az önreprodukciót és dobták el a jövőt. Egy összeomló népességű államcsoport és műveltség vívja haláltusáját, mint sok birodalom az emberiség történetében. S a mintázat is roppant ismerős. Amikor ide eljutnak, hirtelen felfúvódnak, mint a csillagok haláluk előtt. S ez a „szupernova állapot” az, ami a birodalmak esetében egy nagy utolsó hódító háború képében jelenik meg. Ilyen volt az Oszmán Birodalom utolsó nagy hódító kurzusa, ami a Köprülü apa (1656-1661) és fia (1661-1676) indult és Bécs második ostromával tört meg 1683-ban. Ilyen volt a Nyugat-Római Birodalom utolsó nagy katonai impulzusa a hunok ellen. Ez utóbbit döntetlenként emlegetik – Nyugaton -, de milyen döntetlen az, amikor az ellenfél már a következő évben feldúlja a birodalmi központi területeket és csak egy érdekes közjáték miatt nem esik el a birodalmi főváros, Róma is. Az inkák birodalma is az utolsó nemzedék alatt lett a leghatalmasabb, ahogy az azték birodalom is. Az itt említett többség, olyan, mint a bolsevik többség. Az a többség, ami valójában a kisebbség. A Nyugat egyedül maradt a Világban. A Nyugat címszó alatt jórészt azok gyülekeztek össze, akik jövő nélküliek.
Ehun jön pedig a most trendi mentesítő gondolat: Nem lesz győztes! Egy ideje ezt hallom az atlantistáktól. Persze, persze korai volt leírni az oroszokat, de akkor sem fognak győzni. Nem, mert így álmodtuk meg! De mi alapjuk van erre a reményre? Igazából a világon semmi. Hiszen a Nyugat által támogatott fél, az ukrán erők, valójában a maguk erejéből legfeljebb partizán harcra lettek volna képesek, a kifejezetten ukrán lakosságú területeken. Jelenleg az a félelmetes tapasztalatunk van, hogy a hatalmas Nyugat, fegyverraktárai „konganak az ürességtől”. És alapos okunk van azt gondolni, hogy a hadigazdálkodás bevezetése is csak tünékeny álomkép. Erre a harmadik szektoros gazdaságok és társadalmak teljesen alkalmatlanok. Továbbá a többlettermeléshez szükséges nyersanyagok és energiaforrások is az un. globális dél, az egykori harmadik világ területén vannak, amit ma már nem ellenőriz a Nyugat. A nyugati emberek ukrános harci kedve is csupán a közösségi média felületeire szorítkozik és nem a hús-vér valóságra. Márpedig, hogy lehetne így akárcsak döntetlenre is kihozni ezt a háborút? Sehogy. Ez a háború orosz győzelemmel fog véget érni. Egyúttal annak az összeomlásával, amit Ukrajnának hívunk. A kérdések kérdése inkább az, hogy mi lesz utána? Mennyire kell az orosz hadseregnek előre nyomulnia, hogy biztonságban érezzék az orosz területeket? Ha marad Ukrajnából valami – ami sanszos -, akkor az azon összegyűlő fegyveresek erejével mi lesz? Ki fogja ezt felhasználni és mire? Másképpen kérdezve, kinek lesz pénze ezeket felfogadni? Mert Ukrajna, mint állam már ma sem funkcionál. Egyedül a háború ad értelmet létének. Lengyelország meg fogja próbálni az új Uniót a kozákok utódaival, az egykori Ruthéniával, de egyedül nem fog menni, ahhoz most nincs elég nagy gazdasága. Ha és amíg az amerikaiak segítenek, esetleg, de sok kérdőjel marad akkor is. Elsősorban a csalódottság.
Kína
Ami Kínát illeti, megint egy nagy eleme a megtévesztésnek. Kína kereskedő és termelő nemzet/népesség. Semmiképp sem katonai nagyhatalom. A sok katona és a sok harcieszköz még nem jelent erős hadsereget. A most épülő erőnek nincs semmilyen harci tapasztalata. Sem a legénységnek, sem a tisztikarnak. Továbbá maga Kína két és félezer éves államisága során, háborúi java belháború volt. Háborúk az egyes részek között, illetve háborúk az egyesítésért. És háborúk a betörő ellenségek ellen. Valódi külső hódítást alig láthattunk. Az igazi világhatalomnak azonban elsősorban katonai hatalomnak kell lennie. Ezért az igazi tengely Oroszország, hiába számolgatják a GDP-jét. Oroszországnak ugyanis sok százéves tapasztalata van haderejének működtetésében nem csak hazai, hanem idegen területeken is.
Aztán jön az a rész, amit nagyon szeretnek használni. Elmerülni a részletekben. Melyik faluból, melyik faluba mennek a seregek. Ez nem sokat számít. A frontok hullámzanak ide meg oda. A lényeg mindig az eredők végső iránya. Ez pedig arrafelé hat, hogy szép lassú tempóban kiszorítják az ukránokat a Donbasszból. A lassúságnak két oka lehet. Egyik, hogy kímélik a saját erőket, mert tartogatják későbbre. Másik, hogy felmorzsolni akarják az ukrán hadsereget, nem egyszerűen legyőzni. Könnyen belátható, ha ez így megy tovább, mire vége a háborúnak semmi sem marad az ukrán hadsereg főerejéből, de az országuk is felszámolódik. Bahmut-Szoledár vagy Szlavjanszk-Kramatorksz… Ez csak arra jó, hogy a nézőközönség tovább szurkolhasson és az ukranofilek is azt hihessék még egy ideig, hogy van értelme szurkolni. Vagy komolyan azt hiszik, hogy a harmadik védelmi vonalban hónapok óta ott várakozik ugyan az az erő? Aligha. Ott bizony csak helyőrség lehet, mert a mindig éppen fontosabb fronton lehetnek a használható alakulatok. Oda majd csak visszavonulnak a megvert hadak. És itt jön az a történelmi tény, hogy a katonai összeomlás exponenciálisan zajlik le. Ugyanis mire oda jut a dolog, hogy Szlavjansz-Kramatorsz következik, már egy kivérzett és megfogyatkozott ukrán hadseregnek kellene megfordítania a hadi menetet.
A megígért és csak hónapok múlva érkező haditechnika már nem ennek a háborúnak szól, véleményem szerint. Ugyanide tartozik a szerző által vélelmezett ukrán tartalék kérdése is. Mégis honnan lenne? Ha az utcán kell már összefogdosni a „hősöket”, akkor miféle tartalékról beszélhetünk?
Az is megütötte a szemem, hogy az orosz mozgósított állományt már nem tartja értéktelennek. Mint októberben. A komoly tartalékban lévő erők a mesék világának szereplői. Ami volt többlet, azt felhasználták Harkov és Herszon környékén. Ennyi volt. Miért kell hitegetni az embereket? Csak a vágyak, vágyak és a vágyak.
Egy beszélgetésben merült fel, hogy mi történne, ha az orosz hadsereg Lemberget (most Lviv) is elfoglalná. Akkor más lenne a helyzet. Az ugyanis azt jeleni, hogy a teljes Ukrajnát felügyelet alá vonják. Azon túl, hogy cinkes, mert szerintem, ha ez felmerülne, élesbe áll a lengyel-ukrán államszövetség terve. S ez már jogalapot ad, hogy a teljes lengyel haderő megmozduljon és bevonuljanak Nyugat-Ukrajnába, azaz Galicia, Ladomér, Volhinia területére. Talán egészen Kijevbe is. Ezt akkor fogják megtenni, ha az orosz csapatok elérnek Kijev közelébe. Megint. Ha mégis felénk jönnének az oroszok, akkor felmerülne Kárpátalja kérdése. Ez stratégiai kérdés számunkra, ugyanis Magyarország első védelmi vonala a Kárpátok gerincén van. És jelenleg egy centimétert sem felügyelünk belőle. Az jön be, aki akar. Azonban még ez a „kis dolog” is, hatalmas feladat lenne a jelenlegi ország számára. A lakosság többsége még csak fel sem tudja fogni ennek a jelentőségét. Így mivel sem elegendő katonai erőnk, sem társadalmi támogatottsága nincs úgy járnánk, hogy vagy egy lengyel, szlovák, román megszállás alá kerülne vagy a maradék ukrán martalócok fészkelnék be magukat oda és jelentenének állandó fenyegetést a harcolni nem akaró Magyarországnak.
Viszont az oroszok nem okoznának gondot nekünk. Ha Lemberget is el tudják foglalni – értsd: mert így döntöttek (bár ennek ma elég kicsi az esélye), illetve a lengyelek mégsem mertek beavatkozni vagy őket is lenyomták -, akkor az nekünk a lehetséges fejleményekből a legbiztonságosabb megoldás. Mivel nálunk nincs háborús hangulatkeltés az oroszok ellen és az államközi kapcsolataink is csupán annyiban nehezedtek, amennyiben az az elhibázott szövetségi politikánkból adódik. Ha esetleg megérkezne az Orosz Föderáció hadserege a határainkhoz az nekünk inkább a biztonsági potenciálunk javulását jelentené. Miért? Mert nekünk nem az oroszokkal, hanem az ukránokkal vannak vitáink, sőt, az ukránok részéről érkeznek rendszeresen fenyegetések.
A gyötrelmeitől félve messzire álltak tőle, így szólva: „Jaj, jaj, a nagy város, Az erős város, Babilon, Mert egy óra alatt eljött a te ítéleted!” Jel 18,10
A háború vektora pedig konokul halad az eddigi irányba. Most beletesznek a háború kohójába újabb több száz mindenféle harci eszközt, hogy le ne álljon a show. Ramsteinben nem sikerült dűlőre vinni a német páncélosok Ukrajnának adását. [Azóta sikerült.] Míg Európa, de az USA raktárai is tovább ürülnek, addig a pótlás csak években számontartva érkezhet. Már, ha lesz még pénz a kifizetésükre.
De nézzük a lényeget. Most a 11. hónapja tartó orosz-ukrán háború egy olyan örvényléssé vált, ami lassanként beszippantja a Nyugatot. Pedig a terv az volt eredetileg, hogy Oroszországot fogja beszippantani. Katonailag és gazdaságilag is. Egyik sem teljesült. A Nyugat vezetése teljesen figyelmen kívül hagyta saját társadalmainak teherbíró képességét. És teljesen lenézte a „harmadik világot”. Nem volt képben az orosz vezetés felkészültségéről, sőt mélyen lenézte és ma is lenézi őket. Persze az egész világot is. Így kerülte el a figyelmét, hogy Oroszország vezetése 2014 óta intenzíven készült a Nyugattal való összecsapásra. Épp a szankciós politika világított rá nekik, hogy hol vannak a kritikus sérülékenységi pontjai Oroszországnak. Az elmúlt 11 hónap megmutatta, hogy ezeket jól küszöbölték ki.
Ráadásul ez az örvény, maga keltette örvény. Nyugatról indult. Ahogy a hidegháború alatt túlbecsülték az orosz társadalom teljesítményét és a vezetését, most meg erősen alábecsülték. Milyen jellemzői vannak jelenleg a Nyugat társadalmainak:
Szerintem az egyik legfontosabb jellemző a gyermektelenség. Emberek nélkül ugyanis nincs társadalom. A nyugati népességek demográfiai összeomlását jelenti a gyermektelenség. Ez már nem a távoli jövő egyik lehetséges forgatókönyve, hanem a jelenben zajló baljós folyamat. Egy ország egy intézmény a nyugaton, ókori római intézményi alapokon. Ezt csak addig lehet fenntartani, amíg az eredeti népesség működteti. Ezt az évszázadok alatt kifejlődött és felhalmozott tudást nem lehet egyszerűen odaadni egy idegennek. És ez a teljes Nyugatot érinti. Most épp Japánban kongatják a harangot a népesedés összeomlása miatt. De csak kongatják, tenni nem tesznek semmit.
Szintén emberi kérdés a gondolkodás mikéntje és minősége. A Nyugat gondolkodását teljesen átitatja az a szellemi légüres tér, ami az elmúlt évtizedekben keletkezett. Ezt mondvacsinált összeeszkábált ideológiákkal tömködik ki, mint amilyen a klíma-hiszti volt vagy a COVID mizéria vagy a woke-izmus vagy most az ukranofilizmus. Hozzáteszem úgy, hogy ezekről a kérdésekről nem sok fogalmuk van a nyugati társadalmaknak. Sokan vannak még nálunk, akik azt gondolják, hogy van még a Nyugatnak szellemi tartaléka és ezek csak felszínes jelenségek. Szerintem ez csak önámítás. A Nyugat összeomlása már lezajlott a szellemi térben. Ennek a megjelenése ezeknek a szélhámosságoknak a parttalan terjedése. Eléb jön a szellemi összeomlás, utána érkezik a gazdasági vereség, majd végül bekövetkezik a katonai-politikai összeomlás is. Ez a menetrend.
Következő fontos tény a gazdasági térvesztés. Ez egy viszonylag nyílt tudás, hiszen az elmúlt években, sőt évtizedben számtalan módon tárgyalták már. A termelés – tehát a tényleges gazdasági működés – döntő hányada a korábbi harmadik világ, ma egyre többször a globális délként emlegetett térség birtokában van. Ahogy a nyersanyagok java és az energiaforrások java is. A Nyugat gazdasága akkor is a világ többi részének kirablására alapult, amikor még a termelésben is élen jártak. Mára azonban ezt elhagyták, mivel nem volt profitábilis és a globális infrastruktúra kiépülésével szükséges sem. Így a ’70-es évektől folyamatosan erősödve kiépült a harmadik szektoros gazdaság, ami a megtermelt javakból származó jövedelmek felhasználásához kapcsolódik. Ezzel azonban egy hamis értékelési rendszert hoztak létre. Ebben a rendszerben egy berlini kutyakozmetikus egyébként fölösleges munkája annyit ér, mint több pakisztáni család teljes jövedelemtermelő képessége. S ennek semmi köze sincs a valósághoz. Ezt csak úgy lehetett fenntartani, hogy egyre fokozni kellett a világ többi részének pénzügyi kifosztását, illetve hatalmasra duzzasztani a hitel alapú gazdaságot. Azonban mindkettőnek van határa. A bort sem lehet vizezni mértéktelenül, mert idővel megszűnik bor lenni. Így jutottunk el oda, hogy ma már a nemzeti össztermék kétharmada nyugaton ebből a virtuális érték-világból származik. Ez persze egy függést is jelent, hiszen ehhez fenn kell tudni tartani a bejövő többlet bevételeket, amik nem a hazai világból származnak. De most épp ezek a csatornák dugulnak el, ha nem vettük volna észre.
A politikai vetülete ennek az, amit a nyugati politikusi állomány minőségének romlásaként látunk. Lassanként, az utolsó három évtizedben kiment a még gondolkodni tudó politikusi réteg és a helyére ezek a félművelt, korcs ideológiáktól elborult politikusok kerültek. Németország az állatorvosi ló ebben a tekintetben. De nem csupán a tájékozatlanság és a műveletlenség a baj, hanem a korrupció igen magas foka is. Jelenleg bontakozik ki az EU eddigi legnagyobb botránya, aminek a végét még nem látjuk. De aligha tévedek, amikor azt gondolom, hogy lényegében véve a teljes ma hangadó politikusi csoport Nyugat-Európában – EU-s és nemzeti egyaránt – gazdasági és/vagy politikai érdekcsoportok kiszolgálója. De nem csupán a politikusokat érinti ez, hanem a médiát, a „művészvilágot”, az egyetemi oktatást is. És gondoljunk bele, ez az emberi minőség, hogyan tudna bármiféle sorskérdésre választ adni? Még a kérdést sem érti…
A katonai képességek a következők. Ez egy igen nagy vita tárgya. Hiszen látszólag a Nyugat két dologgal – a többség szerint – egészen biztosan rendelkezik: pénzzel és katonai erővel. A pénz, a tőke valóban a Nyugat nagyvárosaiban székel. Vagy talán nem is, hanem a virtuális térben, bitek és byte-ok formájában? Amit mi Nyugatnak gondolunk, valójában ura a tőkének? Ugye jó kérdések. Ehhez tartozik az a babonás hit, hogy, aki a legtöbbet költi a hadseregére, az rendelkezik a legjobb és legnagyobb hadsereggel is. No, ez nem így van. Sokat költeni egy hadseregre csak annyit jelent, hogy sokat költöttünk a hadseregere. Azonban az, hogy ez mennyire hatékony pénzköltés, már egy egészen más kérdés. Mert egy haderő fenntartás és/vagy haderő fejlesztés lehet minőségi javulás avagy egy fedősztori a beszedett adók és percentek átirányítására a hadiipari konglomerátum zsebébe. Azonban nézzük a katonai erőt. Papíron a Nyugat – szervezetileg a NATO – mozgósítható hadereje hatalmas, mintegy hatmilliós tömeget jelent. Azt azonban borítékolhatjuk, épp a most zajló orosz-ukrán háború kapcsán, hogy ez csak papíron létező valóság. A valóságban azt kell tudatosítsuk, hogy a 2003-as iraki invázió kb.: 600.000-es létszáma az, amire mint ténylegesen is mozgósítható haderőre gondolhatunk. Ezt szerintem ma is képes lenne a Nyugat a frontra irányítani. Logisztikailag. A gond az, hogy ezt a létszámot épp a „napokban” éri el az Ukrajnába összpontosított orosz haderő. És, ahogy azt egyre többen sejtetik, várható egy második mozgósítási hullám is, ami a tavasz végére fog lezárulni. Ez pedig egy nagyon súlyos stratégiai ütemvesztést jelent. Mert ugye míg az orosz mozgósítás zajlik a nyugati el sem kezdődött. A tavaly júniusban elhatározott 400.000 fős keleti erősítésnek híre-hamva sincs. Miért? Valószínűleg azért, mert nincs ennyi mozgósítható ember. Egy mozgósítás a nyugatnak sem tartana rövidebb ideig, mint az oroszoknak, azonban sokkalta nagyobb társadalmi traumát okozna. Amellett miből telne rá? Hiszen Európa már gazdasági lejtőn van, még ha sumákolnak is erről. Az USA rendelkezik a világ legnagyobb adósságállományával, miközben a dollár épp most veszíti el ki tartalékvaluta szerepét, amin keresztül eddig lehetett finanszírozni ezt az adósságot a Világgal. De figyelnünk kell az olyan jelekre is, mint az afganisztáni pánikszerű kivonulás. Az egy vezetési szarvashiba lehetett egészen a katonai irányítási csúcsokon. Ha azt így sikerült elbaltázni, mi lenne egy általános háborúban? Hiszen, ahogy az oroszok nem készültek fel egy ilyenre, úgy a nyugati stratégákat is mélyen meglepte. Viszont az oroszok – hátterükben Kínával – úrrá lettek ezen a gyakorlatban, míg a Nyugat még csak kívülről látja ezt.
Ami a nyugati társadalmak feszültségtűrését illeti, nos az minden kritikán aluli. Azok az emberek, akik egy náthától is pánikba esnek és akik nem tudják elválasztani a virtuális tér virtuális valóságát az emberi tér valódi valóságától, teljesen kiszolgáltatottak a külső hatásoknak. Ahol a legtrendibb foglalkozás a digitális nomadizmus, mit remélhetünk? Ezek az emberek mire hajlandóak, saját élményszerzésüket leszámítva? Nos, nemigen tévedek, hogy nagy meglepetés érné a mostani háborús pártot, ha mozgósítani akarnák a Nyugatot.
Tehát ezek a főbb jellemzői a nyugati társadalmak bajainak. Ha azonban a nyilatkozatokat halljuk, azt is hihetnénk, hogy még mindig a múlt erős társadalmak vannak a döntések hátterében. Azok a háború párti kiszólások, amik mostanában sorjáznak azt jelzik, hogy az örvény egyre lejjebb húzza a Nyugatot. Mindeközben maguk az ukránok csak fogynak. Fogy az ember, fogy a technika, fogy az ország infrastruktúrája. A kettő viszont nyilván üti egymást. A háborút csak úgy tudja folytatni a Nyugat, ha „talál” új emberanyagot a harcokhoz. S mivel a sajátjaik nem lesznek elegen a fent vázoltak miatt, ezért ezt itt Közép-Európában fogják meglelni. Vagy nem csak fogják… Mindenesetre a Nyugat nehézfegyverzet küldésének az ígéretével hosszabbítja az ukránok szenvedéseit. Noha ezek nem egyszerre és nem elegendő mennyiségben kerülnek majd szállításra. Az a tény, hogy ezek szállítására némely esetben nem csak fél év, hanem például a Leopárd 1-esek egy éven belüli idő van megadva, a háború éven túli elhúzódására is számítanak. Arra azonban nem kapunk feleletet, hogy ezt miként gondolják kivitelezni? Ugyanis recesszió fog fellépni, sőt lényegében véve már van is nyugaton. Csak Németország 175 milliárd eurós veszteségre számít ezen évre (jelenleg, de túl lehet teljesíteni a terveket). Viszonyításként, ez nagyjából megfelel a német állam egy éves teljes költségvetésének. Miközben arra számítanak elemzők, hogy az USA Európával együtt olyan hatalmas gazdasági potenciált képvisel, hogy a katonai-gazdasági nyomást akár évekig fenn tudják tartani, addig a valóság az, hogy Európa gazdasági ereje hanyatlik és mivel már rég nem a termelésre alapozódik, olyan, mint a vattacukor. Kiterjedt ugyan, de belül alig van valami kézzelfogható. Ez igaz sok tekintetben az USA-ra is. A 2/3-os részesedésű „harmadik szektor” azt jelenti egyszerű nyelvezetre lefordítva, hogy az lényegében véve pénzügyi-gazdálkodási ügyeskedés. Mivel a dollár tartalékvaluta szerepe, illetve a nemzetközi kereskedelemben betöltött szerepe kimenőben van, hamarosan az amerikaiakra rázuhan saját évtizedek alatt összegyűjtött adóssághegye. De ha bukik a dollár, bukik az euró is vagy még hamarabb is. Akkor pedig elillan az amúgy is hitelpénzeken alapuló tőke. Jól jegyezzük meg, hogy a hadiiparhoz szükséges többlet nyersanyagok és energiaforrások is mind a most még maradéknak tekintett világrészen találhatóak. De – ami szintén nem közkeletű – az utóbbi években már kínaiak nyújtották be a világ újításainak felét. A sokszor szintén fétisként emlegetett chipgyártás területén is a lemaradása keletnek – Kínának – annyi, hogy nem 3-5 nanométeres, hanem 7 nanométeres lapkákkal gyártanak – jelenleg. Továbbá ebből a cikkből az is látszik, hogy a Nyugat kelet-ázsiai szövetségesei, mint Dél-Korea, Japán és Tajvan, erősen ki vannak szolgáltatva Kínának, a Kínával való kereskedelemnek. Arról nem is beszélve, hogy egy Kína-Tajvan háború milyen hatásokkal járna a számítástechnika világára.
Mivel rendelkezett a Nyugat, amikor a hegemóniát elérte? Rendelkezett termelő iparral, a legnagyobb hadseregekkel, amelyek nagyságrendekkel voltak fejlettebbek a Világ többi részének erőitől, a modern ipari-mezőgazdasági technológiák terén szintúgy nagyságrendekkel fejlettebb volt. Azonban a két és fél világháború (az I. és a II. Világháború, illetve a Hidegháború) ezt az előnyt felmorzsolta. Egyrészt a férfilakosságunk tekintélyes tízmilliói semmisültek meg, a háborúk teremtette szükségletek kiterjesztették a termelési tapasztalatokat, illetve az ideológiai háború és a fokozódó profitéhség versengése számos új fejlesztési-termelési központot hozott létre. A kialakított fogyasztói társadalom pedig a népességet elfordította a valóságtól. Kialakult az önzés kultúrája, ami magával hozta a gyermektelenséget is. Aláhanyatlott a kultúra is, amikor öncélú magamutogatássá vált vagy olcsó közszórakoztatássá. Végül maga a politikusi-gazdasági-média elitek is félművelt akarnokok lettek, akik a közvetlen, azonnali hasznon kívül semmit sem ismernek.
Most az önmagával meghasonlott Nyugat vívja küzdelmét a már elúszott hegemóniáért. Az elemzők általában csak a külső dolgokat vizsgálják, mert az látványos. Azonban a valódi folyamatok, a folyamatok eredői a nem-láthatóban gyökereznek. A szellemi térben pedig már nincs Nyugat. Hűlt helye van. Valójában nem látunk mást mint profitérdekeket, rövid távú okoskodást, meg kamuideológiákat. Ezek pedig nem csak az ítélőképességet, hanem a döntéseket is félreviszik.
És az önmagával meghasonlott ország, meddig állhat fenn?
Semeddig, csak amíg el nem oszlik. Ezt látjuk beteljesedni. Mit tehetünk? Felkészülünk a bukás utáni időre. Legelőször is a szellemi térben kellene újjászülni önmagunkat. Ha ez nem történik meg, nem történhet meg az érzelmi és a tárgyi újjászületés sem. Akiknek a gondolatait a most elmúló világ tartja foglyul, alábuknak a bukó világgal, mert hozzá van kötve. Az magával rántja a mélybe, a történelem sötétségébe. Az újjászületést pedig csupán Isten felé fordulással lehet majd elérni. A matek itt nem segít. Már hallom is: „Azt nem lehet! Ki hisz majd Istenben? Majd a tudósok meg társaik…” Ó, nem, barátaim, nem lesznek sehol sem, akik most felkent vezetői a „felvilágosult” európai embereknek. Mert nem csupán állami intézmények buknak el, hanem mind az a szellemi, lelki, társadalmi felépítmény, amit az elmúlt ezer évben felhúztak. Mert a szellemi-lelki hitelességet pénzügyi hitelképességgé silányították. S ez a Nyugat bukásának legmélyebb oka.
Az évszázadok alatt nemzedékről nemzedékre feladtak valamit Istenhez való kapcsolatból a Világ haszna utáni vágy miatt. Valamikor az ember figyelme a szellemi tér valóságára irányult és onnan várta az Élete értelmét, akkor katedrálisokat emelt és az örökkévalóságban élt. Majd ma, amikor mindennél okosabbnak hiszi magát, már csak napról napra él (Élj a mának!) és irodaházakat és vásárközpontokat emel, azt is csak a mulandóságnak. A modern ember, a Nyugat embere szinte teljesen tárgyaiban él már és onnan várja élete értelmét. Nem kapta meg, mert nem kaphatta meg. S akik holt tárgyakba helyezték életük lényegét, nemsokára maguk is holtakká lesznek. Csak azért nem lesz puszta a Föld és üres az embertől, mert minden nemzedékkel újjászületik a kíváncsiság, a szép és a jó és az Út keresése, az Igazság szeretete, az Élet igenlése. És ez a mi reményünk.
Most azonban még itt állunk az út elején. Még itt állunk a fájdalmak és a gyötrelmek kapujában, amit a modern ember legyőzöttnek hitt. Az európai ember azt hiszi a dolgok csupán a fizikai térben történnek. Pedig minden, amit teszünk mindhárom térben: a fizikai, a lelki és a szellemi térben is „megtörténik”. Az, ami most Ukrajnában történik az emberekkel, az nem csupán a fizikai. Ó nem! Milyen jó is lenne a mai embernek, ha csak ennyi lenne… De a napi szintű erőszak az anyagi térben, mint mérgező folyadék, amit a lélek tengerébe öntenek szenvedésként, fájdalomként, s mint mérgező füst mi elborítja lassanként a szellemi látóhatárt és megfolyt minden egészséges gondolatot. Ami az anyagi térben zajlik az csupán közvetlenül ott hat, ahol az a térben és az időben megtörténik. Ennek lelki hatása már elterjed szerte a világban az emberi elmondással és a hírközlőrendszereink hamiskás tolmácsolásával. Ahogy a vízben terjed a szennyezés. Azonban ezek szellemi hatása Jelen van. Abban a pillanatban, amikor megtörténik, bárhol is legyen az. A tér és az idő minden pontján. S mindenki, aki gondolatban kapcsolódik az eseményekhez részese is. Szinte soha ennyi ember tudatában nem jelent meg egy esemény egyszerre. Így jött létre ez az örvénylés, ami el fogja nyelni azokat is, akik létrehozták. Miért? Mert ez mindkét végén hat. Ott is, ahol megtörténik és ott is, ahol megjelenik. És ezek egymásra is hatnak. Ez az örvénylés nem egy helyen létezik, hanem valamennyi emberben, aki éltében és holtában kapcsolódik hozzá. S minél nagyobb a szellemi öntudatlanság, annál nagyobb az ereje az örvénylésnek.
Az emberiség metakommunikációjában a Nyugat már a gyengék világába tartozik. Már nem kell félni tőle. Ezt eredményezte a rövidlátás és a valóság nem-ismerete. A szellemi térben mindez már megtörtént.
Immár tíz hónapja zajlik a Nagy Háború ukrajnai csatája a Világ vezetésére aspiráló hatalmak közt. S miközben nagyon is valós küzdelem zajlik, a világ médiájának, a hírközlési rendszereknek, akkora ereje van, hogy mindezt el tudják rejteni a „nézőközönség” elől. A közönség ugyanis egy profin megszervezett való-világ show-t lát. Az évtizedek óta háborús-kommandós akció filmeken nevelt nyugati közönséget napok alatt belevitték egy folytatásos háborús saga narratívába. Mivel érték ezt el? Egyszerű, mint egy pofon. Ugyan azt csinálták, mint a nagy közösségi platformok. A figyelmet kellett lekötni rögtön az elején pörgős, szinte óráról-órára megjelenő „hírekkel”. Mennek minden országban a napi „tájékoztató” műsorok, megszólalnak szakértők, politikusok, résztvevők, átélők, áldozatok, szemtanúk…stb. Van a pozitív „hős” (milyen meglepő, egy színész), van kinevezett negatív „hős”, vannak mellékszereplők, statiszták, a háttérben rengeteg médiamunkás. A hír-ingerek pedig akár percről-percre bombázzák az emberek amúgy is a fogyasztásba beletompult tudatát. Valamikor évekkel ezelőtt, amikor először láttam a Ninja Warrior első évadából egy részletet, mondtam egy beszélgetés alkalmával, hogy figyeljünk, mert nem sokáig lesz elég ez a vér nélküli harci vetélkedő a publikumnak. Lesz még virtuális Colosseum, ahol igazi vér fog folyni, igazi halál lesz, mert az izgalomhoz az kell majd. Hát itt van. Számos felvezető média-gyakorlat után (klíma-hiszti, BLM, COVID, Woke), elindult a Nagy Show.
A színfalak mögött azonban egészen más történik. Nincsenek hős politikusok, akik harcolnak az ördöggel. Vannak viszont ördögi háttéremberek, akik harcolnak a Világgal. Mi is történt, amíg nézte a jónép a Colosseum játékát? Elkezdődött egy „furcsa” háború. Furcsa körülmények között. Lássuk az anomáliákat.
A hatalmas orosz hadsereg egy meglepően kis expediciós haderőt küldött Ukrajna ellen. Ezt lehet persze azzal magyarázni, hogy azt hitték, az ország vezetése pillanatok alatt összeomlik. De miért hitték volna? Azt mondják, hogy a saját titkosszolgálatuk vezette meg a vezetést. Lehetséges ez is. De, azért megkérdem: nem látták, hogy a mellettük lévő országban, ahol sok évtizedes kapcsolatrendszerrel rendelkeznek, a nyolc év alatt (2014-2022), milyen nagyarányú a nyugati befolyás? Milyen mérvű a nyugati katonai és titkosszolgálati jelenlét? Ha belegondolok ez mifelénk is „közbeszéd” tárgya volt. Ahogy az is fölöttébb érdekes, hogy az oroszok „meglepődnek” azon, hogy a minszki szerződések kamuszerződések voltak. Ez az egyszerű megfigyelőknek is világosan látszódott.
Rögtön az elején megkezdődtek az értelmetlen szankciók Európából. Sorjáztak egymás után. Teljesen nyilvánvaló volt az elejétől, hogy ezek magát az EU-t mérgezik. Heteken belül egy rövid mélyrepülés után a rubel magához tért. Semmi sem indokolja, hogy elhiggyük: a jelentős szakembergárdával rendelkező apparátus nem veszi észre a hibát, immár tíz hónapja. Rendelkeznek pontos számokkal a folyamatokról, erről tanúskodik von der Leyen elszólása is a valós ukrán veszteségekről. Volt Scholznak is egy elszólása valamikor a nyáron, hogy ezek a szankciók már a háború kitörése előtt ki voltak dolgozva főbb vonalaikban.
A nyugati fegyvertámogatások kérdése. Azt ne mondja senki sem, hogy a katonai szakértők ne tudnák mekkora támogatás lenne elég Ukrajnának egy komoly esélyhez. A Robert C. Castel által bevezetett homeopátiás adag kifejezés pontosan írja le a jelentőségét a „segítségnek”. Ellenben kiderül, hogy a Nyugat fegyverzete korántsem egy komoly háborúra van méretezve. Valójában a 2003-as iraki inváziót tekinthetjük a NATO erők valós mozgósítási és csapásmérési képességei tesztjének. 600 ezer fő és másfél hónap intenzív harc. Ennyi a képesség. Vagy ennyi volt a képesség 2003-ban…?
Szintén egyik fő rendellenessége a harcoknak, hogy az orosz hadsereg márciustól egészen októberig „félkézzel” vett részt a küzdelemben. Ezt sem indokolta semmi. És nem is hiszem, hogy „Putyin” ne látta volna az elejétől fogva, hogy ez kevés lesz a Nyugat által felkészített és erősödő módon támogatott ukrán hadsereg ellen. A mozgósítás is fölöttébb komótosan és alaposan zajlik. [A nemrégiben megtörtént eset a mobilozó katonákra mért kölcsönös csapások sem azt jelentik, hogy ez először fordult volna elő. Szerintem folyamatosan vannak efféle függelemsértések mindkét oldalon.]
A pénzügyi háttér. Azt látjuk, hogy ez is érdekesen alakul. Egy háború, legnagyobbrészt, a felek pénzügyi helyzetének romlásával járnak. Itt mit látunk. A két közvetlenül hadviselő fél folyamatosan tudja viselni a háború terheit. Nyilván az ukrán fél eközben teljesen kiszolgáltatottá vált a Nyugattól, főleg az USA-tól. Ma már szerintem nehéz lenne megmondani hitelesen, hogy mennyi valós belső bevétele van az országnak. Az oroszok köszönik megvannak. A bevételeikből teljes mértékben tudták finanszírozni a harcot. Pénzügyileg az USA-nak is haszonnal járt ez a tíz hónap, nem panaszkodhatnak. Egyedül a nem-hadviselő fél EU az, amelyik egy gyorsuló ütemű lejtmenetbe kezdett. Persze ez is viszonylagos, mármint az EU hadviselése, mert de facto már meg van.
No, ez a következő rendellenesség. A hadviselő felek kiléte. Hivatalosan csak Ukrajna és Oroszország harcol egymással. Nem hivatalosan azonban a NATO a Nyugat képviseletében és Oroszország, maga mögött tudva Kínát és a Világ jelentős részét. Ezt sokáig tagadták nyugaton, de mára már szinte mindenki kész tényként kezeli. Európa is hadviselő fél. És látjuk, ahogy napról napra egyre mélyebben süpped bele a háború mocsarába.
Mariupol ostroma. Nem tudom mennyien figyeltek meg némi különösséget ekkor. Már az is eléggé meglepő volt, amikor olyan heves ostromba kezdett az orosz hadsereg. Aztán jött a biolabor sztori az Azovstal bunkerei mélyén. Őszintén meg mondom, hogy elhittem. Majd hosszas huzavona a megadásról. Aztán napok alatt minden hír elhalványult erről az egészről. Nyilván sehol sem volt az a biolabor. Akkor meg miért volt olyan fontos, hiszen egyszerű kiéheztetéssel is a végére lehetett volna járni a dolognak. Ami a választ megadhatja, hogy itt fogtak el kér NATO főtisztet. Egy amerikai altábornagyot és egy kanadai tábornokot, aki – ha nem itt van – akkor a kanadai hadsereg szárazföldi erőinek parancsnoka lett volna. A kamerák azonban nem mutattak egyetlen külföldit sem, pedig voltak. A megoldása ennek a dolognak szerintem az, hogy itt, Mariupolban volt akkor a Donbass régióban felépített ukrán inváziós hadsereg (AFU) vezénylési pontja. Ahogy most is a NATO adja a magasabb szintű vezénylést úgy akkor is így volt. Csak nem kellően átgondoltan a leendő front közelébe telepítették azt. Ezután ez Lengyelországban lett telepítve, majd később Németországba. Az oroszok ezt akarták minél hamarabb elfoglalni. Ez volt az a pont, ahol magabiztosabbak lettek az orosz fegyveres erők és a vezetés is. Szerintem megtudták, amit akartak. Úgy gondolom, hogy az ott talált iratok és a személyes kihallgatások felvázolták nekik a Nyugat valós képességeit. Ma ezt már mi is tudjuk, de ők akkortól tudják.
Összegezve azt tudom leszűrni, hogy a nagy sakkjátszma újabb fordulója zajlik éppen. Mindkét játékos követett el hibákat és kellett újratervezésbe kezdenie. Azonban a Nyugat volt az óvatlanabb. Alaposan túlbecsülte saját erejét.
A címben lévő gondolat egy széles körben elterjedt toposz elsősorban atlantista körökben, ukrán-drukker csoportokban, de sokszor jóhiszemű embereknél is. Mivel azonban egy nem túl erős nemzet esetében, mint sajnos a mienk is, alapvető fontosságú a valós kép, a valós erővonalak ismerete, szeretnék ezzel a nagyon veszélyes értelmezéshez pár gondolatot hozzáfűzni.
A háború elején mindenki pár napos különleges hadművelettel (az orosz vezetés mind a mai napig ezt a hivatalos formulát alkalmazza az ukrajnai katonai tevékenységükre, bár ez azon a szinten már régen túl ment) számolt, amolyan kazahsztáni mintára, ahol hamar érvényesült az orosz erő. Aztán elkezdődött egy furcsa irányokat és tulajdonságokat mutató háború, amit emlékeim szerint először Robert C. Castel jelentett ki. És ez azóta is folyik. Ahogy az egyik minapi háborús live-show-ban egy szakértő fogalmazott: „…láttuk mire képes az orosz haderő…” Nos, először ezt a „láttuk”-ot vizsgáljuk meg.
A von Schlieffen-terv 1905-ből. Wikipédia
Azt láttuk először, amit a média arról mutatott. Azt láttuk, hogy egy nem túl nagy orosz csoport egy gyors beavatkozással le akarja fejezni az ukrán vezetést, megszállni a számukra stratégia jelentőségű pontokat egy 3-500 kilométeres sávban az ukrán-orosz határ mentén. Ez a sáv megfelel azon a fegyverek hatótávolságának, amiket a NATO és azon felül főképp az Egyesült Államok szeretett volna telepíteni Ukrajnába, amely ország vezetésének ígértek egy quasi NATO tagságot. Aki emlékszik még, ezt az ígéretet hárítottuk mi a kárpátaljai magyarokat ért atrocitások és jogfosztások miatt. Tehát ez történt az első napokban, amire meg is született az első fölöttébb gyenge lábakon álló toposz: az oroszok villámháborút terveztek. Nos, ez nem volt villámháború. Aki kíváncsi arra mi a villámháború, olvassa el von Schlieffen 1905-ös haditervét -, ami számos hibája ellenére a mai napig nyomot hagyott a nyugati katonai gondolkodáson. A villámháború, egy nagy haderővel végrehajtott elsöprő erejű harci tevékenység, ami 1-3 hónapig terjed időben. Főleg egy Ukrajna méretű ország területén. Itt nyilvánvalóan nem ez történt, hanem egy különleges hadművelet, ami kudarcot vallott. Több, mint valószínű, hogy a saját titkosszolgálatai vezették hamis feltételezésre az orosz vezetést. Le is váltottak több vezetőt. Ahogy egyébként minden komolyabb európai országban is.
Az első – villámháborús – toposz a kudarc után nem sokkal, meg is szülte a következőt: az orosz hadsereg teljesítménye címmel. „Mint láttuk”. Valójában nem az orosz hadsereg teljesítményéről volt szó, hanem a titkosszolgálatok teljesítményét láttuk, ami kritikán alulinak bizonyult, a nyugati társaikkal egyetemben. Ebből következett, hogy egy erősen alábecsült létszámot mozgósítottak és a politikai kommunikáció is a hamis feltételezésekre alapult. Ebből pedig nem olyan könnyű visszajönni, mint azt sokan elképzelik.
A másik fontos dolog ezzel kapcsolatban, amit érdemes mérlegre tenni, hogy az orosz vezetés sem irányított egy ilyen mind a térben, mind az időben kiterjedt általános háborút a II. Világháború óta. Afganisztán az oroszok számára is egy beavatkozás volt, nem általános háború, ahol egy rezsimet támogattak. A sok kisebb-nagyobb háború, proxy-háború és forradalom leverés eléggé messze van attól a méretaránytól, amibe keveredtek Ukrajnában. Az is látványos volt az elmúlt kilenc hónap során, hogy mennyire kelletlenül szánták el magukat még a részleges mozgósításra is, illetve hogy milyen látványosan kerülik még mindig a teljes infrastruktúra felszámolás taktikáját.
A harmadik dolog, amire figyelni kellene, hogy valami hiányzik. Ezt a hiányt azzal tudnám érzékeltetni, ami történelmi kalandfilmekben előfordul, ahol egy csatát jelenítenek meg. Nem egyszer történik ilyenkor, ahogy az „A” csapat és a „B” csapat egymásnak esik a harcmezőn, elkezdődik a birkózás, majd – mondjuk – a „B” csapat elkezdi legyűrni az „A” csapat erőit. Ám ezen a ponton a kamera megindul a csatatérről és elmegy egy domb mögé vagy egy erdőbe a csatatér mellett és ott megmutatja az „A” csapat addig lapuló főerejét. Ekkor ezek is megindulnak egy jeladásra és felszámolják teljesen a „B” csapatot. Nos az én hiányérzetem ez. Hol vannak a főerők? Mert a „csatatéren” nem látom őket. Míg a kommentározók döntő többsége alkalomról alkalomra, hol így, hol úgy magyarázza a pillanatnyi helyzetet, annak függvényében, hogy épp merre hullámzik a küzdelem. Itt jusson az eszünkbe Robert C. Castel korábbi írása a Herszoni édesmindegy címmel. Egy nagy háborúnak a pillanatnyi helyzete, állapota nem sokat árul el a végkimeneteléről. Szoktak azon is émelyegni, hogy az orosz erők milyen elavult technikát alkalmaznak. Amellett, hogy valóban régit kapnak a fronton jelenleg szolgálók. De akkor azt is el kell mondani, hogy a mozgósításig ezzel a technikával, jelentős élőerő hátrányban is állták a sarat. Úgy, hogy a haderő jelentős része nem is volt reguláris had. A létszám jelentős része ugyan olyan mozgósított állomány volt, mint az ukrán hadsereg állománya. Pont ezeket érte a sikeres ellentámadás Harkovnál. Hozzáteszem, az erőik java részét ki tudták vonni időben. Ez az ukránoknál legtöbbször fordítva történt. A modern haditechnika viszont a hiányérzetet erősíti. Ugyanis hol van? Látott valaki is csak egyet is az igazán új technikából? Én a korábbi T-90-es típusból is elég keveset láttam. És egészében véve is azt látjuk, hogy a két nemzedékkel ezelőtti technika szerepel javarészt. A légierőt is erősen óvják, holott az azért tudható, hogy létezik. Vagy azt gondoljuk, hogy mifelénk, Nyugaton csupa csillogó fegyver van? Amit látunk általában, az elitegységek fegyverzete, ami valóban élvonalbeli. Viszont, ha egy szinttel lejjebb megyünk, vajon mit találunk? Régebbi eszközök sokaságát. És még a meglévő technikára sincs feltétlen megfelelő személyzet, mert a modernitás és a posztmodern korunk társadalma ódzkodik minden felelősség vállalástól. A mennyiség és a minőség összecsapását látjuk (Robert C. Castel), ahol a mennyiség áll nyerésre. Sem a mennyiséget, sem a minőséget nem lehet hip-hop felfejleszteni. Idő kell hozzá, nem is kevés. Ugyanakkor, ha a mennyiség győzni fog, a minőséget pótolni lehet majd a harcok után. Ugyanakkor épp tegnapi (2022.11.29.) Napi Aktuálisban, Dr Somkuti Bálint mondta, hogy jelenleg már 300.000 ukrán fegyveressel 450.000 orosz áll szemben (kellett ez nekünk?), ami azt jelenti, hogy hamarosan befejeződik a mozgósított állomány integrálása a frontokon.
Röviden összegezve, csak bizonyos seregtestek teljesítményét láttuk, a számukra rendelkezésre álló erők és technikák viszonylatában. Nem a teljes orosz hadsereget. Szemben az ukrán hadsereggel, amelyik nagyjából minden erejét összeszedte ehhez a két sikeres ellentámadáshoz. Továbbá jelentős, noha nem korlátlan támogatást is a NATO-tól. A fegyverzeten és a muníción túl, nagyon jelentős felderítési segítséget és ami ma már nyílt titoknak számít hadsereg szervezési és vezetési, irányítási segítséget is. Így ma az ukrán hadsereg egy olyan szerveződés, ami helyiekből álló állománnyal, de a Nyugat vezetésével és támogatásával működik. A Nyugat küzd Oroszország egyik félkezével. Hogy a másikban mi van, nem tudjuk.
Nekünk magyaroknak azt kell ebből megértenünk, hogy a nagyok csatájában az irány az, hogy egy hosszú időre befolyási övezeteket, stratégiai térnyerést és tér veszteségeket eldönteni akaró birkózás zajlik. Emlékezzünk a Jaltai térképre. A fejünk felett – és nem csak a mi fejünk felett, hanem például a lengyelek feje felett is – egyeztek meg a befolyási övetekről. A térnyerést a Nyugat kezdte 1991 után. Volt ebben természetes visszarendeződés (mint például, mi, a lengyelek, a csehek, szlovákok, szlovénok és a horvátok és a Baltikum), de volt túlhajtott benyomulás az oroszok biztonsági zónájába (ez volt Ukrajna, Grúzia, Azerbajdzsán, kísérlet Belorussziába való behatolásra). Most azonban elindult az inga visszafelé, mert a Nyugat túlterjeszkedett saját valós lehetőségein. Eddig sikerült felépítenie és fegyverbe állítania elhibázott politikájával egy majd félmillós hadsereget az oroszok részéről, azonban aligha ez a vége. Továbbá sikerült felépítenie egy 300.000-es ukrán hadsereget is, aminek teljesen bizonytalan a további sorsa. Hiszen ennek a hadseregnek az ára az lett, hogy az Ukrajna nevű ország gyakorlatilag felszámolódott. Ennek a helyén van ez a hadsereg. És már most látszik, hogy gond lesz ezzel az országnak kinéző hadsereggel a háború után. Ez így együtt 750.000 fegyverben álló ember. S mindannyian szlávok, keleti-szlávok, nagyon hasonló műveltséggel. S akik arra gondolnak, hogy olyan nagy a gyűlölség, hogy évtizedekig ellenségként fognak egymásra tekinteni, azoknak figyelmébe ajánlom a II. Világháborút. Ott is hasonló jelenetek játszódtak le. Aztán megszerveződött négy Ukrán Front. Mindent meg lehet oldani… Erre szokták volt mondani, hogy a demokrácia és a jogállamiság terjedt, de minek áltassuk magunkat? Nálunk sem a magasztos elvek vezették a Nyugatot, hanem a megszerezhető vagyon és termelési kapacitás és piac. Ukrajnában sem az ukránok szép lelke a vonzerő, hanem a kitűnő földek – amikből már jókora mennyiséget zsákmányoltak, legalább papíron – az ásványkincsek (kőszén, vasérc, palagáz, kőolaj, ritka fémek), és persze a piac és az olcsó munkaerő. Persze lehet egy kicsit oldalra nézni is, de minek? Ahhoz túl kicsik vagyunk, hogy vakon repüljünk…
Az orosz haderő lehetőségei felől, tehát ne legyenek hamis képzeteink. Ne hallgassunk olyanokra, akik elbagatellizálják a kérdést. Keletről nagy vihar készülődik, míg eközben dél felől is egyre sűrűbb a levegő. S ráadásként mindig tartsuk szem előtt, hogy a Nyugat mindeközben elveszítette a népesedési versenyt és határozott léptekkel halad egy súlyos, talán végzetes népességi és társadalmi összeomlás felé.
Nos, ahogy olvasom a különféle értékeléseket a szomszédék háborújáról, minduntalan feltűnik egy mögöttes vélemény, ami nagyban befolyásolja magát a helyzet értelmezését is. Ez pedig az lenne, hogy Oroszország valamiféle külön műveltség, külön földrész, de semmiképpen sem Európa része.
Ez pedig egy nagyon fura dolog, mert a valóságban ízig-vérig európai körbe tartozik. Azt, hogy a politikusok java manapság már csekély műveltséggel rendelkezik és ezért látókörük ritkán haladja meg a Facebook Akadémia színvonalát, tudomásul vettem. Azt viszont furcsállom, hogy az elemzéssel foglalkozók, különösen, akik döntéseket meghatározó tanácsokat adnak vezetőknek, miért sajnálják a fáradságot arra, hogy megnézzék egyáltalán miről is beszélnek? Mert a helyzet az, hogy Oroszország, az egykori Rusz a Rurikidák állama a mai politikai értelemben vett Európával együtt jön létre. Megalapítói a normann kereskedő-harcos klánok, akik a kelet-európai erdős-mocsaras-füves területein a nagy folyók mentén megtelepedve a gótok egykori szerveződését felújították. Azaz germán alapítás.
Későbbi léte ezer szállal kötődik az európai térhez. Műveltsége, kapcsolatai, kereskedelme Európa középső és nyugati részének kiszolgálására alapul. A Res publica Christiana 1054-ig a Ruszt is jelentette. S bár nagyon hamar kialakult egy önálló identitás, ami a keleti szlávságra alapult, alapvető irányultsága a rurikidáknak a Nyugat volt.
Amikor a mongol áradat elborította a Rusz területét a fejedelmek nem keletre vagy délre menekültek, hanem valamennyien a nyugati irányt választották. S mikor a Moszkvából felemelkedő új államszervező erő lerázta a mongol-tatár terhet, rögtön a nyugat felé fordult.
A rurikidák egészen 1610-ig voltak jelen Oroszországban. Utánuk egy rövid ideig volt egy orosz család, akik bojár nemzetség voltak eredetileg és 1762-es kihalásukig. A Romanov család maga is számos esetben német, lengyel, svéd családokkal házasodott. Ki nem hagyható I. (Nagy) Péter szerepe. Ő volt, aki hatalommá tette Oroszországot. A Baltikum svédektől való megszerzésével belépett az európai nagypolitikába. Az egyik nagy felgyorsítója volt Oroszország nyugatosításának. Ehhez az ihletet a nyugati országok bejárása során szerezte. A mintája a Nyugat volt. Végül 1762-ben az echte német Sophie Friederike Auguste von Anhalt-Zerbst lett Oroszország cárnéja. Ugye, így nem igen ismerős? II. Katalinként már inkább. Ő volt a második nagy nyugatosító. Általa nagyhatalom lett Oroszország és a mai napig az is maradt.
A 19. század során több hullámban is voltak erős törekvések a modernizálásra. Végül az egyik legnagyobb lendületű modernizálást a bolsevikok hajtották végre a 20. század elejétől fogva. Igaz, irtózatos árat fizettetve ezért a lakossággal. Nehéz is megmondani, hogy mi volt a nagyobb az ár vagy a nyereség? De egy nyugati eszme nevében eltörölték a keleties maradványokat. Egy államkapitalista rendszert kiépítve.
S mit ád Isten, kimúlt a Szovjet Unió, de megjött az Európai Unió. S mára ugyanazok a kivénhedt marxisták, neomarxisták uralják, mint egykoron a Szovjetet.
1991 után Oroszország arccal a Nyugat felé fordult. Naivan. Ki is rabolták, s vittek mindent, ami mozdítható. A germán az mégis csak germán, még öltönyben is. Ennek volt ellenhatása Vlagyimir Putyin megválasztása. aki maga is Nyugat felé kereste Oroszország helyét. De nem találta. Mert csak gúnyos kioktatást és sunyi profitéhséget talált ott. Ahogy mi is jártunk.
A helyzet az, hogy a Nyugat önmagával harcol Ukrajnában egészen nagy távlatokban nézve.
Döntő fontosságú kérdés az számunkra, hogy rosszul megválasztott szövetségeseink, mit művelnek a szomszédunkban. A cím elég vészjósló és látszólag ellentmond a hivatalos álláspontoknak. Azonban fontos, hogy rögzítsük magunknak:
Európa hadat visel Oroszország ellen, hadüzenet nélkül.
Mikor viselünk hadat valaki/valakik ellen? Legközvetlenebb módja (és most és a következőkben az ok lényegtelen, csak a technológia számít), ha hadat üzenünk a megtámadott félnek. Még akkor is, ha egyébként már egy eszkalált helyzetben van a két fél. A hadak már felkészültek, felvonultak a határokra. Hazaküldik a követeket és átnyújtanak egy iratot, amelyen tudatják, hogy beálltnak tekintik a hadi állapotot. Következő lehetőség, hogy egyszerűen csak megtámadják a kiszemelt célpontot. Ekkor is van persze eszkaláció, mert azért ritka az, amikor csak úgy hirtelen felindulásból születik egy háború. Van olyan is, amikor segédcsapatokkal veszünk részt egy hadi vállalkozásban. Van egy szövetséges haderő, de azt célszerűnek látszik kiegészíteni támogató csapatokkal. Egy további lehetőség, hogy csak „tanácsadókkal” segítünk. Ez is eléggé gyakori. Bár ez utóbbit sok esetben később követi egy magasabb fokozat és megjelenhetnek a saját csapatok is.
Mit csinál jelenleg a Nyugat és ebben természetesen fő-hülyeként Európa? Vegyük sorra azokat a tényeket, amit a sajtóból és a közösségi médiafelületekből tudni lehet, tehát köztudomásúnak tekinthető.
A Nyugat:
szállít lőszert,
szállít fegyvereket, egyre hatékonyabb és modernebb eszközöket,
szállít egyéb hadieszközt, mint például sisak, ruházat, egészségügyi felszerelések, logisztikai felszerelések, stb.,
szállít híreket, felderítési adatokat (az amerikaiak, britek, németek, franciák bevallottan teszik ezt),
saját felségterületén legalább tucatnyi ország képez ki ukrán katonai alakulatokat,
pénzügyi támogatást ad, mint egykoron a Napkirály, XIV. Lajos Rákóczi Ferencnek, hogy harcolni tudjon a Habsburgok ellen,
kisajátította a Nyugaton lévő orosz állami, céges és magántulajdonú tárgyi és pénzügyi eszközöket (tették ezt mindenféle eljárás nélkül egyszerűen csak einstandolva), (Ezzel egyébként elásták a magántulajdon és a vagyonbiztonság kapitalista szent tehenét is.)
szankciós politikának nevezve gazdasági háborút vív Oroszország ellen,
a kommunikációs térben minden eszközzel az ukrán felet támogatja, tekintet nélkül a tartalmi valóságértékre,
[Frissités: Hétfői hír, hogy az Európai Unió a Béke Alap terhére ukrán katonákat szeretne kiképezni a háború folytatása érdekében.] [Mint kiderült 15.000 katonai vezetőt, tisztet, azaz nem a közkatonák kiképzéséről van szó. Ez a parancsnoki létszám egy 120 ezer fős haderőt jelent (15.000×8 fő, ahol a 8 fő egy raj elvi létszáma.)]
+1: Nem régi hír az is, hogy Németországban parancsnokságot állít fel a NATO az ukrajnai tevékenység összehangolása végett. Hát, szép. Valószínűleg ezzel váltják fel a Mariupolban megsemmisült „összehangolási központot”. (Hiányzik ez a németeknek?)
Ha ezt a listát az ember áttekinti, be kell lássa, hogy Lavrov külügyminiszter úr nem beszélt a levegőbe, amikor azt mondta, hogy a Nyugat és szervezetileg a NATO és az EU hadat visel Oroszország ellen. Ezt a magam részéről meg kell, hogy erősítsem.
Hiába erősködnek, hogy dehogy! Mi nem üzentünk hadat Oroszországnak, mi nem folytatunk háborút Oroszország ellen. De, ha egyszer látjuk? Akkor miről beszéltek? Ízlelgessük ezt a keserű pirulát, mert sorsdöntő hatással lesz a jövőnkre nézvést is. Ugyanis ezek a mi szövetségeseink.
Egy olyan kettős szövetségi rendszer tagjai vagyunk, amely de facto háborúban áll a hozzánk közelebb lévő második katonai nagyhatalommal, Oroszországgal. Ráadásul a másik hadviselő fél, Ukrajna, olyan viszonyban van Magyarországgal, hogy épp csak meg nem támad minket. De azt is csak azért nem, mert most van épp más sürgősebb dolguk is…
Európa hadban áll és közben arról igyekszik meggyőzni önmagát, hogy mégsem. Ezzel azonban csak a lakosságot teszik ki egy nagy csalódásnak. Mert az „ellenség” tisztában van a tevékenység lényegével. S félő, hogy eszerint fog cselekedni. És miért is ne tenné, hiszen szövetségeseink segédletével saját állampolgárainak sokasága hal meg, szerez sebesülést?
Kénytelen vagyok itt megint megemlíteni Robert C. Castelt (ez van 🙂 ) mert ő hozta a köztudatba azt az egyébként szembeszökő tényt, hogy a NATO „fedezetlen bankókkal” rohangál már vagy két évtizede Európában. Lefordítva ez ugye azt jelenti, hogy a biztonság garanciájának tekintett NATO tagság valójában egy meg nem valósítható garancia-ígéret a Nyugat részéről. Ezt azonban sikerült tetézni ez év február 24-e után. Azzal, hogy az amúgy sem túl tele lévő európai hadiraktárok készleteit „elégették” az ukrán háborúban.
A következmények
Európa, tehát úgy folytat háborús politikát, hogy ehhez nincs meg az erőfedezete. Az immár lassan húsz éve lezajlott iraki invázió óta ilyen méretű hadműveletet nem végzett a NATO. Azóta a Nyugat katonai szövetségének helyzete – úgy látom – sokat gyengült. Akkor mintegy félmillió embert tudott a helyszínre szállítani. Maga a hadművelet alig hat hétig tartott. A siker ugyan teljes volt, de ezt egy rosszul vezetett és nem igazán motivált hadsereggel szemben érték el, úgy, hogy a világ nagyobbik része az akció mellett állt. Az előkészítés során az iraki hadsereg még arra sem volt képes, hogy érdemben hátráltassa a felvonulást. Légi ereje és légvédelme annyira csődöt mondott, hogy harci gépeik jó része egyszerűen átrepült Iránba. Ez az inváziós háború (villámháború) mutatta meg a Nyugat mozgósítási és erő-összpontosítási képességeit. Annak felső határát. Azóta sok képesség alábbhagyott. Például a logisztikai képességek is. Egy Oroszország méretű ellenfél ellen édes kevés lenne egy 600.000-es hadsereg. Az csak a beköszönéshez lenne elegendő. És nem hat hétre kellene felkészülni, hanem legalább hat hónapra, de inkább évekre. Mínusz 20-30 fokos telekre, őszi-tavaszi sártengerre, úttalan utakra, mára szétzilált infrastruktúrára. Azt remélem mindenki észreveszi, hogy ez lehetetlen lenne. A nyugati gazdaságok ekkora terhelés alatt összeroppannának. Az alapvető nyersanyag és energia erőforrásokat sem tudnák ilyen hosszan biztosítani, nemhogy a megfelelő kapacitások időben való kiépítését (mondjuk azoknak már működnie kellene ma is…).
Csakhogy ekkor (2003-ban) még a Nyugat gazdasági ereje teljében volt. Ma ez nem mondható el. Európa pedig határozott kézzel kormányozza be magát egy minden korábbinál mélyebb gazdasági szakadékba (a 2008-as, 2015-ös, 2019/20 megroppanások után). Az elmúlt húsz évben az európai hadseregek fegyverzete alig modernizálódott. Az elitegységeken kívül alig van érdemi fejlesztés. A hadiüzemek profitra gyártanak, zömmel kontinensen kívüli megrendelőknek. Amíg egy európai megrendelés pár tucat harckocsit tesz ki, legtöbbször, addig csak Ukrajna 4000 harckocsival rendelkezett a háború elején. Lényegében most az történik, hogy a háborús retorika és Ukrajna parttalan támogatása és hergelése előidézte az orosz haderő valós mozgósítását. Azokkal értek egyet, akik nem hiszik el, hogy csupán egy 300.000-es létszám lesz a végére megmozdítva, hanem ennél jóval több. Lassan fog felfejlődni az orosz hadsereg, hagyományosan lassú tempóban, de a végére nem fogunk mosolyogni. Én arra számítok, hogy 1942/43 teléhez hasonló jelenetekkel leszünk gazdagabbak. És, ahogy ezt szintén Robert mondta már, az egyszer, nehezen felszerelt orosz hadsereg legalább olyan nehezen szerelődik le, mint amennyire felszerelődött. Lesz nagy örömünkre a télen egy legalább 600.000-es, de inkább 900.000-1.000.000 fős hadsereg, ami legázolja majd az addigra súlyos ellátási zavarokkal küzdő ukrán hadsereget és most még megjósolhatatlan, hol fog megállni. Az ukrán haderő, ha szétesik akkor is bajt fog okozni, ha nem esik szét akkor is. Ha szétesik egy permanens biztonsági fekete lyuk lesz a mai Ukrajna helyén, azon a területen, amit nem akarnak megszállni az oroszok. Ez legalább 300.000 fős felbomlott haderőt jelent, nehézfegyverzettel ellátva, nulla gazdasággal a háttérben (valamiből, ugye mindenkinek meg kell élnie, és abból ki-ki, amihez éppen ért, amit éppen begyakorolt…). Ha nem esik szét, akkor vissza szorulnak a szárazföldi, nyugati, középső részeire Ukrajnának és valamilyen sebességgel húzzák magukkal nyugat felé az oroszokat. Ez egyszerű földrajz. Ugye Lengyelország és lent Moldova, Románia felé (amit a franciák most megerősítenek 250 fővel. Hurrá! Hogy a klasszikust idézzem: Örülünk Vincent?).
Pontosan persze senki nem tudja, még az orosz hadvezetés sem, mit hoz a távolabbi jövő. Mi van ugyanis akkor, ha nem a Kremlben történik vezető váltás, hanem Kijevben a kis zöld kamerába ágáló emberkével történik valami váratlan? Erre gondolt a nagyérdemű? Akkor ugyanis az a fura helyzet állhat elő, hogy az említett ukrán hadsereg akár még szövetségbe is kerülhet Oroszországgal. Miért? Mert a vereség miatti haragot lehet ám irányítani is. Ukrajnában soha senki nem tudhatja mi zajlik le egy hetman fejében. Az őskép Hmelnyickij is volt minden (is). Volt lengyel szolgálatban, volt tatár szövetséges, volt svéd szövetséges, volt önálló állam feje, kísérletezett az erdélyi fejedelemmel, volt az orosz cár segédje. Kimerített minden akkor létező szövetségi lehetőséget. A lengyelekkel is hol ádáz háborúban, hol szövetségben volt. Ez csak itt Nyugaton látszik problémásnak. Úgy tűnik, hogy a nyugati stratégák nagyon nem értik Kelet-Európa népeit és azok döntéseit.
Európa hadban áll,
tehát. Ezt jó lesz ízlelgetni, mert ez a valós helyzet fog meghatározni sok döntést, ami a sorsunkat erősen befolyásolja a továbbiakban. Európa a télen nem fog megfagyni és nem lesz Armageddon, és nem fog éhezni (talán), de elveszíti maradék ipari, kereskedelmi előnyét, versenyképességét. Befektetésre nem ajánlott terület már ma is. Ezen túlmenőleg elveszítik az egykor gyarmattartó országok volt gyarmataik feletti pénzügyi ellenőrzést is. Meg fognak szűnni az így befolyó többletjövedelmek is. Erre gondolom, senki nem gondolt.
Európa és a Nyugat elveszíti elrettentőképességét is.
