Földvári Tamás blogja

Mit jelent Bahmut? Mit jelent, hogy az oroszok legyőzték az ukrán hadsereget Bahmutban? Sokkal nagyobb a jelentősége, mint ami a média híreiből kivehető. Alighanem mindannyiunk életében jelentősége lesz ennek. Hamarosan.

Egy győzelem mindig jelentős. De fontossága attól van, hogy egy háború során jelez-e menetrend változást. Robert C. Castel – ugyan ki más? – tömören megfogalmazta a legfontosabb tanulságot: A Wagner PMC, azaz egy magán katonai vállalkozás megverte a nyolc év alatt felkészített és nyugati fegyverekkel felfegyverzett és a teljes nyugati hírszerzési, felderítési eszközrendszerrel megtámogatott ukrán elitegységeket. Felmorzsolták őket. Vukics Ferenc számai alapján mondhatjuk, hogy 1:3 arányú veszteség mellett, az oroszok javára, ami támadó félként több, mint figyelemre méltó adat.

Ez akkor is igaz, ha észrevesszük, hogy a Wagner egy nem-nyugati típusú PMC. Szerintem, ez inkább egy kiszervezett orosz elitegysége az Orosz Föderáció hadseregének. Miért? Mert így tudták megkerülni a régimódi gondolkodású haderő tábornoki karát. A nyugati elemzők – hamisan – azt a látszatot keltik, mintha a Wagner egy börtönválogatott lenne.  A valóság az, hogy az állomány kisebb része lett a bűnözők közül toborozva és az is csak az ukrán háború létszámszükségletei miatt. Én szívesen megnéznék egy háború előtti összesítést arról, mennyi a bűnözői elem a soraikban. A gerince a Wagnernek kiválóan képzett orosz elitkatonákból áll. Ez igaz a parancsoki állományra is. Valójában a Wagner bemutatta nekünk, hogy mit ér az orosz haderő, ha komolyan veszi magát és a parancsnoki struktúrában a helyére rázódik mindenki.

És láthattuk azt is, hogy mire mentek az ukránok a NATO standardokkal. Pedig elszántságnak nem voltak híjával. És a létszámfölény is az ő oldalukon volt a legutóbbi időkig. Azonban a Nyugat katonai képességei egyszerűen nem voltak elegendőek ehhez a háborúhoz. A fegyverzet, a lőszertartalékok, az ipari háttér és az ellátóhálózat is alkalmatlan egy általános háború megvívására.  És ehhez tegyünk hozzá egy következő faktort is, az emberi tényezőt. Azt láttuk, hogy az ukrán hadvezetés, ahogy az orosz is számíthat a katonái áldozatkészségére. Azok az emberek – többnyire – hajlandóak az életük feláldozására. Azonban a Nyugat polgárai hajlandóak lennének ugyanerre? Tömegével?

Még tavaly, ez évre elrendelt mozgósítási rendszert sem tudja teljesíteni a NATO hadereje, ami 800.000 fő 180 nap alatti mozgósítását jelentené. De se logisztikai képesség, se elegendő ellátmány és fegyverzet nincs hozzá. 180 nap, amikor az orosz hadsereg már most is 600.000 fő körüli erőt vont össze a frontokon, a frontok mögött és Ukrajna körül. Ez már ott van. És azt is láttuk tavaly évvégétől, hogy három hónap alatt 300.000 főt tudott mozgósítani. Ezek pedig ténylegesen megtörtént mozzanatok, nem az íróasztalok kincsei. 

De a történelem is intette (volna) a Nyugatot. Napóleon, a mintegy 7-800.000 fős haderőt, a Gande Armée-t vonta össze Oroszország ellen 1812-ben. S bár több győzelmet aratott, még Moszkvát is ki kellett ürítenie a cárnak, végül győzelem helyett totális vereség lett a gyümölcse a vállalkozásának. Alig 27.000 fős reguláris erő maradt Napóleon kezén, meg a dezertőrök (szerteszét). Ezt akár köztudottnak is tekinthetnénk, azonban más is történt. Fél év alatt az Orosz Birodalom 900.000 főt mozgósított és képzett ki. Előrántottak a kalapból egy brutális méretű hadsereget, mikorra a franciák császára meg épp elvesztett egy ugyanakkora hadsereget.

Vereséget követte a győzelem. Ez az orosz hadi mintázat. Ez történt a lengyel támadás során, ez a svéd háborúk idején, ez Napóleon ellen, ez a kommunizmusuk születésekor, ez a németek ellen, és most is ez történik éppen. Bahmut a fordulópont. Katonailag nem elsöprő győzelem, de stratégiailag és lélektanilag ez egy kiütéses győzelem. Mostanra megtalálták a receptet a Nyugat hadviselése ellen. Most fogjuk azt látni, amit Sztálingrád után a németek az összes technikájukkal. Innen már nem lesz ami a gőzhenger útjába álljon, ha el akarják indítani.

És, mi a jelentősége a mi számunkra? Az, hogy a téves helyzetértékelés és az ideológiai elvakultság miatt a Nyugat ereje itt most megroppan. Ez pedig – jól látszik – egy visszafordíthatatlan folyamat.  Miért? Mert nincs eleven szellemi képesség már Nyugaton. A fogyasztói társadalom ugyanis elfogyasztotta – nevéhez híven – magát a nyugati társadalmat. A Nyugat már csak a mozifilmeken elsöprő lendületű. A Nyugat ereje kivetült a virtuális térbe és ott is ragadt. Nekünk, magyaroknak pedig innen minden lépést nagyon meg kell fontolni. Mert akár milyen elképesztő is, elitjeinknek megint sikerült végül a vesztesek oldalára manőverezni az ország hajóját. Most kiderül, hogy lesz-e elegendő szellemi erőnk – nekünk magyaroknak – felülvizsgálni az elmúlt öt évszázad tévedéseit és önvizsgálatot tartani gondolkodásunk felett. Remélem lesz…

Tegnap olvastam egy hírt Vukics Ferenc jóvoltából, ami arról szólt, hogy az Észak Atlanti Szerződés katonai erői készen állnak egy háborúra Oroszországgal. De legalábbis készítettek egy tervet erről. Azt is olvashatjuk a Newsweek riportjában, hogy a tavalyi NATO csúcson, Madridban elfogadták, hogy a korábbi 40.000-ről 300.000 főre emelik a készültségbe helyezhető katonai erőt a mellékelt terv szerint. Tehát valójában végül 500.000 főt lehetne/kellene mozgósítani. Ez azonban, mint az kiderül, eltarthat még néhány évig.

Tehát, hogy jól értsük: kidolgoztak egy tervet arról, miként kellene 10 nap alatt 100.000 főt, 10-30 nap alatt még 200.000 főt (azaz 300.000 főt – ezt a számot ismertük eddig) és 30-180 nap alatt további 500.000 főt (legalább) mozgósítani, tehát végül fél év alatt 800.000 fős mozgósításáról dolgoztak ki egy tervet. Ja, de csak néhány év múlva fog működni… Ugyanis nincs meg hozzá az elegendő fegyver és lőszer, mivel az ukrán háborúban lekötötték (és el is használták) a mozgósítható készleteket. Továbbá a logisztikát is fejleszteni kellene, hogy képesek legyenek a mozgósított csapatok szállítására, ellátására (vasút, közút, hidak, közlekedési eszközök). Vagyis kellene még minden (is).
Viszont van egy jó hír is azért: készek vagyunk a harcra, akár ma este is. Huh, na most megnyugodtam.

Na, erre varrjon valaki gombot. Talán emlékszünk még, hogy nemrég, pár hónapja haknizott Scholtz generalisszimusz is lőszerért szerte a világban, hiába. Igen, a hiába azt jelenti, hogy ha még fel is épül egy elegendő termelési háttér (szerintem annyira kamu ez az egész, hogy még tervek sincsenek erre – de lehet, hogy tévedek és valaki csinált egy prezentációt a témában), akkor sem lesz lőszer, mert az alapanyagok egy része, ami nélkül nem lesz lövöldözés, Kínában keletkezik. Ők pedig most épp – sajnos – nem tudnak adni. Talán majd jövőre. És kellene a logisztika is, mert ezek szerint az sincs elegendő. Azért gondoljunk bele, hogy egy teherautóra 25 katona fér fel, mondjuk. Akkor az mennyi teherautó és mennyi busz és mennyi vasúti vagon? A 800.000 fős hadseregnek mennyi mobil kórház, szállás, ellátmány kellene – naponta. Azt is szállítani kell. És le is gyártani. És raktárazni. És megannyi járulékos elem.

De nézzük a mozgósítási időket. Tudatosítsuk: ez a terv akkor lépne – majd – életbe, ha az oroszok megtámadnák a NATO országok valamelyikét!
10 nap – 100.000 fő. Honnan? Maga a szám még reálisnak is tűnik, ennyi erőt valószínűleg lehetne mozgósítani. De nem 10 nap alatt. Az jó lesz 30 napnak is. És, ha ez az erő harcolni is akar, akkor hol van a lőszer – mert fegyver van ez biztos – nem a hadgyakorlatokra elegendő mennyiség, hanem egy intenzív háborúra való. A második hullámot már nem is merem számolni, mert ott már azt is meg kellene mondani, kikből fog állni ténylegesen a csapat? A 30 nap csak akkor jönne össze, ha a startlövés időpontját jóelőre ismerik és időmérésre felkészülve várnak. Ez az embermennyiség lényegében kimeríti szerintem a teljes mozgósítható európai katonaállományt. Ami ténylegesen is mozgósítható. Nem a papíron meglévőt értem ezalatt. A harmadik hullám pedig jelenleg a sci-fi kategória. Ahhoz alig gyakoroltatott tartalékosokat és azokon túliakat is be kell hívni vagy a teljes elérhető amerikai szárazföldi erőt idevezényelni. Mindenhonnan. Továbbá ennek az egésznek a logisztikája. Elvileg persze sok minden működik. És ha magát a puszta felvonulást ki is lehetne erőltetni a szövetségből, de ennek a fenntartása?

Viszont nagy kérdés lenne azért számomra, hogy mindeközben (10-180 napig) mit tennének az oroszok, az orosz hadsereg? Amelyik ugye, megtámadta a Szövetség valamelyik államát. Az az első nap, ugyebár. A második napon mi lesz? Nézelődnek? Vagy éppen szerelik ki valamelyik elöltöltős mosógépből a chipet? Hiszen ráérnek, van 180 napjuk.

Á, hagyjuk is! Az Üvegtigris szállóigéjévé vált mondat jut eszembe: 

Itt mindenki hülye? Itt…mindenki.

“Zelenszkij, ma, amikor találkozik Biden amerikai elnökkel nyomjon egy csókot annak a feje búbjára, és mondja meg neki, hogy üdvözlöm Bahmutból!”

Ezt az üzenetet Prigozsin küldte a sorozatszínésznek, Bahmutból Telegramm csatornáján, ami (Bahmut) most már kezd egyre jelentéktelenebb lenni a nyugatos értékelők szemében. Ezt aznap tette közzé, amikor Joe bácsival volt találkozója. Én úgy látom, hogy valahogy nem tűnik fel senkinek.

Pár napja még attól volt hangos a média világa, hogy   Prigozsin, a Wagner PMC vezetője, V. V. Putyin régi barátja válogatott kifejezésekkel ostorozta az orosz vezetést. Volt is nagy szakértés szerte a világon, hogy most aztán borul minden oroszok cárjának, Putyinnak trónja! Hogy tud kimenni a Wagner Bahmutból? Majd dühösen fogják a puskáikat és köpködve odébb állnak? Milyen jó kis szaftos hírecske volt a Nyugat már majdnem elkeseredett közönségének. Fel is lélegeztek és újra szárnyra kelt a remény: lesz itt győzelem, fogunk még Moszkvában hamburgert süttetni Putyinnal…

Lett is győzelem. Orosz.

Hát nem furcsa? Ez a kis közjáték. Elébb a Wagner majdnem kivonul a harctérről – szavakban – s lészen öröm a túloldalon, majd mikor a nagy színész a gazdinál vizitelni készül, egyszerre csak meggondolják magukat Prigozsinék és ripsz-ropsz elfoglalják a maradékot is Bahmutból. Elébb miért nem? 🙂 

A tantusz még mindig ott kering a levegőben, nem ért földet. Ez a Nyugat akar hegemón lenni? Ez, aki még egy ilyen eléggé átlátszó maszkirovkát is így lenyel, s most nem tudja kiköpni, mert megakadt a torkán.   Figyeljük meg barátaim, hogy mikor ér földet ez a tantusz, mikor esik le már a Lajtán túl is.

Istenem, kikkel vagyunk mi már megint szövetségben!

Sic transit gloria mundi – occidentis

Ezzel a bejegyzéssel egy sorozatot kezdek, kiindulva a Facebook azon kérdéséből, ami emígyen hangzik: Mi jár a fejedben, Tamás? Azokat a gondolatokat, elmélkedéseket sorolom ide, amelyek a nap végeztével szűrődnek le vagy keringenek bennem. Lehetnek ezek személyes élmények, látott videók, egy-egy érdekes gondolat, olvasott cikk vagy tanulmány. Lássuk tehát.

• Egy videóinterjúban hallottam a kérdést: mi lehet Magyarország stratégiai érdeke a háború végeztével, ha a felfegyverzett és csalódott Ukrajnára gondolunk? Nos, NATO tagok legyenek vagy szabad állam? Vagy mi a jó nekünk?   Én köntörfalazás nélkül válaszolom meg ezt a kérdést, amire egy hazai politikus, de egy elemző sem mondhatja el őszinte gondolatát. Hazánk valódi stratégiai érdeke az, hogy nemhogy NATO tagok nem lehetnek, mert az Észak Atlanti Szerződés tagállamai között több az ellenségünk, mint a barátunk. És ugyan az lehet a valós helyzet, amire most derült fény mikor Ursula von der Leyen-ék állítólag mintegy támogatták a Barátság vezeték ukrán tönkretételét, mivel nem menetelünk a hülyékkel kézen fogva. Nos, tehát a mi érdekünk, hogy a jelenlegi Nyugat felfegyverezte ukrán haderőt az Orosz Föderáció minél jobban megverje és ha lehet harcképtelenné tegye. De a legjobb fogatókönyv a számunkra, ha Oroszország a megvert, magára hagyott és csalódott ukránokat beintegrálja valamilyen (pl.: Fehérorosz) módon a Föderáció szervezetébe külsős tagként. Mert ebben az esetben nekünk van kivel tárgyalnunk egyrészt a keleti kapcsolatokról, másrészt a kárpátaljai magyar testvéreink helyzetéről. Moszkvával. Ellenkező esetben sok honi magyar is meg fog halni elitjeink vaksága és nyugatos elfogultsága miatt. Katonaként és civil áldozatként.
• Egy másik videóban hallottak kapcsán. A nyugatos elfogultságú elemzők és hírmagyarázók szinte vért izzadnak, hogy a nem túl jelentős bahmuti ukrán előretörést egyfajta sikerként magyarázzák és nagymértékű orosz vereségként. Az ember érzi a kínt, hogy a beszélgetés közben figyeli az érintet gondolatait. Mert a matek nem jön össze. Sehogyan sem akar összejönni. Bahmut hol kicsi, hol meg nagy, hol jelentős, hol meg nem annyira. Ha az oroszok nyomulnak előre pár száz métert az nem jelentős, ha az ukránok, akkor figyeljünk oda. Egyrészt látjuk, hogy ukrán oldalon már pár tucat eszköz is jelentős segítség, mozgósítják a csökkent képességű tartalékosokat, oda a létszámfölény, Zelenszkij haknizik. Épp most egy durva mennyiségű lőszerkészletet semmisítettek meg (az oroszok) és egy Patriot részegységet (vagy többet). Másik oldalon (az Orosz Föderáció oldalán) meg van 150.000 fős tartalék és folyamatos toborzás, mozgósítás a rendelkezésre álló (!) tartalékos állományból. Miről beszélünk itt? Ha Bahmutban bekerítenek 5 ezer ukrán katonát a 300.000-ből, az mennyire számítana az orosz stratégiában? Ugye semmit. Az volt a fontos, hogy az eddigi harcokban, hogy ott tíz, húsz vagy harminc ezer katonát vesztettek az ukránok és a nyugati segítség is őrlődik, kopik.  Már a tartalékolt erő egy részét is bedobták a katlanba. Méghozzá az elit egységekből is jócskán. Tudatosítsuk, hogy ezek az emberek azóta halottak javarészt. Ez a matek vérre megy, sose felejtsük! És a szellemi tér felől nézve mindegy, hogy akik meghalnak, ukránok, oroszok vagy bármi más nemzetiséghez tartoznak is.
  

Most is csúcsra van járatva a mellébeszélés. Miközben arról vetítenek, hogy a Nyugat ilyen erős, meg olyan erős és ezért nekünk elemi érdekünk hogy ott tipródjunk a küszöbük előtt, azon közben egyre nagyobb fiaskókat látunk. A legutóbbiak voltak a lőszerraktár elleni pontos és sikeres orosz támadás és a Patriot rendszer valódi értékét megmutató Kinzhal támadás. Emlékezzünk, pont előtte való napokban terjesztették, hogy az ukránok lelőttek egy vagy több Kinzhalt. Ma már egy szó sem esett erről. Ahogy Robert C. Castel mondta egy hírre reagálva: az amerikai hivatalnokok találtak egy 3 milliárd dolláros lukat a fegyverszállítások elszámolása közben. Ezt most oda is adják. No – mondta Robert – ez az a tétel, ami ebben a támadásban keletkezett. Barátaim, ez azt jelenti 3 milliárd dolláros kárt okoztak két csapással az oroszok. Emlékezzünk szintén: a nyugati média már hónapokkal eltemette az orosz rakéta erők képességeit, a műholdas felderítésük eredményességét. Pedig a háború elején megmutatták oroszlánkarmaikat – bocsánat medvekarom az – amikor lenullázták az ukrán hadi és katonai-ipari potenciál javát pár hét alatt. Aztán visszavonták őket és csak most tértek vissza. Ki játszik, kivel?

Lássuk be lassan, a Nyugat vereséget fog itt szenvedni, stratégiai vereséget. Az orosz vezetés, háta mögött a Kínai ipari-kereskedelmi óriással eléri, amit akart. Az ukrán harcmezőn korlátozott erőket felvonultatva becsalogatta az óvatlan nyugati erőket (ez alatt értve nem csupán a katonai segélyeket, a technikát, de a szellemi, gazdasági természetű erőket is; mert az oda irányított figyelem és politikai elköteleződés [Ukrajna a Nyugat vívmányait védi] is a terítéken van), kifárasztja és legyőzi őket, mielőtt a főerőket a győzelem asztalához szólítaná. És ezt már hányszor megtették az elvakult nyugat erőivel! Mert, ahogy sejtettem a már a háború elején is, a Nyugat hatalmas katonai fölénye csak papíron létezik. Se tömeghadsereget nem tud állítani (hol van a tavaly júniusban megígért 400.000 katona, amivel megerősítik a keleti szektort? az egyik videóban szóba került Németország például kiket tudna otthon megszólítani egy nagyobb katonai vállalkozásra, amikor még a hivatásos állomány is menekül a hír hallatára, az afgánokat? Csak kérdem…), mint kiderült elegendő tartalékkal sem rendelkezik, sem pedig elegendő ipari háttérrel. De még a csúcsfegyverek sem annyira csúcsok, mint a filmeken. Még párszor el fogom mondani: az ukrán háború a (a poszt-római germán) Nyugat Catalaunum-i csatája. Mi magyarok pedig ehhez a tényhez kell igazítsuk stratégiai elképzeléseinket és főként a tetteinket. 

Most így ennyit ma estére.  

Robert C. Castel bejegyzésére fogalmazok meg néhány számomra fontosnak tűnő megállapítást. Maga a cikk azt a központi gondolatot teszi középre,

“hogy a kapocs, ami a három eurázsiai nagyhatalmat [Oroszországot, Kínát, Indiát] összeköti, az a közös idő-percepció. Mindhárom nagyhatalom úgy érzi, hogy az idő nem az ő malmára hajtja a vizet, hanem az Egyesült Államoknak dolgozik.”

Ezt pedig a népesedési válságaikkal magyarázhatjuk szemben az angolszász országok (USA, Nagy Britannia, Kanada, Ausztrália, Új-Zéland) növekedő népességével. Vajon így van?

Már elsőre is meghőköl az ember, amikor ezt olvassa. Hiszen, mindhárom nagy ország népességét a sokkal, a nagyszámúsággal kötjük össze tudat alatt. Pedig a helyzet valós a két első országgal kapcsolatban, mert mind Oroszország, mind Kína népesedési lejtőn van. Oroszország lejjebb, Kína még feljebb. India viszont nem, mert ahogy azt a 2022-es ENSZ előrejelzések is elénk vetítik, növekvő népességgel 2050 táján már a világ legnépesebb országa lehet, India (UN, Department of Economic and Social Affairs Population Division, World Population Prospects 2022).  Ugyanekkorra Kína népessége – a számítások szerint – mintegy százmilliós csökkenést fog elszenvedni. Így mindössze 1,3 milliárdos lakossággal kell beérnie. Továbbá valóban növekedést jósolnak az USA számára is és – bár ebben a dokumentumban ez nincs benne – a többi angolszász országban is.

Milyen megtévesztő, ugye? Mert ha hozzátesszük a számokat, ezt látjuk:

2022: Kína (1426), India (1412), Oroszország (145): 2983 millió lakos, míg ugyanekkor:

USA (337), Nagy Britannia (69), Kanada (38), Ausztrália (26), Új-Zéland (5):  475 millió.

Ha az előzőhöz hozzáadjuk Irán népességét (86) is:  3069 millió fő.

Mindezek 2050 körül: Kína (1320), Oroszország (133), India (1610), Irán (98), : 3161

míg az angolszász államok: USA (375), Nagy Britannia (72), Canada (45), Ausztrália (33), Új-Zéland (6) : 531 millió fő.

Tehát közel harminc év után is lesz egy hatszoros szorzó. 6,46-ról 6-ra csökken a szorzó.  3069 – 475 millió fő és 3161 – 531 millió fő. De! Ehhez nem mértünk hozzá pár egyéb tényezőt még: Indonézia, Pakisztán, Braziliát, Venezuelát és még sorolni lehetne szerte a világban. Továbbá az angolszász államok 531 milliós (elméleti) népességének összetétele nagymértékben tolódik el a feltörekvő államok, nemzetek emberi forrásai felé. Európában viszont katasztrofális a népesedési helyzet. A valós képet már mindenféle módszerrel igyekeznek elrejteni. Van olyan német tartomány, ahol 0,7-es születési ráta van. Ez a valós szám, ez a valós folyamat az európai lakosság körében.

Itt még csupán egymás mellé tesszük a szummákat, minden további vizsgálat nélkül. Viszont mit találunk a nagyszámok mögött? A bejegyzés hoz egy képet az USA és a négy szövetséges korfáiról.  Ezek a korfák hivatottak jelezni az USA népesedési előnyét, amit első látásra alá is támasztanak. Azonban joggal gyanakodik az ember, mert a nagy kérdés ilyenkor, hogy látjuk-e a korfától az erdőt? Az USA korfája ugyanis legalább négy különböző korfából áll. Ez már egy kis ligetecske. A fehér Amerika korfája, az afroamerikai korfa, a latino korfa és az ázsiaiak korfája.  Ennek a négy korfának az összesített ábráját láthatjuk. Miért fontos ez?  Mert egy ország, egy állam, egy konstrukció, csak azok vagy azok utódai tudnak fenntartani és továbbfejleszteni, akik létrehozták azt. A történelemben minden ország addig működött, amíg az eredeti népesség ereje (életereje) élt. Ez a modernitással sem változott meg. Márpedig így az angolszász államokra is vonatkozik ez a törvényszerűség. 2010 és 2020 között az USA fehér népessége 64%-ról 58%-ra csökkent (2000-ben még 69% volt) és eme utolsó tíz év alatt nem csupán a százalékos arányuk, hanem a létszámuk is, mintegy 8,6%-al. 20 év múlva pedig a várakozások szerint 50% alá esik. Irán perzsa népessége jelenleg 61-65%-a a teljes lakosságnak. Viszont Irán lakosságának 90%-a síita.

A Nyugat népessége alatt nem célszerű a puszta lakosságszámokat magunk elé venni, mert akkor egy virtuális valóságban találjuk magunkat igen hamar. Németország népessége mintegy 80 millió. De ennek 25%-a nem nem helyben született. Efölött még egy rész azoknak a török és kurd és balkáni bevándorlóknak a leszármazottja, akik már a 75%-ot alkotják. Mégsem gondolnám, hogy németek lettek. De ez még mindig nem mond semmit a jövőről. A jövőt az vetíti előre, hogy Frankfurtban vagy Stuttgartban vagy a svéd Malmöben vagy az osztrák Bécsben sorra lépik át az 50%-ot az iskola első osztályába beiratkozó bevándorló hátterű gyermekek aránya. De Kaliforniában vagy a keleti parton is hasonló a helyzet.

Tehát igaz, hogy növekszik a lakosság számszerűleg több nyugati országban, de ezen lakosság növekmény bevándorlásból származik és épp onnan, ahol a a globális dél szerveződik. További árnyalása a képnek, hogy az ausztrál és új-zélandi bevándorlók jelentős része épp Nagy Britanniát, az USA-t és részben Kanadát elhagyó fehér angolszászokból tevődik ki. Ezt azért nehéz sikerként eladni.

De van egy további mércéje is a Nyugat népességének összeomlására. Ez pedig nem a számszerű, hanem a szellemi-lelki összeomlás. Már nálunk is hatalmas probléma a szakemberhiány, de Nyugaton lényegében véve megsemmisült a szakemberképzés. Megvásárolják, ameddig tudják a szakmunkásokat. De ehhez kellett a petrodollár és a dollár és az euró tartalékvaluta szerepe. Ez azonban a szemünk előtt mállik szét. Az elmúlt évek értelmiségi hisztijeit sokan a bajok okának hitték, pedig csak a bajok tünetei voltak. A klíma, a BLM, a COVID, a woke, cancel culture, mind szimptóma. Egy széthulló tudatú népesség vergődése. Vagy másképp, amikor a műtőasztalon a beteg hiperventillál és az orvosok küzdenek az életéért.

A nyugati társadalmak már feladták a harcot és a virtuális világ delíriumába menekültek a közelgő végzetük elől.  Ez a politikusok és stratégák szintjén a III. Világháború. Ha optimisták lennének (a Nyugat), miért nem Kína robbantotta ki az elmúlt évtizedek háborúit? Miért épp a Nyugat a forrása az elmúlt három évtized nagy háborúinak? Azért, mert ez egy görbe tükör. Amit Robert az orosz-kínai-indiai-iráni (stb) államokról ír, valójában a Nyugatot illeti. Gondoljuk meg józan paraszti ésszel: a 2050-ben, tehát három évtized múlva is legkevesebb hatszoros népességi fölényben lévő (valójában a mostani irányokat figyelve inkább hét és nyolcszoros !) hatalmak, kell, hogy aggódjanak? 🙂 A legkevésbé sem.

Azzal nem segítünk semmit, ha a “számunkra” esetleg kedvezőnek látszó makroszámokkal eltakarjuk a részletekben viháncoló ördögöt.

Merésznek tűnő kép, de egyre inkább feltárul a történelem eme fintora. Rómára, Róma hatalmának igézetére alapoztatok, úgy is végzitek, ahogy Róma.

Bár a média – amiről, tudjuk, hogy az egyik legnagyobb tőkekoncentrációk uralta és szigorúan felügyelt ágazat –  mindent megtesz, hogy legalább döntetlenre hozza ki a catalaunumi csatát, amit ma Ukrajnának hívnak, azonban ez aligha lesz sikeres. Annak idején, másfél ezer éve az akkori Nyugat vonult fel az akkori Kelettel szemben – igaz ők a saját területükön voltak kénytelenek megvívni utolsó csatájukat – és alul maradtak. Négy évvel később a vandál csapatok elfoglalják és kifosztják Róma városát, ami miatt ezután Ravenna lett a maradék Nyugat Római Birodalom fővárosa. Alkalmi császárok és interregnumok váltották egymást a 476-os végleges bukásig.

Már magának a csatának a lefolyása és a “híradása” is sajátságos áthallásokra ad lehetőséget. A legfontosabb történeti forrásunk Jordanes (A gótok eredete és tettei), aki egy teljes emberi élethosszal később élt és írt, mint ahogy a csata lezajlódott. Már csak emlék volt a két főszereplő. A csata leírásáról időközben kiderült (bár nem közismert), hogy jó eséllyel Herodotos művére megy vissza és vagy Marathon vagy Szalamisz  volt a minta. Mind az eseményeket, mind a szereplőket tekintve.
Az is kísérteties, hogy az akkori “média” a latinitás krónikái, szintén döntetlennek hozzák ki, ahogy most is az a fő narratíva már, hogy nem lesz győztes. Nos, annyira döntetlen volt, hogy a hun hadak maradtak a csatatéren – ennek körülményeiről pedig (emlékezzünk) csak Jordanes képzeletét ismerjük – , s a következő évben hatalmas itáliai hadjáratot vezet Attila, győztesen. Csupán különös – a germánok számára épp jókor bekövetkező – halála akadályozza meg a hunok Kárpát-medencei hatalmi központjának kiterjesztését egészen az atlanti óceánig.

Amikor az un. Nyugat belekezdett ebbe a véres játékba, a stratégiai tervezőik nem mérték fel helyesen a saját lehetőségeiket. Persze az is igaz, hogy mindössze két út között választhattak:

1. Lassan és tervezetten visszavonulni a világ feletti hegemóniától és megtartani a lehető legnagyobb potenciált a jövő nyugati nemzedékei számára. Ha esetleg a mostani leépülést később meg kívánnák fordítani. Ez lehetett volna az élet útja. 
2. A másik – amit választottak – , hogy foggal, körömmel ragaszkodnak a puszta látszathoz. Ez az út azonban a halál útja lesz, mert ennek a végén a teljes megsemmisülés van.

Ebből a szempontból ez egy valóban fontos csata, bár aligha ennek szánták. A háború örvénye azonban bevonta az óvatlanokat. Itt a Nyugat elégeti azokat a lehetőségeit, amelyekre még szüksége lett volna a Kelet elleni harcban. Lesznek még csaták, ahogy régen is voltak. És lesznek még “uralkodók”, ahogy régen is voltak. De idejük már csak a történelmi pillanatnak szól majd. Amely pillanatot elmossa majd a történelem következő pillanata. És – bár még nem ismerjük nevét – , de készülődik az új Odoaker is. Másfél ezer éve a germánság vette át a latin rómaiak szerepét, most viszont nincs több tartalék. Nincs, aki átvegye a stafétát.
Minden úgy zajlik, ahogy vártam. Ahogy Izajás mondta:

Megvakította a szemüket, megkeményítette a szívüket, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, és meg ne forduljanak és meg ne gyógyítsam őket.

Mert jobban szerették az emberek dicsőségét az Isten dicsőségénél.

Manapság, amikor már az egyszerűbb emberek körében is kezd nyilvánvalóvá válni, hogy aminek részei lettünk értelmiségünk jóvoltából, a Nyugat: hanyatlik. Sőt ennek a hanyatlásnak a vége felé tart. S az értelmiségünk, amely az önállóság helyett az alárendeltséget választotta (1490) és ezt a köznépre is ráerőltette, most azon kezd elmélkedni, hogy bárcsak vissza lehetne fordítani a folyamatokat, a hanyatlást. De nem lehet.

Az idő kereke csak egyirányú mozgásra képes. A térben lehet visszafelé haladni egy korábbi viszonyítási ponthoz képest, az időben azonban ez lehetetlen. Ezért is olyan óriási egy nemzet értelmiségének a feladata. Sőt ez valójában a hivatása. Helyesen értelmezni a környezet változásait és megtalálni a megfelelő és helyes válaszokat. Ahol ez nem sikerül ott kudarc, vereség és bukás lesz a következmény, gyümölcse a munkálkodásnak. Ahol sikerül, ott siker, győzelem és felemelkedés lesz a gyümölcse a munkálkodásnak. Harmadik út pedig nincs.

Azok a folyamatok, amiknek a beteljesülését látjuk Nyugaton nem mostanság indultak, keletkeztek. Már Spengler is észrevette és látnoki munkájában közzé is tette. Akkoriban – talán – még lehetett volna változtatni a folyamatokon, de ma, amikor ezek már a végükhöz közelednek, lehetetlen. Sőt, a valóság az, hogy már jelen vannak azok a folyamatok, amik majd a jövőt fogják meghatározni.
Azok a jelenségek, amik most nagyon látványosak nem esetlegesek, hanem szerves részei a bomlási folyamatnak.
Mert mi történik, amikor egy élő szövet, egy élő test bomlásnak indul? Méreg anyagok termelődnek, amik a lebontás folyamatát előkészítik. Majd megérkeznek a magát a testet lebontó kisebb élőlények is, hogy elvégezzék a “piszkos munkát”. Ez a folyamat mivel jár? Bűzzel. Fertőzésveszéllyel.

Mit tehetünk? Legelébb is tudomásul vesszük a valóságot. Tovább lépve újjá kell születnünk, visszatérve szellemi forrásainkhoz. Elengedhetetlen ehhez, hogy pontosan ismerjük a saját forrásainkat. Nem a politikai kamut, hanem a valóságosat. Ha már nincs ez az ismereteink tárházában, akkor fel kell deríteni. Ugyanis a való életben mit sem érnek az önbecsapás hamis tételei, a sosem teljesült ígéretek, a szellemi vakvágányok sűrű szövedéke. Csak a valós ismeret ad lehetőséget az Élet útjának megtalálására. 

Végül pedig tudatosítsuk:

Mindenkori jelenünk múltunk megértett tapasztalatai és jövendőbeli reményeink összegződése. 

(Bővített írás)

 

Elém került ez az épp egy évvel ezelőtti írásom, még két nappal az orosz-ukrán háború kitörése előtt. Magam is elcsodálkozom, mennyire előre lehet látni folyamatokat és ennek ellenére nagyon jól képzett emberek mennyire képtelenek az orruk hegyéig is ellátni.

Megemlítettem, hogy Ukrajna a SZU-ból való kiesése óta egy rozoga szerkezetű állam, aminek szétesési folyamata akkor fordult végső stádiumába. Ez meg is történt. Az ukrán államszerkezet lényegében véve megsemmisült. Igazából, ha pontosan akarunk fogalmazni, azt kell mondjuk, hogy Ukrajnának nem volt “fejlődése”, hanem csupán felbomlási folyamata. Ez 31 évig tartott, bár ebből az utolsó 8 év már egy kóma-állapot volt. Érdekes látnom, hogy ennek ellenére a mai napig az elemzők java és a média-munkások jórésze létező államként beszélnek Ukrajnáról. Az atlantista istállóban pedig egyenesen demokráciának nevezik, ami legalábbis megdöbbentő. Ez gondolom intellektuális vicc.

Ukrajna felbomlási folyamata azonban nem egyedi eset. Beleillik abba a nagy történelmi folyamatba, amely a Nyugat elerőtlenedési mozgásai keltette hullámok mentén felold mindent, amit a Nyugat hozott létre a Vesztfáliai béke óta. Ennek lett áldozata eddig a Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia, most Ukrajna. Látjuk, hogy sorra indulnak bomlásnak vagy inkább kerülnek napvilágra bomlási folyamatok számos, erősnek hitt európai államban. Tulajdonképpen a Vestfáliai békerendszer termékei esnek szét, mivel szétesett az azt létrehozó erő is. Hogy mi ez az erő, arról majd máshol…

Az igazán józan és alapos szemlélők észrevehették, hogy minden mesterségesen megalkotott állam megingott és elkezdett imbolyogni. Még a legnagyobbak is, mint Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Románia és Nagy Britannia is. Míg az olyan országok, amelyek jószerivel ezred éve léteznek, meg sem rezdültek belső szerkezetüket illetőleg. Magyarország, Lengyelország, Csehország, Portugália, Dánia, Norvégia, Svédország, Oroszország. Bármilyen furcsa is ez a folyamat a világ dolgainak a maguk természetes medrébe való visszatérését jelenti. Ukrajna is egy “termék”, ahogy az ukrán “nemzet” is. Ahogy a román, a szlovák és a német, francia, spanyol, olasz és (figyelem!) az amerikai nemzet. Tudom, hogy ez rendkívül furcsa gondolat, de ez a valóság. Ezek a “nemzetek” a felvilágosodásban önmagától megrészegült európai értelmiség termékei, gyártmányai. De mivel ez a társadalmi réteg szellemi sorvadásnak indult és elveszítette így szellemi teremtő erejét, az általa létrehozott agyaglábon járó gólemek is erejüket veszítik. Szörnyűséges folyamat ez, ami még az igazi nagy véres tragédiákat csak ezután fogja megmutatni.
Ebből következik, hogy most ez az egész társadalmi réteg is aláhull. Az európai értelmiség nyolc évszázados projektje, mozgalma érkezett el gyászos végjátékához. Igen, tudom, hogy sok barátom és ismerősöm gondolja most, hogy ez lehetetlen. De így lesz. Ez lesz. Mert eljött az Idő.

Ezen írásom után másodnapra kitört háború beindította a dominó effektus erőszakos részét vagy éppen csak meggyorsította.

Amikor olvastam/hallottam Ferenc Vukics enyéméhez hasonló elképzelését a számunkra szükséges méretű haderőről alig pár hónappal később, nagyon megnyugtató volt. A baj, hogy ez meg a habokban sincs a valóságban. Ráadásul, akkor még nem is gondoltam volna, hogy a 250 ezres ukrán hadsereget a háromszorosára duzzasztják.

Amit pedig a végén írtan, nos, az a legkevésbé sem változott. Nemrégi gondolat: A következő nemzedéknyi időt messze nem minden nemzet fogja túlélni…

 

“Baj van emberek és sokkal nagyobb, mint ami látszik. Ez csak a jéghegy csúcsa.”

Ukrajna. Helyzet van.

Toljuk el kicsit magunktól a zajló háború intellektuális részét és vessünk pillantást arra a vetületre, ami a leggyomorforgatóbb. A világtörténelem leghatalmasabb gladiátorjátékára.

Sok évvel ezelőtt a feleségemmel beszélgetve a mindenféle “való-világokról” mondtam neki, hogy fogunk még látni igazi, vértől iszamos “játékokat” is, mert a show mindig erősebb kell legyen az előzőnél. Épp, mint a kábítószereknél. Ez jó másfél évtizede volt. 

Most, amikor már egy éve zajlik a Show, minden gladiátor játékok legnagyobbika, ahol maguk a Játékosok teszik közzé személyes csatáikat és söprik be drukkereik ájult dicshimnuszait, egy kérdés fogalmazódik meg bennem: Biztos, hogy ezt akarjátok? 

A Colosseum közönsége, mi vagyunk. Maga az épület, ami befogadja a közönséget, a média mindenféle felületei. A Tv, a rádiók, az internet, a közösségi felületek mind. Ez a Colosseum. Minden Colosseumok Colosseuma, hiszen milliárdnyi ember figyelmét képes befogadni. És a Szervezők irányítani a milliárdnyi figyelő tekintetet. Mert a Colosseum tele van mindenféle műsorvezetővel, az események elemzőivel, magyarázóival. 

Egy Demkó Attila bejegyzést olvasva ragadok tollat (vagy inkább billentyűzetet), hogy felvázoljam, miben tévednek egy hatalmasat a Nyugat hazai imádói.

Következzék a bejegyzés:

“Az alábbi képen épp Ukrajnáról, a háború kimeneteliről beszélek Horvátországban – nem könnyű, mert egy informális rendezvényen is a “hit” dominál. Aki nem “hisz” mindenben, ami a nyugati fővonalbeli értékelés, az gyanús – különösen, ha Magyarországról jön.

Akkor gondolkozzunk…

Nos, mindig élvezet az ilyen vágyvezérelt atlantista elemzőket olvasni. Demkó ráadásul azok közé tartozik, akik igyekeznek valamit megtartani a valóságból. Ő az un. “józan” atlantisták közé tartozik. Ha végig olvasom, nem lehet nem észrevenni, az igyekezetet, hogy a Nyugat számára zordon valóságot valahogy kikozmetikázza. Ezen rövid gondolatsort veszem át, de nem mint elemzést, hanem, mint szellemi álláspontot.

A felütés az elején egy semleges és valós kijelentés: ma a hit dominál – uralkodik – az ukrán-orosz háború kapcsán. Ez tényleg így van. Ennek a hitrendszernek azonban a bejegyzés írója is részese. 
A lengyel barátunk kijelentése egy az egykori “veszettek” egyoldalú felfogására emlékeztet. Itt ildomos lenne megemlíteni, hogy a lengyel pszichózis valójában nem a II. Világháborús sokkból ered, hanem egy ezer éves projektet jelez. Ugyanis a lengyelek ezer éve – szó szerint már 1018-ban, I. Vitéz Boleszláv megy sereggel a Rusz Kijevi nagyfejedelemsége ellen, hogy saját vejét I. Szvjatopolkot helyezze, fivére I. Jaroszláv helyére – ekképpen igyekeznek pozíciókat szerezni a Rusz területén. Ekkor foglalták el Kijev települését először a lengyel hadak. Azóta van a lengyel hatalmi vágyak látóhatárán a keleti szláv népek feletti uralom képzete. 
Ezután érkezik az első atlantista vágy-gondolat: Oroszország felbomlása. Itt is vannak történelmi előzmények, persze, csak azok nem ülnek. A tévedés lényege, hogy az eredeti széttagoltság, ami valójában Rurikida hatalomgyakorlás volt, ihleti a vágyálmot, illetve egy jóval közelebbi, az I. Világháború utáni polgárháborús évek időszaka, amikor egy német akció keretében be lehetett csempészni a bomlás csíráját Lenin és a bolsevikok személyében. Ekkor azonban a belvillongások lehetőségét II. Miklós cár kormányzatának súlyos hibái tették lehetővé. Ma nincsenek ilyen hibák.
További jellemző visszatérő elem az a félmondat, hogy: “a Putyini rendszer küzd a létéért”. Nos, eléggé érdekesen teszik ezt, mivel lassan de biztosan legyőzik az egész Nyugat által istápolt ukrán hatalmat, úgy, hogy a hátországban alig érezhető ez és jól láthatóan – legalábbis, ha az ember nem atlantista szemüvegen át nézi a világot –  fittyet hánynak az összes halálosnak gondolt nyugati szankcióra. Ja, és katonailag “fél kézzel” osztva az ütéseket. Ezzel szemben, ha az ember nem egy elfogult atlantista, akkor úgy tűnik, hogy a Nyugat és annak zászlóshajója küzd elkeseredetten az elmúlás rémével. Hiszen épp ezek a társadalmak adták fel az önreprodukciót és dobták el a jövőt. Egy összeomló népességű államcsoport és műveltség vívja haláltusáját, mint sok birodalom az emberiség történetében. S a mintázat is roppant ismerős. Amikor ide eljutnak, hirtelen felfúvódnak, mint a csillagok haláluk előtt. S ez a “szupernova állapot” az, ami a birodalmak esetében egy nagy utolsó hódító háború képében jelenik meg. Ilyen volt az Oszmán Birodalom utolsó nagy hódító kurzusa, ami a Köprülü apa (1656-1661) és fia (1661-1676) indult és Bécs második ostromával tört meg 1683-ban. Ilyen volt a Nyugat-Római Birodalom utolsó nagy katonai impulzusa a hunok ellen. Ez utóbbit döntetlenként emlegetik – Nyugaton -, de milyen döntetlen az, amikor az ellenfél már a következő évben feldúlja a birodalmi központi területeket és csak egy érdekes közjáték miatt nem esik el a birodalmi főváros, Róma is. Az inkák birodalma is az utolsó nemzedék alatt lett a leghatalmasabb, ahogy az azték birodalom is.
Az itt említett többség, olyan, mint a bolsevik többség. Az a többség, ami valójában a kisebbség. A Nyugat egyedül maradt a Világban. A Nyugat címszó alatt jórészt azok gyülekeztek össze, akik jövő nélküliek.

Ehun jön pedig a most trendi mentesítő gondolat: Nem lesz győztes! Egy ideje ezt hallom az atlantistáktól. Persze, persze korai volt leírni az oroszokat, de akkor sem fognak győzni. Nem, mert így álmodtuk meg! De mi alapjuk van erre a reményre? Igazából a világon semmi. Hiszen a Nyugat által támogatott fél, az ukrán erők, valójában a maguk erejéből legfeljebb partizán harcra lettek volna képesek, a kifejezetten ukrán lakosságú területeken. Jelenleg az a félelmetes tapasztalatunk van, hogy a hatalmas Nyugat, fegyverraktárai “konganak az ürességtől”. És alapos okunk van azt gondolni, hogy a hadigazdálkodás bevezetése is csak tünékeny álomkép. Erre a harmadik szektoros gazdaságok és társadalmak teljesen alkalmatlanok. Továbbá a többlettermeléshez szükséges nyersanyagok és energiaforrások is az un. globális dél, az egykori harmadik világ területén vannak, amit ma már nem ellenőriz a Nyugat. A nyugati emberek ukrános harci kedve is csupán a közösségi média felületeire szorítkozik és nem a hús-vér valóságra. Márpedig, hogy lehetne így akárcsak döntetlenre is kihozni ezt a háborút? Sehogy. Ez a háború orosz győzelemmel fog véget érni. Egyúttal annak az összeomlásával, amit Ukrajnának hívunk. A kérdések kérdése inkább az, hogy mi lesz utána? Mennyire kell az orosz hadseregnek előre nyomulnia, hogy biztonságban érezzék az orosz területeket? Ha marad Ukrajnából valami – ami sanszos -, akkor az azon összegyűlő fegyveresek erejével mi lesz? Ki fogja ezt felhasználni és mire? Másképpen kérdezve, kinek lesz pénze ezeket felfogadni? Mert Ukrajna, mint állam már ma sem funkcionál. Egyedül a háború ad értelmet létének. Lengyelország meg fogja próbálni az új Uniót a kozákok utódaival, az egykori Ruthéniával, de egyedül nem fog menni, ahhoz most nincs elég nagy gazdasága. Ha és amíg az amerikaiak segítenek, esetleg, de sok kérdőjel marad akkor is. Elsősorban a csalódottság. 

Kína

Ami Kínát illeti, megint egy nagy eleme a megtévesztésnek. Kína kereskedő és termelő nemzet/népesség. Semmiképp sem katonai nagyhatalom. A sok katona és a sok harcieszköz még nem jelent erős hadsereget. A most épülő erőnek nincs semmilyen harci tapasztalata. Sem a legénységnek, sem a tisztikarnak. Továbbá maga Kína két és félezer éves államisága során, háborúi java belháború volt. Háborúk az egyes részek között, illetve háborúk az egyesítésért. És háborúk a betörő ellenségek ellen. Valódi külső hódítást alig láthattunk. Az igazi világhatalomnak azonban elsősorban katonai hatalomnak kell lennie. Ezért az igazi tengely Oroszország, hiába számolgatják a GDP-jét. Oroszországnak ugyanis sok százéves tapasztalata van haderejének működtetésében nem csak hazai, hanem idegen területeken is.

Aztán jön az a rész, amit nagyon szeretnek használni. Elmerülni a részletekben. Melyik faluból, melyik faluba mennek a seregek. Ez nem sokat számít. A frontok hullámzanak ide meg oda. A lényeg mindig az eredők végső iránya. Ez pedig arrafelé hat, hogy szép lassú tempóban kiszorítják az ukránokat a Donbasszból. A lassúságnak két oka lehet. Egyik, hogy kímélik a saját erőket, mert tartogatják későbbre. Másik, hogy felmorzsolni akarják az ukrán hadsereget, nem egyszerűen legyőzni. Könnyen belátható, ha ez így megy tovább, mire vége a háborúnak semmi sem marad az ukrán hadsereg főerejéből, de az országuk is felszámolódik. Bahmut-Szoledár vagy Szlavjanszk-Kramatorksz… Ez csak arra jó, hogy a nézőközönség tovább szurkolhasson és az ukranofilek is azt hihessék még egy ideig, hogy van értelme szurkolni. Vagy komolyan azt hiszik, hogy a harmadik védelmi vonalban hónapok óta ott várakozik ugyan az az erő? Aligha. Ott bizony csak helyőrség lehet, mert a mindig éppen fontosabb fronton lehetnek a használható alakulatok. Oda majd csak visszavonulnak a megvert hadak. És itt jön az a történelmi tény, hogy a katonai összeomlás exponenciálisan zajlik le. Ugyanis mire oda jut a dolog, hogy Szlavjansz-Kramatorsz következik, már egy kivérzett és megfogyatkozott ukrán hadseregnek kellene megfordítania a hadi menetet. 

A megígért és csak hónapok múlva érkező haditechnika már nem ennek a háborúnak szól, véleményem szerint. Ugyanide tartozik a szerző által vélelmezett ukrán tartalék kérdése is. Mégis honnan lenne? Ha az utcán kell már összefogdosni a “hősöket”, akkor miféle tartalékról beszélhetünk? 

Az is megütötte a szemem, hogy az orosz mozgósított állományt már nem tartja értéktelennek. Mint októberben. A komoly tartalékban lévő erők a mesék világának szereplői. Ami volt többlet, azt felhasználták Harkov és Herszon környékén. Ennyi volt. 
Miért kell hitegetni az embereket? Csak a vágyak, vágyak és a vágyak.