[Ez az írás egy készülő nagyobb lélegzetű tanulmány bevezető szavai.]
Történelmi rögeszmék a magyar-oszmán háborúk kapcsán
Egy nem szükségszerű összeomlás tanulságai
1490-1526
Néhány gondolat elöljáróban
A magyar-oszmán háborúk hamis értelmezéséről fogok most írni, mert makacsul tartják magukat azok a téves állítások, amelyeket amúgy a Habsburgok honosítottak meg a saját érdekükben. Gondolom mondani sem kell, hogy magam is sokáig elhittem a hamis értelmezését a korabeli helyzetnek. A közoktatás, mégis csak hat. A Habsburgok, hogy trónigényüket és később uralkodási joguk alapvetését biztosítsák, azt az állítást terjesztették, hogy a magyarok egyedül nem képesek ellenállni az oszmán hódításnak, hiszen marakodnak egymással és képtelenek az erőik összpontosítására, sőt azt is, hogy egyenesen lepaktálnak a törökkel (valójában nem mi, hanem a franciák királyai paktáltak a törökkel). Egész Európa erőinek mozgósítására lett volna szükség az oszmán haderő megállításához, azt pedig csak ők, a Habsburgok tudták – volna – megszerezni. Ezért van/volt szükségszerű, hogy a Habsburg-ház kegyesen védelmébe vegye ezt a gyengécske kis országot. Ez az alapállítás öt évszázad óta. Ez az utólagos magyarázata annak, hogy 1439-től egészen 1711-ig polgárháborúk és örökösödési háborúk sorát zúdították a nyakunkba. Manapság is a történészeink – tisztelet a kivételnek – képtelenek elvonatkoztatni ettől a felfogástól.
Amikor olvassuk a mai kor vagy akár a 19-20. századi történészi munkákat, legnagyobbrészt körüllengi azokat, hogy törvényszerű (!) volt a Magyar Királyság bukása az 1520-as években. Még az általam idézett és egyébként fontos új adatokkal és felismerésekkel teli munkákban is az alaphangot adja ez a felfogás. Sokszor a feltárt adatok ellenére is. Akik kevésbé szemérmesek voltak az elmúlt századok során, még azt is jelzik, hogy alapvetően mi magyarok voltunk alkalmatlanok a sikerhez, valamiféle „nemzeti tulajdonságok” okán (főleg a marxista „történészek” regéltek ilyeneket, amikor a Nagy Testvér, Szovjet-Unió másolása volt a trend). Nem is igazán érthető, hogyan is gondolhatták eleink, hogy majd ők fogják megállítani az oszmán hatalmat? Mert az olyan nagy volt és mi oly kicsik1. Lényegében a jelen helyzetet, a történelem későbbi (!) alakulását és jóval későbbi erőviszonyait vetítik vissza egészen a lehetőségek területére is. És itt az első figyelemre méltó mozzanat: a lehetőségeink területére is. Azaz, amikor a tanulságok levonására kerülne sor, akkor is a későbbi szerencsétlen történések eredményéből indulnak ki. Következetesen eltekintve a tényleges lehetőségek számbavételétől. Esetünkben a Mohácsi csata és következményei visszavetítése a legmeghatározóbb. Pedig a lehetőségeinket, a valós lehetőségeinket olyan nevek – és tetteik – jelzik, mint Hunyadi János és Hunyadi Mátyás. De ezt vagy figyelmen kívül hagyják, minden magyarázat nélkül vagy úgy mutatják be, mint, ami rendellenes kitérő csupán, véletlen szerencse. Holott a két ember tevékenysége mintegy fél évszázadot ölel fel, ami egyáltalán nem tekinthető puszta kitérőnek. Valójában – véleményem szerint – a Hunyadiak mutatták meg valós lehetőségeinket, sőt figyelembe véve azt a tényt, hogy például Hunyadi Jánosnak soha sem volt lehetősége az egész magyar haderőt a parancsnoksága alatt tudni2, leginkább azt jelzi, hogy az erők összpontosításával egészen biztosan legyőzhető lett volna az oszmán haderő. Akár nyílt csatában is3. Ehhez képest a Mohács melletti vereség okozat volt és nem ok. Nem kiinduló oka volt a Magyar Királyság elbukásának, hanem számos belső és külső romboló folyamat betetőzése. Ezek a belső folyamatok mállasztották szét azokat az egyébként meglévő erőket, ami a két Hunyadi idején elegendőek voltak mind az oszmán haderő feltartóztatására, mind a németek leküzdésére. Ezen legfontosabb okot rendre meg is szokták nevezni, már a kortársak is leírták Mohács után: az összefogás hiánya, a vezetők, a főurak egymás elleni hadakozásai, a pártharcok, s az ebből következő gyengülés.
S itt ismét egy fontos szempontot szükséges hangsúlyoznunk. A létrehozó okot. Vagyis azt, hogy miért volt jellemző az egész 15. századra a pártharc, holott szinte valamennyi résztvevő tisztában kellett legyen (elvileg) a Balkánon előrenyomuló oszmán hatalom jelentette veszélyekkel4. Az közismertnek tekinthető, hogy a 15. század folyamán, sőt már Nagy Lajos király halála után és később a 16. század során is a főurak egymás ellen szervezkedtek, torzsalkodtak pártokba szerveződve. A fegyveres harc is mindennapos volt, egymás birtokainak zaklatása, pusztítása is akár. E mellett állandó szereplői voltak a külföldi trónkövetelők pártjainak. I. Anjou (Nagy) Lajos, Luxemburgi Zsigmond, Albert, Ulászló, majd Mátyás halála után mindig pártharcok lángoltak fel az országban. S mindegyik után kevesebb hatalom állt rendelkezésére az uralkodónak. Csupán Mátyás királyunk tudott idővel ezen felülemelkedni. Azonban az ő halála után ismét minden korábbinál nagyobb belső háborúság kerekedett. S eredményeképpen roggyant meg végletesen az ország ereje.
Ebben a forgatagban kiemelkedő szerepet vittek a Habsburgok, akik meg kívánták az aranyban, ezüstben és sok minden másban gazdag Magyarország földjét. Az ő módszerük nem elsősorban a hadakozás volt, hanem a módszeres zaklatás és a belső pártok fellázítása, a viszály szítása. Ezt annál inkább megtehették, mert volt nem kevés német származású főúri család, akik inkább húztak a sajátjaik mellé. A Habsburgok nagy előnye velünk szemben az volt, hogy nem egy emberben gondolkodtak, amikor a hatalmuk kiterjesztéséről volt szó. Az ő felfogásukban ez nemzedékeken átívelő nagy családi vállalkozás volt. Persze működött a személyes becsvágy is, de az szemléletükben kiterjedt a többi családtagra is. Térben és időben egyaránt.
Pártharcok. Igen, újra és újra meggyengítették a hazát, mikor a folyton növekvő veszéllyel kellett volna szembeszállni. Idegenből jött uralkodókat emeltek a magyar trónra az Árpádok családja után, akikből volt jó és alkalmas is, és számunkra kevésbé hasznos. Majd csaknem másfél évszázad után feltűnt egy minden szempontból alkalmas magyar úr, Hunyadi János. Az igazán szomorú és egyszerre tanulságos a számunkra az, hogy nálunk szinte alig akadt a Hunyadiak közvetlen atyafiságán túl, aki felzárkózott volna mögé. Versenytársat láttak benne, akit le kell győzni. Igaz legnagyobb ellensége az idegen Cillei Ulrik volt, aki szintén a magyarok országára áhítozott.
De lássuk a valóságot.
Először is – természetesen – a tények. Az alapvető adatok a Magyar Királyságról és a környező területekről és szereplőkről az 1490-1500-1520 körüli időkben (Bevételek magyar aranyforintban megadva.).
Terület km2 |
Lakosság millió fő |
Bevételek |
Katonai létszám |
|
Magyar Királyság |
350.000 |
3,5-4,5 |
600.0005 |
50-60.000 |
Oszmán Birodalom |
1481: 867.000 1512: 883.000 |
10 |
1.500.0006 |
125.0007 v. 175.0008 |
Örökös tartományok |
122.000 |
1.48 |
700.0009 |
10-20.000 |
Cseh Királyság (Csehország, Morva gr, Sziléziai hcg) |
125.000 |
2-2.3 |
600.000 |
15-30.000 |
Lengyelország (Livónia nélkül) |
216.000 290.000 |
2.9 3.5 |
140.00010 96.00011 |
30.000 |
Litván Nagyfejedelemség |
1490: 900.000 1514: 700.000 1537: 600.000 |
1500: 4 1528: 2.7 1569: 3.5 |
435.00012 |
30.000 |
Ezek az alapvető számadatok, még lélek nélkül és a tényleges előállt adatokat tartalmazza. Ezek a számok is világosan tanúsítják azonban, hogy szó nincs gigantikus különbségekről. Hiszen ezt a képet tovább finomítja az egyes államok belső sajátosságainak szerkezete. A mennyiséget ugyanis minőséggé épp ez a szerkezeti sajátosság teszi.
1Egy idézet Hóvári János egy kisebb cikkének végéről, ami jól mutatja ezt a fajta felfogást: „ Majdnem ötven évvel a nikápolyi vereség után Hunyadi János vállalkozott arra, hogy hadat vezessen a Balkán felszabadítására, s döntő összecsapást kényszerítsen ki az oszmánokkal. I. Jagelló Ulászló magyar és lengyel király, valamint Hunyadi János erdélyi vajda serege az 1443-44. évi ún. hosszú hadjáratban sikert is aratott. Bár a győzelem következményeként nagy nemzetközi nyomás nehezedett a magyar királyi udvarra a háború folytatása érdekében, jelentős segítség nyugatról nem érkezett. A magyar sereg csak Ulászló lengyel testőrségére, valamint a havasalföldiekre támaszkodhatott [Miért volt ez törvényszerű? A többiek azért nem jöttek, mert a Habsburgok sikeresen szították a viszályt, s a hadjárat idején – épp az örökösödési polgárháború miatt – még egyáltalán nem volt szilárd belső helyzete Ulászlónak, aki maga is határozatlan ifjú volt. A Cillei-Garai liga Utószülött László gyermek királyt támogatta, aki egyben Habsburg Albert gyermeke volt, tehát maga is Habsburg ivadék. Pedig katonai erő éppen lett volna elegendő…], s 1444-ben Várnánál vereséget szenvedett. A várnai kudarcot követően Hunyadi János 1448-ban még egy kísérletet tett a balkáni török uralom szétverésére, ismét sikertelenül. A Magyar Királyság nem kapott kellő nyugati támogatást ahhoz [Ismét a „nyugati támogatás”… Miért kellett volna „nyugati támogatás”? Volt elég erőnk akkoriban még. Épp a nyugati fenyegetés és beavatkozások hatására volt töredezett az ország ereje.], hogy a balkáni népek harcát megsegítse, a XVI. század elejétől pedig a magyarságnak immár önmaga megvédésére kellett összpontosítania. Az 1680-as évek végéig esély sem volt arra [Az előbbiekből következik ennek az állításnak a hamis volta.], hogy bármely hatalom balkáni pozícióik feladására kényszeríthesse oszmánokat. A Balkán felszabadítása két egymással is szemben álló hatalom, a Habsburg Monarchia és Oroszország feladata lett [ (?) Tegyük hozzá szánalmas vergődéssel századokon át…].” 34. old. A szövegben az a legfélelmetesebb, amit elhallgat. Hogy ezek a magyar harcok azért voltak sikertelenek és erőtlenek, mert nemhogy nyugati segítség nem jött, de éppen a németek és a Habsburgok felőli állandó fenyegetés miatt nem lehetett a teljes haderőt felvonultatni, sőt összegyűjteni sem. Így a belső pártharcok miatt a saját erők sem voltak jelen az elvárható létszámban. Egyrészt megemlíti, hogy „A magyar sereg csak Ulászló lengyel testőrségére, valamint a havasalföldiekre támaszkodhatott,” máshol meg már azt írja „A Magyar Királyság nem kapott kellő nyugati támogatást”. Tehát a sugalmazás az: A vereség oka, a Nyugat támogatásának hiánya. Annak ellenére, hogy tudjuk és az írásból is kiderül, hogy a vártnál jóval gyengébb erőkkel is csaknem megverték a szultánt. Csupán a király (és környezetének) felelőtlen viselkedése akadályozta ezt meg. Tegyük fel a jogos kérdést: Ezek szerint, ha a magyar haderő java elmegy Hunyadival és mindeközben Habsburg Frigyes nem ármánykodik kárunkra, akkor legyőzik a szultán haderejét? Mert ezt diktálja a logika. A válasz egy határozott igen. S mivel ez az eset a szultán, II. Murád és alighanem fia a későbbi II. Mehmed halálát is jelentette volna, az oszmánok birodalmának bukását is okozhatta volna. Ez a cikk nem a szerzője miatt kerül ide, hanem mert ugyan ezt láthatjuk viszont sorban szinte a teljes szakirodalomban.
2Nemhogy az egészet, de még a harmadát sem. Ha megnézzük hadi vállalkozásait, azt tapasztaljuk, hogy a valóságosan mozgósítható erőinknek legfeljebb harmadát vezethette, de több esetben szinte csak a saját maga felszerelt egységeket, s némi hamarjában összeverbuvált felkelőkkel, illetve külföldi zsoldosokkal, segédcsapatokkal kellett megoldania katonai feladatokat.
3Ahogy Várna vagy akár Rigómező esetében is.
4Ezzel kapcsolatban jelzem, hogy később párhuzamokat fogok tudni vonni a jelen kor eseményeivel, folyamataival. A történelem ciklikus. Az Oszmán Birodalom, kinyilvánítottan az iszlám hatalmaként jelezte önmagát. Háborúja pedig dzsihád volt. Ahogy a Nyugat akkori viselkedése és jelen korunk, sőt napjaink politikai tapasztalatai is erős párhuzamokat húznak.
5Általában 600-700 ezer aranyforintban jelzik a kutatók Mátyás bevételeit uralkodásának második felében. Ez egy lakosra kivetítve 0,13 aranyforint adóbevételt jelent.
61475-ben
7A csekélyebb értékű parasztkatonaság nélkül (jaja, müszellem, vojnuk, eflák, akindzsik, azabok, dzserehor).
8A korábban említett kisegítő egységekkel számolt elvi létszám. Időben pedig az 1520-as évek második felében. Fodor Pál számításai.
9Ez az összeg I. Ferdinánd uralkodásának végére vonatkozik. 1564-ben hal meg. Ő egy eléggé jelentős gazdálkodási-pénzügyi reformot valósított meg birtokain. A korábbi 1520-as évekre vonatkozó adat nyilván sokkal alacsonyabb lehetett. Az 1570-es évek közepén az országunk összjövedelmét 720-740.000 aranyforintra becsülhetjük, dacára a szinte folytonos hadiállapotnak. (Kenyeres I.: A királyi Magyarország bevételei és kiadásai a 16. században; In.: Levéltári Közlemények 74. 2003. 59.-103- old.)
10IV. (Nagy) Kázmér (1447-1492) idején
11Sándor uralkodása (1501-1506) idején; ez az uralkodó jövedelmei és birtokok elzálogosításával egészítette ki jövedelmeit, mintegy 171.000 forint értékben.
121565-ben. Korábbról nem rendelkezünk összesített adatokkal. Ugyanekkor a lengyel bevétel 445.000 forint volt. Fentebb látjuk, hogy a magyar bevételek ugyanekkor csak a nyugati, Habsburg területeken 720-740.000 forint körül volt.