A legfontosabb NATO standard

Manapság sokat hallunk a NATO standardokról, hogy azok milyen nagyszerűek, milyen fejlettek stb.

Valóban van nagyon hatékony szervezési elve a NATO hadseregeknek, amik korábbi háborús tapasztalatokon alapulnak. Raj szinten, szakasz szinten, század, ezred, dandár, hadosztály szinten.
De van egy minden mást (is) megelőző elv. Ez a 0. standard. Így szól:

Soha se támadj meg olyan ellenséget,

amelyik vissza tud lőni.

Megfigyelte már valaki, hogy a NATO és elődje a Szövetségesek a két világháborút leszámítva, soha sem támadott meg magánál nagyobb erejű vagy csak közelítő erejű ellenséget?  Amerika és szövetségeseinek célpontja mindig nagyságrendekkel gyengébb erőt képviselő állam volt. Csak akkor támadtak, ha az ellenség felett meg tudták szerezni a légi fölényt – napok alatt -, elsöprő volt a hírszerzési fölény, el lehetett szigetelni az ellenfelet, voltak belső embereik, és a világ többi részét legalább távol lehetett tartani katonailag.

2022. február 24-ig ez sikerült is. Most azonban behúzták a tutit. Ukrajna, korrupt és gátlástalan vezetéssel önként vállalkozott a martalóc szerepre, nem más, mint Oroszország ellen!
A Nyugat valós döntéshozói jól láthatóan nincsenek a helyzet magaslatán. Saját maguk gyártotta véleménybuborékjaik mélyéről üzengetnek ki. Miközben észlelték a rájuk leselkedő végzetes demográfiai összeomlást, arra jutottak, hogy soha máskor nem lehet jobb idő megvalósítani a 18. század füstös értelmiségi szalonjainak lázálmait, Utópia szivárványos világát. Ha beledöglünk is…

A NATO pedig ennek lenne az ökle standardjaival. Csak hát a Világ valósága nem rokonszenvezik az utópiagyártók elképzeléseivel.

Mert a NATO egy valóban nagy és modern fegyverrendszerekkel ellátott katonai szervezet. Valóban van – elvileg és papíron – vagy hatmillió mozgósítható katonája.  És valóban, valóban, valóban…

És az elmúlt évtizedekben nem is láthattunk mást, mint diadalmas pusztítást szerte a Földön. Korea, Vietnam, Libanon, Falkland szigetek, Grenada (igen nagy győzelem volt! 🙂 ), Koszovo, Szomália, Líbia, Szudán, Irak, Afganisztán. Igaz sok ebből legfeljebb döntetlen, de azért a pusztítás ott is meggyőző volt. Bár figyelmes megfigyelő észreveheti, hogy volt ami kimaradt. Kuba, például. Nicaragua, például. Irán, például. Szíria, például.

Minden háború egy-egy ellenféllel. Minden háború sokkal gyengébb ellenféllel. A kivételek pedig? Nos, ott a lényeg: ezen esetekben egy hatalmas ellenféllel kerültek volna szembe, a Szovjetunióval.

És jött ez év februárjának 24. napja. A nap, amikor megdölt a NATO, pontosabban az angolszász vezette világ nimbusza. A dicsőség felhője eloszlott. Az angolok már nem angyalok, nem Isten angyalai, aminek képzelték magukat a Földön. Mert kiderült, hogy a király: mezítelen.

Miért írom ezt? Hát, nem azért nem avatkoznak be Ukrajnában, mert tartanak egy atomháborútól? Hm,… Nem barátaim, nem azért. Azért, mert kiderült, hogy ez az egész beleütközik a „0.” standard-be. Mert kiderült pár hét alatt, hogy az orosz vezetés ismeri a titkot. Vagy e háborúval ismerték fel végleg. Mariupolban. Megismerték és meg is értették, hogy a Nyugat szövetsége nem képes tartós háborút viselni sehol sem a Földön egy magához legalább hasonló erejű ellenség ellen. Erre egészen egyszerűen mind a katonai, mind a gazdasági, mind a társadalmi szerkezete alkalmatlan.

Tegnap olvastam egy cikket a Kárpáthír oldalán, amit hozott a Híradó is, hogy a német Panzerhaubitze 2000 önjáró lövegek egy hónapig bírták a napi 100 lövésnél nagyobb terhelést. Az ember itt elhül egy kicsit. Ez nem az első ilyen dolog. Nagyjából, minden nyugati wunderwaffe-ról kiderült, hogy persze-persze nagyszerű meg minden, de köszi nem kell több, inkább adjatok lőszert a régibb fegyvereinkhez. Az meg nincs. De a szomorúbb valóság – legalábbis ránk nézvést, hogy kikkel is vagyunk egy szövetségben és hogy kiktől vártuk a védelmet… -, hogy a modern fegyverekhez sincsen ám korlátlan munició. És most eléggé finom voltam. De nem csak, hogy raktáron nincs, a termelői kapacítás kiépítése is eltartana egy-két évig a pótlásukra.

Ahogy azt Vukics Ferenc cikkében összegyűjti mindazon jellemzőket, amik kritikussá teszik a Nyugat haderejének valós helyzetét. „az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és a francia erők részvételével zajló szimulációs hadgyakorlaton az Egyesült Királyság erői nyolc nap után a „kritikus” szintre csökkentették a készleteket.” vagy „Röviden, az Egyesült Államok éves tüzérségi készlete a legjobb esetben is csak 10 naptól két hétig tartana ki Ukrajnában.” Szép ugye? De csak, hogy borzoljam kicsit az idegeket: „A páncéltörő Javelinnek és a légvédelmi Stingerek is egy csónakban eveznek. Az Egyesült Államok 7000 Javelin rakétát szállított Ukrajnának – ami a raktárkészletének nagyjából egyharmada [!]–, és további szállítmányokat terveznek. A Lockheed Martin körülbelül 2100 rakétát gyárt évente, bár ez a szám néhány éven [!] belül akár 4000-re is emelkedhet. Ukrajna azt állítja, hogy naponta [!] 500 Javelin rakétát használ el.” Értjük? Tehát az USA teljes raktári készlete (21.000 db) a Javelin rakétákból 42 napig lenne elegendő Ukrajnában! És még nincs vége: „A cirkáló rakéták és a ballisztikus rakéták kiadásai ugyanígy hatalmasak. Az oroszok 1100 és 2100 közötti rakétát lőttek ki. Az Egyesült Államok jelenleg évente 110 PRISM, 500 JASSM és 60 Tomahawk cirkálórakétát vásárol, ami azt jelenti, hogy három hónapos harc alatt Oroszország az Egyesült Államok éves rakétatermelésének négyszeresét „égette el”. Az orosz termelés mértékét csak becsülni lehet.” Szép! És még mindig van: „Az Egyesült Államokban egyetlen vásárlója van a tüzérségi lövedékeknek – a hadsereg. A megrendelés leadását követően a gyártónak be kell zárnia a gyártósorokat, hogy csökkentse a költségeket.. A kisvállalkozások teljesen bezárhatnak. Új kapacitás létrehozása nagy kihívást jelent, különösen azért, mert nagyon kevés gyártási kapacitás maradt a képzett munkaerő bevonására. Ez különösen nagy problémát jelent, mivel sok régebbi fegyvergyártó rendszer olyannyira munkaigényes, hogy gyakorlatilag kézzel építik meg őket, és sok időbe telik az új munkaerő betanítása. Az ellátási lánc problémái azért is problematikusak, mert az alvállalkozók esetleg a tengerentúlról, esetleg ellenséges országból származó alkatrészekre támaszkodnak.” „A Stinger rakétagyártás 2026-ig nem fejeződik be, részben az alkatrészhiány miatt. A hadiipari kapacitásokról szóló amerikai jelentések egyértelművé tették, hogy a termelés felpörgetése háború idején kihívást jelenthet, ha nem lehetetlen. Az ellátási lánc problémái, a képzett személyzet hiánya és az amerikai gyártóbázis leépülése miatt nem olyan egyszerű a folyamat beindítása.” Irakban „a Kormányzati Elszámoltathatósági Hivatal becslése szerint 250 000 lövést igényelt egy felkelő megölése. ” Elképesztő. Ez ugyanakkor súlyos fényt vet arra, hogy a valóságban milyen is az amerikai tömeghadsereg valódi hatékonysága.

Kezd deregeni, miért van a 0. standard? És, hogy miért nem vállal szerepet a NATO Ukrajnában „testületileg”?  Mert hetek alatt elvérezne. Persze csak akkor, ha egyáltalán fel tudna vonulni az orosz határra…
Mert őszintén szólva erősen kétlem, hogy van képesség katonatömegek keletre vezénylésére, ott az ellátásukra és ami még fő, megfelelő vezénylésükre. A NATO tagállamok elvileg ugyan rendelkeznek 6 millió fő aktív és tartalékos állománnyal. A teljes orosz hadsereg rendelkezik 3 millió fő aktív és tartalékos állománnyal. Erre szoktak hivatkozni a „szakértők” amikor NATO fölényt akarnak kimutatni. Egyebek mellett. Azonban néztek valaha ezen számok mögé? Aligha. A hatmiló katonából mennyi a valóban jól kiképzett? Mennyi a meghalni is merő? Mennyi főt tudnának a harcmezőre vezényelni? Mekkora veszteség láttán törne ki forradalom a hátországban? A korábban megjelenített hadianyag mennyiségek mennyi nap alatt fogynának el? Megannyi súlyos kérdés.

A válasz a legtöbbre az, hogy nem lehet. A legutóbbi NATO csúcson nagy volt az izgalom. Addigra már az értelmesebb katonai vezetők tisztában lehettek a dolgok nem túl rózsás állásával. Ezért is határozták el a NATO erők 400.000 főre emelését a keleti végeken – akármit is jelentsen ez. A németek belengették, hogy 100 milliárd eurót költenek nagy hirtelen a hadseregre és a legnagyobb lesz az ővék. Egyrészt volt már ilyen és annak nem lett jó vége. Másrészt figyelve a még csak kibontakozó energiaválságot, a nyomában megérkező ipari összeomlást, erős kíváncsisággal vagyok, hogy ezt miként is fogják megoldani. A személyi feltételekről nem is szólva. Hol lesz az a sok tízezres katonai létszám a németeknél? Honnan? A németek maguk már az alapvető iparos munkákat sem tudják ellátni, vendégmunkások százezreinek-millióinak bevonásával is csak döcögősen. A 400.000 főre emelt NATO erővel kapcsolatban ugyan ez a kérdés. Mégis honnan lesznek a harcosok? Vagy majd ez is csak a matekban lesz meg… Mert az eltelt másfél hónap arról tanúskodik, hogy ez is ott marad a papíron. Egyszerűen nincs ember.
Ahogy Robert C. Castel írta, miközben a NATO és tágabb értelemben a Nyugat leépítette a kapacitásait a profit érdekében, aközben egyre nagyobb „kötelezettségeket” vállalt. A kettő között pedig egy fokozatosan súlyosbodó rés keletkezett. Amit nem vettek figyelembe. Igen, Fukuyama…

Eddig nem tudtuk, hogy létezik a 0. standard. Most már viszont azok is tudják, akik ellen vezették az ukrán martalóc válogatottat. Mariupol a fordulópont. Az orosz vezetés ott tudta meg mi is van a függöny mögött. Mindenfajta hírszerzési ismeret nélkül is merem állítani, hogy ott az Azovstal bunkerjaiban nem biolabor volt – ez volt a porhintés -, hanem egy felsőszintű vezetési pont. Ezt aláhúzza a két magasrangú amerikai és kanadai altábornagy és tábornok jelenléte is. Mindketten a szárazföldi erők magasrangú vezetői voltak hazájukban. Nem valószínű, hogy rajharcászatot oktattak az Azov ezred gyalogjainak…
Sokkal valószínűbb, hogy a Donbass területén összpontosított ukrán haderő (AFU) tényleges vezetői voltak, akik a Donbass és a Krím visszaszerzésére csoportosított 80-120 ezres jól fölszerelt és kiképzett haderő hadműveleti irányítói voltak. Azonban sem ők, sem a küldőik nem számoltak azzal, hogy az orosz vezetés mindenre el van szánva. Azt gondolták, hogy nem mernek egy átfogó hadműveletbe kezdeni. Csakhogy mertek.
Amit nekünk úgy tálalnak, hogy a „villámháború” ideje, az valójában a felderítés volt, egy egész hadsereggel. Az orosz hadsereg felderítette, hol vannak a főerők, mennyire mozgékonyak, milyen vezetési stílust képviselnek és másodlagosan talán remélték, hogy maradt valami a szláv testvériségből (ez utóbbiban tévedtek, mert nem maradt semmi). Valami ilyesmit csináltak 1944 tavaszán a Krímben, amikor a magukat beásó Wermacht egységeket egy látszat támadással lőállásaik felfedésére késztették, majd az így bemért helyekre pusztító tüzérségi tüzet zúdítottak. A német védelem gyakorlatilag összeomlott. Ahogy az ukrán védelem is manapság.

Az szerintem mindenki számára világos, hogy itt a Nyugat háborúzik az újjászülető orosz birodalommal. Illetve a felemelkedő új hatalmakkal. A dolog érdekessége az, hogy valójában valamennyi főszereplő alapvető és súlyos problémákkal terhelt. A Nyugat túlélte önmagát, szellemi tőkéjét elvesztette, a népesedési háborút szintúgy elvesztette. Belépett a felszámolódás spiráljába és nem látszik, hogy akárcsak felismerni is képes lenne a bajok forrását.
De az orosz birodalom szintúgy vergődik saját erejének lanyhulása miatt. Gazdaságilag sosem volt igazán erős, a népesedési fronton ugyan úgy vesztésre áll, mint a Nyugat. Ami mégis felé billenti a mérleg nyelvét, az, hogy a társadalom nem szívta magába az egoizmus, a nihilizmus, az önfeladás mérgét.
Kína bár hatalmas, épp ez a bajainak forrása. A hatalmas termelési kapacitás kívánja a vásárlói kör szélesítését, azonban a tevékenységük – a Nyugat és Amerika legyőzésének vágya – ennek ellen hat.
Az amerikai vezetés abban téved, hogy Európát el akarja ásni és felvevőpiaccá degradálni. De ez nem fog menni, mert az elindított folyamatok azt eredményezik, nagyon hamar, hogy a Nyugatot fenyegető veszélyek épp itt, Európában fognak a felszínre bukni. Valahogy olyan Amerika, mint a jelenlegi vezetője, egy öregúr, aki a jelen bajaira, fiatal kora megoldásait szeretné ráerőltetni. Csak hogy a II. Világháború dicsősége már elmúlt – mindenki számára. Az akkori győztes társadalmak már sehol sincsenek. Ezért menekülnek talán előre, de csak a biztos halálba.

Addig viszont marad a 0. standard. Ideig, óráig…