foldvaritamasEgy Demkó Attila bejegyzést olvasva ragadok tollat (vagy inkább billentyűzetet), hogy felvázoljam, miben tévednek egy hatalmasat a Nyugat hazai imádói.
Következzék a bejegyzés:
„Az alábbi képen épp Ukrajnáról, a háború kimeneteliről beszélek Horvátországban – nem könnyű, mert egy informális rendezvényen is a „hit” dominál. Aki nem „hisz” mindenben, ami a nyugati fővonalbeli értékelés, az gyanús – különösen, ha Magyarországról jön.
Akkor gondolkozzunk…
Nos, mindig élvezet az ilyen vágyvezérelt atlantista elemzőket olvasni. Demkó ráadásul azok közé tartozik, akik igyekeznek valamit megtartani a valóságból. Ő az un. „józan” atlantisták közé tartozik. Ha végig olvasom, nem lehet nem észrevenni, az igyekezetet, hogy a Nyugat számára zordon valóságot valahogy kikozmetikázza. Ezen rövid gondolatsort veszem át, de nem mint elemzést, hanem, mint szellemi álláspontot.
A felütés az elején egy semleges és valós kijelentés: ma a hit dominál – uralkodik – az ukrán-orosz háború kapcsán. Ez tényleg így van. Ennek a hitrendszernek azonban a bejegyzés írója is részese.
A lengyel barátunk kijelentése egy az egykori „veszettek” egyoldalú felfogására emlékeztet. Itt ildomos lenne megemlíteni, hogy a lengyel pszichózis valójában nem a II. Világháborús sokkból ered, hanem egy ezer éves projektet jelez. Ugyanis a lengyelek ezer éve – szó szerint már 1018-ban, I. Vitéz Boleszláv megy sereggel a Rusz Kijevi nagyfejedelemsége ellen, hogy saját vejét I. Szvjatopolkot helyezze, fivére I. Jaroszláv helyére – ekképpen igyekeznek pozíciókat szerezni a Rusz területén. Ekkor foglalták el Kijev települését először a lengyel hadak. Azóta van a lengyel hatalmi vágyak látóhatárán a keleti szláv népek feletti uralom képzete.
Ezután érkezik az első atlantista vágy-gondolat: Oroszország felbomlása. Itt is vannak történelmi előzmények, persze, csak azok nem ülnek. A tévedés lényege, hogy az eredeti széttagoltság, ami valójában Rurikida hatalomgyakorlás volt, ihleti a vágyálmot, illetve egy jóval közelebbi, az I. Világháború utáni polgárháborús évek időszaka, amikor egy német akció keretében be lehetett csempészni a bomlás csíráját Lenin és a bolsevikok személyében. Ekkor azonban a belvillongások lehetőségét II. Miklós cár kormányzatának súlyos hibái tették lehetővé. Ma nincsenek ilyen hibák.
További jellemző visszatérő elem az a félmondat, hogy: „a Putyini rendszer küzd a létéért”. Nos, eléggé érdekesen teszik ezt, mivel lassan de biztosan legyőzik az egész Nyugat által istápolt ukrán hatalmat, úgy, hogy a hátországban alig érezhető ez és jól láthatóan – legalábbis, ha az ember nem atlantista szemüvegen át nézi a világot – fittyet hánynak az összes halálosnak gondolt nyugati szankcióra. Ja, és katonailag „fél kézzel” osztva az ütéseket. Ezzel szemben, ha az ember nem egy elfogult atlantista, akkor úgy tűnik, hogy a Nyugat és annak zászlóshajója küzd elkeseredetten az elmúlás rémével. Hiszen épp ezek a társadalmak adták fel az önreprodukciót és dobták el a jövőt. Egy összeomló népességű államcsoport és műveltség vívja haláltusáját, mint sok birodalom az emberiség történetében. S a mintázat is roppant ismerős. Amikor ide eljutnak, hirtelen felfúvódnak, mint a csillagok haláluk előtt. S ez a „szupernova állapot” az, ami a birodalmak esetében egy nagy utolsó hódító háború képében jelenik meg. Ilyen volt az Oszmán Birodalom utolsó nagy hódító kurzusa, ami a Köprülü apa (1656-1661) és fia (1661-1676) indult és Bécs második ostromával tört meg 1683-ban. Ilyen volt a Nyugat-Római Birodalom utolsó nagy katonai impulzusa a hunok ellen. Ez utóbbit döntetlenként emlegetik – Nyugaton -, de milyen döntetlen az, amikor az ellenfél már a következő évben feldúlja a birodalmi központi területeket és csak egy érdekes közjáték miatt nem esik el a birodalmi főváros, Róma is. Az inkák birodalma is az utolsó nemzedék alatt lett a leghatalmasabb, ahogy az azték birodalom is.
Az itt említett többség, olyan, mint a bolsevik többség. Az a többség, ami valójában a kisebbség. A Nyugat egyedül maradt a Világban. A Nyugat címszó alatt jórészt azok gyülekeztek össze, akik jövő nélküliek.
Ehun jön pedig a most trendi mentesítő gondolat: Nem lesz győztes! Egy ideje ezt hallom az atlantistáktól. Persze, persze korai volt leírni az oroszokat, de akkor sem fognak győzni. Nem, mert így álmodtuk meg! De mi alapjuk van erre a reményre? Igazából a világon semmi. Hiszen a Nyugat által támogatott fél, az ukrán erők, valójában a maguk erejéből legfeljebb partizán harcra lettek volna képesek, a kifejezetten ukrán lakosságú területeken. Jelenleg az a félelmetes tapasztalatunk van, hogy a hatalmas Nyugat, fegyverraktárai „konganak az ürességtől”. És alapos okunk van azt gondolni, hogy a hadigazdálkodás bevezetése is csak tünékeny álomkép. Erre a harmadik szektoros gazdaságok és társadalmak teljesen alkalmatlanok. Továbbá a többlettermeléshez szükséges nyersanyagok és energiaforrások is az un. globális dél, az egykori harmadik világ területén vannak, amit ma már nem ellenőriz a Nyugat. A nyugati emberek ukrános harci kedve is csupán a közösségi média felületeire szorítkozik és nem a hús-vér valóságra. Márpedig, hogy lehetne így akárcsak döntetlenre is kihozni ezt a háborút? Sehogy. Ez a háború orosz győzelemmel fog véget érni. Egyúttal annak az összeomlásával, amit Ukrajnának hívunk. A kérdések kérdése inkább az, hogy mi lesz utána? Mennyire kell az orosz hadseregnek előre nyomulnia, hogy biztonságban érezzék az orosz területeket? Ha marad Ukrajnából valami – ami sanszos -, akkor az azon összegyűlő fegyveresek erejével mi lesz? Ki fogja ezt felhasználni és mire? Másképpen kérdezve, kinek lesz pénze ezeket felfogadni? Mert Ukrajna, mint állam már ma sem funkcionál. Egyedül a háború ad értelmet létének. Lengyelország meg fogja próbálni az új Uniót a kozákok utódaival, az egykori Ruthéniával, de egyedül nem fog menni, ahhoz most nincs elég nagy gazdasága. Ha és amíg az amerikaiak segítenek, esetleg, de sok kérdőjel marad akkor is. Elsősorban a csalódottság.
Kína
Ami Kínát illeti, megint egy nagy eleme a megtévesztésnek. Kína kereskedő és termelő nemzet/népesség. Semmiképp sem katonai nagyhatalom. A sok katona és a sok harcieszköz még nem jelent erős hadsereget. A most épülő erőnek nincs semmilyen harci tapasztalata. Sem a legénységnek, sem a tisztikarnak. Továbbá maga Kína két és félezer éves államisága során, háborúi java belháború volt. Háborúk az egyes részek között, illetve háborúk az egyesítésért. És háborúk a betörő ellenségek ellen. Valódi külső hódítást alig láthattunk. Az igazi világhatalomnak azonban elsősorban katonai hatalomnak kell lennie. Ezért az igazi tengely Oroszország, hiába számolgatják a GDP-jét. Oroszországnak ugyanis sok százéves tapasztalata van haderejének működtetésében nem csak hazai, hanem idegen területeken is.
Aztán jön az a rész, amit nagyon szeretnek használni. Elmerülni a részletekben. Melyik faluból, melyik faluba mennek a seregek. Ez nem sokat számít. A frontok hullámzanak ide meg oda. A lényeg mindig az eredők végső iránya. Ez pedig arrafelé hat, hogy szép lassú tempóban kiszorítják az ukránokat a Donbasszból. A lassúságnak két oka lehet. Egyik, hogy kímélik a saját erőket, mert tartogatják későbbre. Másik, hogy felmorzsolni akarják az ukrán hadsereget, nem egyszerűen legyőzni. Könnyen belátható, ha ez így megy tovább, mire vége a háborúnak semmi sem marad az ukrán hadsereg főerejéből, de az országuk is felszámolódik. Bahmut-Szoledár vagy Szlavjanszk-Kramatorksz… Ez csak arra jó, hogy a nézőközönség tovább szurkolhasson és az ukranofilek is azt hihessék még egy ideig, hogy van értelme szurkolni. Vagy komolyan azt hiszik, hogy a harmadik védelmi vonalban hónapok óta ott várakozik ugyan az az erő? Aligha. Ott bizony csak helyőrség lehet, mert a mindig éppen fontosabb fronton lehetnek a használható alakulatok. Oda majd csak visszavonulnak a megvert hadak. És itt jön az a történelmi tény, hogy a katonai összeomlás exponenciálisan zajlik le. Ugyanis mire oda jut a dolog, hogy Szlavjansz-Kramatorsz következik, már egy kivérzett és megfogyatkozott ukrán hadseregnek kellene megfordítania a hadi menetet.
A megígért és csak hónapok múlva érkező haditechnika már nem ennek a háborúnak szól, véleményem szerint. Ugyanide tartozik a szerző által vélelmezett ukrán tartalék kérdése is. Mégis honnan lenne? Ha az utcán kell már összefogdosni a „hősöket”, akkor miféle tartalékról beszélhetünk?
Az is megütötte a szemem, hogy az orosz mozgósított állományt már nem tartja értéktelennek. Mint októberben. A komoly tartalékban lévő erők a mesék világának szereplői. Ami volt többlet, azt felhasználták Harkov és Herszon környékén. Ennyi volt.
Miért kell hitegetni az embereket? Csak a vágyak, vágyak és a vágyak.
