Amennyiben eltekintünk a Nagy Colosseum meglehetősen zavaros élőképes bemutatóinak hangulatától és az események valós sodrására figyelünk, láthatjuk, hogy – sajnos – elérkezünk egy újabb szakaszához a Nyugat és Kelet háborújában. A második nagy rész veszi hamarosan kezdetét. Mivel a keleti gótok ereje alábbhagy, már felkészítik a nyugati gótokat, hogy harcba szálljanak Róma dicsőségéért.

Hogy jutottunk idáig?

Már az 1970-es években jelentek meg elemzések arról, hogy a mi időnkben strukturális válságba kerül a mi általunk Nyugat-ként nevezett fejlődési folyamat. Ezt a kínai, Teng Hsziao Ping vezette új gazdasági irányvonal mentén elinduló kelet-ázsiai fejlődési spirál egy egészen váratlan irányból gyorsította meg (1983). A ’90-es években már világosan látszódott és beszéltek is róla, hogy az akkorra már száguldássá fokozódó kínai gazdasági pörgés el fogja hozni egy új nagyhatalom felemelkedését és összeütközését az akkor hatalma csúcsán levő Egyesült Államok vezette nyugati tömörüléssel. Lássuk meg: az Egyesült Államok, mint szerkesztett állam a Nyugat nevű entitás legnagyobb alkotása, amiben összefoglalták a Római Birodalom óta eltelt idők minden germán államszervezési, politikai tapasztalatát. Ez volt az a “köntös”, amiben elérték a Világ feletti viszonylagos uralmuk legteljesebb megvalósulását. Ez nem egy népességi, területi fölényre alapozódott, hanem a történelem egy adott – amúgy épp történelmi léptékkel nézve rövidke – szakaszán keletkezett technikai fölény birtokában. Lényege a flottafölény, illetve a fontos földrajzi, hajózási csomópontok megszerzése és biztosítása volt. A 20. század második fele azonban elhozta a közlekedési eszközök gyors fejlődését és másodsorban a technikai fejlettségi viszonyok fokozatos kiegyenlítődését a Föld nevű bolygón. Így észrevétlenül a Nyugat uralmának alapjai mállottak szét, nemegyszer saját haszonszerzési vágyának következtében. Ez a folyamat nagyjából 2000 körül érte el azt a szintet, ami már a Nyugat döntéshozó központjaiban is ennek tudatosulását eredményezte. A jelcini érát ekkor váltotta fel V. V. Putyin az orosz állam élén. S bár ő maga is a Nyugat részeként szerette volna látni az Orosz Föderációt, Nyugaton nem ennek a lehetőségeibe gondoltak bele, hanem abba, hogy elveszíthetik egy ilyen súlyú játékos mellett az egyedüli birodalom státuszát.

Hogy pontosan mi történt a háttérben nem tudom, de azt igen, hogy megtörtént a 2001. szeptember 11-i casus belli és elindult az a máig tartó világos cselekvés sor, ami arrafelé hat, hogy megtörjék a felemelkedő félben lévő Nyugaton kívüli világot és visszakényszerítsék a kiszolgáltatotti helyzetbe. Az orosz vezetésnek is évekig tartott elhinni, hogy a józan ésszel ellenkező irányba tekerték a hajójuk lapátjait. Azonban  – és ez mutatta meg mekkora stratégiai hiba volt ez – a “harc” mellett döntöttek. S mivel az is világos lehetett a számukra, hogy gazdasági feltételeik nem adottak egy világméretű küzdelem megvívásához, megkeresték azt az egyetlen államot, ami akkorra már rendelkezett ezen eszközökkel és amelyikről tudták, hogy ég a vágytól, hogy egy évszázados adósságot lerendezzen a Nyugattal. Ez volt ugye Kína. Sok elemzőt az téveszt meg, hogy kisszerű napi érdekekből indul ki, amikor a két ország érdekviszonyait elemzi. Ezért jutnak arra a következtetésre, hogy Oroszország és Kína kibékíthetetlen ellentétben vannak Szibéria és Közép-Ázsia okán. Az ellentét valós és stratégiai is, de lett – a Nyugat csinált – ettől sokkalta nagyobb közös ok is, egy egzisztenciális ok: A Nyugat vezetése – bár  nem teljesen kimondva -, de a két állam létének jogát vonta kétségbe. Ezek ugyanis saját magukat nagyhatalomként látták, mind történelmi múltjuk, mind nagyságuk okán. 

A nyílt eszkaláció

2014-ben aztán a Nyugat rövidlátó vezetői meglépték azt, amivel maguk indították el a lavinát. A Majdan-puccs olyan szintű érdeksérelmet okozott, amivel már kikényszerítették az orosz vezetés szintúgy nyílt lépését: a Krím megszállását és annektálását. Szerintem a mai napig nem értik ebben a saját szerepüket a nyugati vezetők. Azonban ez nem volt elég és Ukrajnában – tudatosan létrehoztak egy állandó válságot a Donbassz területén, aminek segítségével mind az ukrajnai társadalmat, mint pedig az orosz nemzetiséget egy fokozódó gyűlöletspirálba tudták kényszeríteni. Erre a válsággócra volt felépítve a tavaly tavaszra tervezett nagyszabású támadás, amit részint a Donbassz ellen, de legfőképpen a Krím visszavétele és az ott található flottakikötők oroszoktól való megszerzése irányult (volna). És itt következett be a bukás első jele. Az oroszok megelőző támadása, aminek lehetőségét nem hitték el.

Közben azonban számos változás történt, amit egyszerűen figyelmen kívül hagytak Nyugaton. Ez az orosz alkalmazkodási képesség. Ugyanis egyrészt elkezdték lefaragni országuk gazdasági kitettségeit – élelmiszertermelés, energiaexport diverzifikáció, pénzügyi rendszerek működésének önállósága – másrészt a Kínával való szövetséget is ekkoriban mélyítették el a közös hosszútávú érdekekre alapozva. Ez utóbbiról nem hajlandó tudomást venni a mai napig sem a Nyugat, sem annak hazai követői, lelkes hívei. Hogy vannak ilyenek és ezek most jó időre felülírták a rövid és középtávú érdekellentéteket. Létrejönnek az összes fontos társadalmi szintű fontossággal rendelkező technológiai rendszerek párhuzamos változatai – SWIFT, bank és hitelkártya, internet, közösségi felületek – 2015-ben elindul az Egy övezet, Egy út kezdeményezés, amely segítségével a tengeri utak mellett a szárazföldi közlekedés nagyságrendekkel nagyobb működését építik ki. Ezzel együtt egy nagyon komoly, ámde mégis lényegét tekintve különböző befolyási területeket is kiépítenek. Ez nem a nyers erőre és a súlyosan asszimetrikus haszonra irányul, hanem a helyi létezésnek is teret ad.

A COVID (főleg annak kezelése), a klíma-harc, a woke-őrület mind a Nyugat bomlasztási céljait szolgálta. 2022-re a keletiek gazdasági, technológiai kezdeményezései olyan sikereket értek el, ami ahhoz a felismeréshez vezetett Nyugaton, hogy nincs idejük várni. Akkorra az Ukrajnának nevezett “keleti-gót” csatlóst annyira felhúzták, mint egy lendkerekes autót és nekieresztették Oroszországnak. Annyira el voltak bizakodva saját elrettentő erejükben, hogy igazából nem gondolták, lesz elegendő bátorság szembeszállni ezzel. Csakhogy a másik oldalon a matek mást adott ki. Mivel több tényezőt számolhattak, arra jutottak, hogy a Nyugat sokkal rosszabb állapotban van, mint amit a marketing mutat a Világnak. Persze, gondolom ettől még zabszem nem fért volna el “ott”, de más lehetőségük nem volt, mint nekirugaszkodni a küzdelemnek. És idővel kiderült, hogy ott, keleten voltak jobban kidolgozva a matekegyenletek.

Az utolsó szakasz

A csata Catalaunumnál az utolsó szakaszához közelít. A keleti gótok (az ukránok) már kimerültek és jól látható jelei vannak az összeomlásnak. Ez igazából Szoledár eleste körültől várható volt és azok a spekulációk, amik a további harcokat úgy képzelték el, mint egy lineárisan folytatódó eseménysor, erősen tévesek. Én nem gondoltam, hogy az orosz hadseregnek  a következő védvonalnál is hónapokat kell majd eltöltenie. A következő bahmuti csata után az ukrán erők kimerültek, ami a teljesen értelmetlen tavaszi-nyári “ellentámadásból” is látszódik. Az eddig a felszín alá nyomott elkeseredés most napvilágra fog kerülni és futótűzként emészti fel az eddig sztárolt hadsereget. Ezért van az igyekezet a közép-európai hajlandó államok (a nyugati gótok) bevetésére. Ugyan nem jó ötlet, de tartok attól, hogy a lengyelek meg fogják ismételni az 1919-es kalandot Ukrajnában. Ez pontosan ugyan azokat a következményeket fogja meghívni, mint akkor. Hiába igyekeztek mindent megtenni, hogy ne hódítóként érzékelje őket a lakosság, de mégis így sikerült. S alig pár hónapra sikerült az ott tartózkodás.

Mert a háború lélektan is. És ezt az orosz vezetés megtanulta a tavaly februári fiaskó után. Akkor nem figyeltek oda erre a tényezőre és beleszaladtak egy komoly kudarcba. Azóta viszont nagyon is odafigyelnek erre. Ez immár 16 hónapja tart. És egyre inkább látszik ez is mekkora szerepet kap a hadműveletekben. Amit sokszor a szakértők felemlegetnek: az orosz erők látványosan lassú haladását; én nem kis részben annak tulajdonítom, hogy a távolabbi célok okozzák ezt. Mert azért abban a pozícióban, amiben mondjuk Putyin ül, már ebben a tavalyi időben – március-április körül – látni lehetett, hogy nem lesz elég a határmenti ukrán területek megszállása. A teljes ukrán terület pacifikálására van szükség. Ez viszont a helyi lakosság legalább semleges közreműködése nélkül akkora erőket kötne le, ami lehetetlenné tenné számukra más esetleges nagyobb feladatok szükséges elvégzését. (Gondoljunk egy esetleges Kína-Nyugat összeütközésre…) Ezért egészen addig halogatják az általános támadást (ezt hívják mifelénk orosz gőzhengernek), ameddig meg nem győződnek az ukrán lakosság csalódottságának kellően magas fokáról. Ez már eddig is jelentősen növekedhetett, de amikor meg lesz a hajlandóak csoportjának bevonulása és veresége ez ugyan azt a hatást fogja kiváltani, mint az 1919-es lengyel vagy a II. Vh-s német támadás. Az ukránok, minden fenntartásuk ellenére el fogják fogadni az orosz fennhatóságot, mint kisebb rosszat. Ez fogja végül azt az általam szajkózott jelenséget is eredményezni, hogy az ukrán hadsereg végül az oroszok oldalán fogja befejezni a háborút. Hogy hol? Valahol a mai ukrán nyugati határ és a Nyugat valós keleti határa között. Ahogy a II. Vh után feladta ezt a térséget a Nyugat, most, amikor sokkalta rosszabb általános állapotban van, mást nem is igen tehet.

Záró gondolat

Talán nem túl nagy felismerés a fentiek ismeretében, hogy számunkra, magyarok számára a most következő idő lesz a legkényesebb része ennek a háborúnak. Eddig is nagy teljesítménye volt a magyar politikának, főként persze a kormányzatnak, hogy sikerült kimaradnunk. De ez a szakasz lesz a döntő. Most minden és mindennek az ellenkezője is előfordulhat. Gondoljunk a Margarethe tervre. Az amikor a balkáni háború közvetlenül a határaink mentén zajlott csupán ízelítő abból, ami most következik. Van esélye annak, hogy meg tudjuk tartani semlegességünket. Viszont lesz az a pont, ahol már nem lesz lehetőség a “mindenkinek tetszenünk kell” felfogásnak. És világosan ki kell majd állnunk magunkért.

És ez bizony könnyen lehet a Nyugattal való öt évszázados szervilis kapcsolatunk megszakítása.

A kérdés, hogy lesz-e bátorság, elszántság a végrehajtásra? A következő írásaim jó része azért fog születni, hogy a magam szerény eszközeivel ezt a folyamatot támogassam.

Talán ez is érdekelné

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük