foldvaritamasVan egy nagy és ismeretlen titok, amit nálunk jó félezer éve mélyen elástak a nemzet elől.
Ez egy gondolat, mely a tudatalattiba sulykolódott be.
Azt sulykolja fél ezer éve a nemzet gondolkodását irányító értelmiség, hogy a magyar áldozatra szánt nép. Hozzatok áldozatot Európáért! A Nyugatért! Másokért! S ne törődjetek a fizetséggel.
Ismerős? A pofont állni kell. Pedig ez így hazugság.
Mert persze, erős, aki állja a pofonokat, de miféle erő az, ami csak pofonok viseléséig jut? Valójában csak így lesz igaz az állítás:
A pofonokat állni és adni is tudni kell. A reformkori értelmiség csak az első felét hangoztatja.
A Hunyadiak és a nagy és hatalmas magyar nemzetségek ezt még így ismerték:
A halált elfogadom az Isten kezéből, mikor az rendeltetik, de ha kell ugyanazon Isten segedelmével osztom is!
A magyar nem áldozatra szánt bárány hivatását kapta, hanem vitézlő nemzet, vitézek erényével. Ostor az Isten kezében.
A mi igazi nagyjaink nem a nyálukat csorgatták, hanem a vérüket ontották: sajátjukét, de az ellenét is. Nem vergődtek kételyek között, ha ellenség támadt a Hazára. Nem lobogtattak cikkelyeket.
Hanem csatasorba álltak és tekintetüket az ellenségre szegezték. Kardot vontak, íjat feszítettek, pajzsot emeltek, puskát és ágyút töltöttek. És azt mondták egymásközt, ez a nap épp jó a halálra; a győzelemre nekünk, az ellenségnek a pusztulásra.
Ez az Élet egyik nagy misztériuma: A Halál az Élet koronája.