foldvaritamasEz egy hozzászólásom, némiképpen kibővített változata. A gondolatindító Horváth-Lugossy Gábor a Magyarságkutató Intézet első főigazgatója írása volt. Egészen pontosan idézte Bánlaky József gondolatait erről a csatáról. Itt azt fejtegeti Bánlaky, hogy:
“A CSÁSZÁRI KORMÁNY A FÖLSZABADÍTÁS TÉNYÉBŐL JOGOT VÉLT SZEREZNI ARRA, HOGY MAGYARORSZÁGOT ŐSI JOGAITÓL SZABADSÁGÁTÓL ÉS ALKOTMÁNYÁTÓL MEGFOSSZA…”
A Habsburgok viszont sosem gondolták, hogy nekik tartozásuk lenne felénk. Ezt a gondolatot hazai mindenkori értelmiség fabrikálta magának, hogy megmagyarázza a megmagyarázhatatlant: az 1490-es árulást. Elárulták a hazai dinasztiát, amit foggal-körömmel támogatni kellett volna. Sőt, az akkori, Hunyadi Mátyás által fölemelt elit (!) esküvel kötelezte magát az uralkodásra kinevelt fia támogatására. Ennek ellenére történt meg az árulás. Puszta személyes hatalomvágyból. S ez arra az előfeltevésre alapult, hogy nekünk a „Nyugat” kell legyen a mércénk. Ez pedig onnan ered, hogy ekkorra, tehát 1490-re, a hazai „értelmiség” java külhonban, legnagyobbrészt a német felségterületek egyetemein tanult és szerzett alapvető szellemi irányultságot. Mint, ahogy a mai napig meglévő gyakorlattá vált, hogy azok vezetik az országot, akik valamelyik nyugati intézményben szerzik irányultságaikat. Az ismert eredménnyel. Ez ugyanis a magyar Eldorádó. A Nyugat. Az el-nem-érhető, de roppantmód vágyott mesebeli világ. Vagy a Shamballa. Vagy a buddhisták Nirvánája.
A Habsburgoknak, a németeknek és az európaiaknak 1526-ban is volt elég erejük, hogy megsemmisítő vereséget mérjenek az oszmánokra. 1525-ben a Pávia-i csatában a császáriak és a franciák együtt 49.000 fegyveressel vettek részt. Egymás ellen. 1526-ban az igen csak gyenge szervező erővel megáldott Jagelló adminisztráció mintegy 30-35.000 főt mozgósított. Az együtt 80-85.000 fő. Ez pedig tokkal-vonóval megegyezik az oszmán had legtöbbre becsült létszámával 1526-ban, Mohácsnál. Beleszámolva a gyülevész csapatokat is. És ez messze nem a teljes mozgósítható fegyveres ereje volt a kontinentális Európának. 1521-ben vagy 1526-ban. Miről beszélünk akkor?
1527 (I. Ferdinánd magyar királlyá koronázása) és 1697 a Zenta-i csata között eltelt 170 (!) évben nem az erő, hanem az akarat hiányzott, ahogy ezt a valós kép mutatja. Már rögtön Mohács után is volt több lehetőség is az oszmán haderő megverésére, ha nem egymás szutyongatása lett volna a fontosabb. 1529 Bécs első ostroma például vagy 1532, a második kísérlet Bécs elfoglalására, ami végül csupán Köszeg váráig jutott. A császári szövetséges hadak meg Bécsújhely mellett álldogáltak várván, hogy mi lesz. De 1541 is jó alkalom lett volna megmutatni, hogy merre van az előre az oszmánoknak. De ugyan így 1566-ban, ami úgyszintén Bécs elfoglalására irányult, de csak a mi Szigetvárunkig jutott. S mivel akkor sem volt kevesebb fegyveres Európában, mint korábban, így nem az erő, hanem a szándék hiányzott.
Az akkori – 17. század végi – Oszmán Birodalom elleni háborúban csak a máz volt a felszabadítás, valójában egy hódító háború volt, ahol a Habsburg vezetés részben kiszervezte a költségeket. Ellenben a bevételeket maximálni igyekezett. Ha egy percig is komolyan gondolták volna Magyarország „megsegítését”, akkor arra számos korábbi lehetőségük is lett volna. A „felszabadítás” szó legfeljebb gúnyként értelmezhető számunkra. Hiszen gondoljunk bele, Magyarország résztvevője volt a Szent Ligának? Nem. Bármennyire is tekintettel voltak a magyar lakosságra a „felszabadító” csapatok? Nem. Lényegében véve ők irtották ki a magyarságot szinte a teljes hódoltsági részen. A Magyar Királyság visszanyerte önállóságát, területi, gazdasági, politikai, társadalmi integritását – akár még a Habsburg uralkodó fősége alatt is? Nem. Példa: a Jagellók uralkodása, II. Ulászló és II. Lajos. Nem uralkodásuk minőségére, hanem jogi, intézményi gyakorlatára gondolok. Külön kezelték a cseh és a magyar koronát, nem rendelték alá egyiket a másiknak. Teljesen megfeleltethető egyébként az 1944-45-ös felszabadításunknak a Vörös Hadsereg által. Az előbbit a Rákóczi szabadságharc követte, a későbbit pedig 1956. A következményei is nagyon hasonlóak voltak. Elnyomás, kifosztás és felkelés az önkény ellen. De ez a mozzanat hogy-hogy nem mindig elkerüli a hazai történészek figyelmét. Nem is értem, mi lehet az oka?
A hazai eliteknek, legalább a hazafias érzelmű elitnek, ideje lenne leszámolnia az ilyen téveszmékkel. Mert ezek a tévedések már számos tragikus döntést alapoztak meg hazánk elmúlt öt évszázados történelmében. Az egyik kardinális ilyen Trianon-i békediktátum, ami a dualizmus tévesen jónak gondolt rendszerének következménye. Ez utóbbit a mai napig szintén igyekeznek elkenni értelmiségünk képviselői, mert nagyon kényelmetlen következtetésekre vezet.
Vajon ezen téves felfogás mentén való döntések a mai viszonyok között, mire vezethetnek? Nem nagyon hiányzik nekünk egy újabb összeomlás pusztán azért, mert restek voltak józanul gondolkodni a döntéshozóink és azok tanácsadói.
.