John Mearsheimer fényképe
John Mearsheimer – Wikipédia

Nos, lassanként eljött ez is. Immár a végjátékról beszélhetünk. Meghallgattam John Mearsheimer professzor legutóbbi írását a Hetek Youtube csatornáján (1. rész, 2. rész) és örvend a lelkem, hogy a tengerentúlon is eljutottak a valóság egy részének felismeréséig. No persze ez azért még nem egy össznemzeti felismerés cunami, hanem egy reálisan gondolkodó kutató, tudós összefoglaló véleménye. De azért jelentős.

Az írás java egy viszonylag alapos felvázolása a villámháborúk (Blitzkrieg) természetének, mivel a szerző alapfeltételezése, hogy az ukrán hadvezetés egy villámháborút kísérelt meg a mostani ellentámadás során. Ezzel, mondjuk némileg vitatkoznék, minthogy egy másfél éve tartó háborúban egy Blitzkrieg-et elrejteni némileg bajos. Ez inkább az akart volna lenni, amit meg is hirdettek: egy általános ellentámadás, offenzíva, valóban korlátozott célokkal – ahogy azt viszont Mearsheimer is nyomatékosítja. Viszont elég pontosan vezeti fel, hogy miért volt végül is eleve kudarcra ítélve az elképzelés. Röviden összefoglalva: az ukrán(-nyugati) hadvezetés és politikai vezetés elégtelen erőkkel és elégtelen felszereltséggel nekiment egy jól kiépített és alaposan átgondolt, erőkkel jól felszerelt orosz védelmi vonalrendszernek, ahol a siker egyedüli reményét arra alapozták, hogy az orosz csapatok meglátván az ukrán erők oldalán megjelenő német, francia, angol és amerikai fegyverzetet, általános futásba kezdenek, reménytelennek ítélvén a további harcot.

Bahmut ostroma 2022 decembere
Bahmut ostroma – 2022 december – HVG

Ő is észrevételezi (ahogy ezt már május óta magam is jelzem), hogy a Bahmut-i csata, illetve az ottani orosz győzelem volt a fordulópontja ennek a háborúnak. Mearsheimer ezt úgy fogalmazza meg, hogy “Bahmut egy örvény volt, ahol eltűnt az ukrán hadsereg legértékesebb része”. Én ezzel mindig tovább megyek – hiszen engem nem köt a Nyugat-hűség – és állapítsuk meg immár többedszerre, hogy Bahmutban nem csupán az ukrán hadsereg dísze-virága veszett oda, hanem a NATO nimbusza is. A standardok, a taktika, a fegyverzet nimbusza, de szerintem már a felderítésé is. Úgy érzékelem, hogy nagyjából Bahmut óta nem sok, sőt szinte semmi szó nem esik a nyugati felderítés magasabbrendűségéről. Csak mély, sokat sejtető csönd.

Tehát Bahmut után nyilvánvaló vakmerőség volt belekezdeni ebbe az ellentámadásba. Mert ez sem volt villámháború. Hogy is lehetett volna, amikor hetente megjelentették és hónapokkal előtte lehetett tudni, hogy Zaporozsje lesz a terepe. Hasonló problémákat látok a korábbi villámháborúk felsorolásánál, mivel az 1942-es DK-i irányú német támadás a Kaukázus felé és az Ardennek-i ellentámadás sem volt villámháború 1944/45-ben. Fontos, hogy rögzíti: az orosz haderő állománya nem bizonyult morálisan alulteljesítő csapatnak, ahogy azt nyugatról szerették volna látni. Én teszem hozzá itt, hogy lényegében véve az orosz hadvezetés szándékait tévesztették össze a saját vágyaikkal.

Azok ugyanis nem készültek egy látványos germán lovagi rohamra lobogó zászlókkal, élen nyargaló hadvezérekkel, hanem beleálltak a Nyugat által kiképzett és felfegyverzett nagylétszámú ukrán haderő felmorzsolásának taktikájába. Ez pedig nem túl látványos. S ez folyik immár tavaly október óta. Jövő hónapban lesz egy teljes éve. Gondoljuk meg, mekkora elszántságot és fegyelmezettséget jelent ez. Tűrni a pocskondiázást, a nyugati nagyképűséget, az ukrán média fellengzős kirohanásait. S közben harcolni, küzdeni, viselni a sebeket, a sok halottat. Végül arra következtetésre jut a professzor, hogy ez az ellentámadás technikai, emberi és ami fő egy lélektani vereséggé vált. És ez így is igaz.

Az egész ellentámadás igazi jelképe az az ukrán páncélos, ami pár hete magányosan bandukolva a vonalak felé, útja végeztével belebukik egy orosz árokba. S Mearsheimer egy további ponton erősít meg: “sok ukrán a Nyugatot fogja hibáztatni”. Ez az, amit lassan egy éve szajkózok, hogy az ukránok végül csalódni fognak, mikor rájönnek és tudatosul a tömegekben, hogy harcuk eleve hiábavaló volt, mivel legfőbb támogatójuk és nevezzük nevén a gyereket: a legfőbb uszító, a Nyugat, azon belül is az Egyesült Államok, sosem gondolta komolyan az ukrán “szabadságot”. Ukrajnában csak egy ütközőállamot gondolt, illetve egy újabb kifosztható területet. Ez utóbbiban mondjuk csalódott, mert a legértékesebb részek már biztosan az oroszokhoz fognak kerülni. Ez az ellentámadás, tehát a politikai és katonai rövidlátás iskolapéldája lesz a jövendő katonatisztek számára.

Eddig Mearsheimer. Most ugyanezzel a gondolattal kapcsolatban Dr. Somkuti Bálint fogalmazott meg figyelemre méltó gondolatokat. Ebből is a négy végkifejlődési lehetőséget említeném itt.

  1. Tárgyalásos megoldás a jelenlegi – katonailag elért határok mentén – status quo alapján lezárni a háborút.
  2. További áldozatok vállalása valamilyen homályos eredmény reményében.
  3. Végkimerülésig folynak a harcok. Ez természetesen Ukrajna végkimerülését jelenti.
  4. A negyedik forgatókönyv: a végkimerülés után Oroszország azt visz el, amit akar. Ahogy a viccben van: “Hol vannak Oroszország határai? Ott, ahol akarja.”

Az utolsó pontnál jegyzi meg, hogy az oroszok vérszemet kapnának ezen lehetőségtől. Szerintem ez a gondolat viszont egy tipikusan nyugati gondolat. A germán törzsek rablóvezérei gondolkodtak így és sok mai politikus a nyugati oldalon. Nehéz egy nyugatos magyar műveltségből elfogadni, de a helyzet az, hogy most a profik keleten vannak vezető pozícióban és nyugaton az amatőrök.  Az orosz vezetés egy hosszútávú stratégia mentén kormányoz és cselekszik. S szerintem nagyon is tisztában van saját belső lehetőségeivel. Ezért sem gondolom, hogy “vérszemet kapnának”, legfeljebb kimaxolják majd a Nyugat előállította lehetőségeket. Én ezért gondolom, hogy a szomorú jövő az lesz, hogy Ukrajna

Ukrajna esetleges felosztása
Ukrajna felosztási terve – Zsirinovszkij

területének legnagyobb része visszatér Oroszország anyácskához és ami nem (talán Galícia, Poleszje, Volhiny), az – esetleg – lengyel területként, mandátumként vagy akárhogyan vegetál majd. A beszélgetésben elhangzik, kijelentésként, hogy Lengyelország egy középhatalom. Nem az. Csak álmodoznak erről. A GDP-ük mindössze a háromszorosa a mienknek, ami figyelembe véve, hogy a népességük viszont három és félszeres, nem olyan nagy durranás. Az a kb.: éves 650 milliárd dolláros összeg semmire sem elég, főképpen nem egy középhatalmi státusz létrehozására – mert azt barátaim létre is kell hozni, méghozzá háborúban! – és főképp nem fenntartására. Németország és Franciaország középhatalom. Ehhez mérjük már a lengyelek vágyait, s azok valóságtartalmát.

Az USA-n csupán a Nyugat békéje alapult az elmúlt évtizedekben, a Világé nem. Csupán egyfajta rendje a dolgoknak. Az USA nem hozott békét a Világnak, inkább csak háborúkat. Az európai békét ne tévesszük össze a Világéval. Ehhez tartozik egy kijelentés, hogy “a korlátlan amerikai hatalomnak [a Világban] vége lehet, de még nincs vége.” Már vége van. Pusztán az a tény, hogy ezt a kijelentést megtehetjük, jelenti azt, hogy vége a parttalan hegemóniának. De eredetileg az a doktrína volt érvényben, hogy Amerika, akár két helyén a világnak is képes legyen egyforma súlyú katonai intervencióra. Ma ez már a habokban sincs. Az ukrajnai háború azt bizonyította be a világ többi részének, hogy még az egy helyen való fellépés is több, mint kétséges, egy legalább közel azonos erejű ellenféllel szemben. Márpedig legalább két ilyen ellenfél van: Oroszország és Kína. De rohamosan fejlődik fel ebbe a klubba India is. Jelenleg már mindössze annyit jelenthetünk ki, hogy az USA a legerősebb katonai tényező a világban. Ennyit és nem többet.

Tehát, mikor a sztyeppén zajló végjátékról beszélünk egyúttal gyakorlatilag az egész Föld sorsáról is. Az átrendeződést nem lelassította a Nyugat a meggondolatlan ukrajnai háborúval, hanem felgyorsította. Putyin például talán meg sem érte volna a folyamatok befejeződését, koránál fogva, mert véleményem szerint egy bölcs politizálással akár egy vagy két évtizedig is el lehetett volna húzni a Nyugat kivonulását a világ-hegemóniából. Azonban nem így történt. A Nyugat nem túl bölcs vezetése nekiugrott Oroszországnak, abban a hiszemben, hogy egyrészt egyedül van, másrészt amúgy is oly gyenge. Sem egyik, sem másik feltételezés nem vált valóra. Viszont az ukrajnai háború lett a Nyugat Catalaunum-i csatája, ami a végéhez közeledik. Most fogja elhagyni a tábort Aetius, hogy hazamenvén meghirdesse világra szóló győzelmét. Majd nem sokkal később távoznak a gótok is a színről. A sztyeppe pedig ismét a “hunoké” lesz.

Talán ez is érdekelné

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük