Tegnap sajnos megint szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy nagyon is jól látom a magyar nemzetre leselkedő veszélyeket. Ugyanis miközben a közvélemény figyelmét lekötik a világ és Európa eseményei, addig szép csendben felszámolják a magyar nemzet múltjával foglalkozó Magyarságkutató Intézet derékhadát. Azokat az embereket, akik az alig néhány év alatt, amíg tisztességgel működött az intézmény szép csendben elküldik vagy felmondásra kényszerítik az européer vezetők.

Nekem kezdettől furcsa volt, hogy egyáltalán megkezdődhetett ez a valóban nagyszabású munka. De működött és három éven keresztül egyik nagyszerű eredményt a másik után érték el. A hun-kutatás, a Honfoglalás-kor, az Árpád-kor, majd a királysírok genetikai vizsgálata, a Hunyadiak eredetének kutatása. Mind olyan kutatás, amit évtizedek óta vártunk. És milyen eredmények születtek! Viszont, amikor megérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy kimutatták a magyar népesség bronzkor óta tartó jelenlétét a Kárpát-medencében egyszeriben minden megváltozott. Kásler úr elkezdett aggódni, hogy nem mennek jól a dolgok az Intézetben. Túl sok pénzt költöttek. Először felmentették Horváth-Lugossy Gábort, majd nemrég felállt Makoldi Miklós és most olvasom, hogy Neparáczki Endre is elhagyja az Intézetet. Nos, azóta elapadtak a hírek. Az Intézet nem csinál mást csak lapos közhelyeken szenveleg.

Amikor olvastam a híradást a magyarság bronzkorig visszamenő helyi eredetéről, gondoltam is: Nem lesz jó vége ennek, fiúk! Egy gondolat erejéig meg is említettem ezt, de reménykedtem, hogy csak károgok, mint rendesen. Csakhogy mint rendesen, most is hiába “károgtam”. A Nemzet ismét kevesebb lett valamivel. Szétzavartak egy jó csapatot, mert valamely uraságnak nem tetszett a magyarok öntudatra ébredésének puszta lehetősége sem. És egyúttal megmutatja a hazai elitek, a hazai értelmiségünk provincializmusának mélységét is. Mert fontosabb az idegenhez való vonzódás, mint a saját nemzethez való hűség. Illetve az is megjelenik ebben a történetben, hogy mennyire nem vagyunk urai saját sorsunknak. A nagy szabadságharcolás immár 2018 óta ennyit ér. Mégis, mint annyiszor, most is megmaradt a szólak nyelvén. Igazi, nemzetstratégiai viszonylatokban maradt az állóvíz. Lásd a történelmi filmek kálváriáját, a Magyarságkutató Intézetet, a művészetek támogatási struktúráját. De nincs saját közösségi felületünk, nincsenek meg a megfelelő közösségi szoftverek, nincs favorizált magyar operációs rendszer, irodai szoftver csomag és sorolhatnánk. Holott ezek valójában stratégiai kérdések manapság. És igen a saját történetírás. Az megszűnt a Mohács utáni zavaros időkben. Azóta nem a nemzet írja a saját történelmét, hanem idegenek vagy idegen szívűek, idegen hatalmak kedvét keresve.

A végére nem marad más, mint egy sóhaj: mikor lesz végre, hogy a vezetőinket és nem csak őket, hanem a saját értelmiségünket is számonkérjük a gyümölcstelen tetteik felől?

Talán ez is érdekelné

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük