foldvaritamas
A dzsentri világ hű krónikása volt. Azé a nagyon is álságos dzsentri világé, amelyik a Reformkorban jött létre és több hullámban a mai napig tartja magát. Egy félkezű, féllábú, félművelt, féltársadalom. Amelyik csak úgy csinál, mintha egész lenne. S közben eltekint saját szolga voltától is. Játssza az urat, holott nem az. A köznép elől mindig igyekszik elkendőzni a valós helyzetünket, valós lehetőségeinket. A fejünk felett döntenek, s a bukások után, mindig megmagyarázzák, hogy nem is ők voltak hibások, hibás alapokon meghozott rossz döntéseikkel, hanem mi a köznép, akik nem értjük meg az ő magas gondolataikat. És főképpen nem harcolunk elég jól, nem gazdálkodunk elég jól, nem gyarapítunk elég jól, egészében véve semmit sem csinálunk elég jól. Ők, az elit, hiába ért mindenhez (is), ha mi az alant lévők meg ennyire szánalmasak vagyunk.
Az első hullám maga a reformkor nemessége volt. Eljátszották, hogy országot irányítanak, hogy szabadságharcolnak, de megoldást a Habsburgoktól várták, alázatosan kétrét görnyedve, kérvényeik, beadványaik mögött. Legalább annyi visszahúzó erő volt, mint amennyit előre mozdítottak. Szinte minden rendelkezés, amit végül elértek, félmegoldás lett. Amikor kitört a tényleges harc, akkor derült ki, hogy valójában annyira nem is akarják a függetlenséget, csak a nagyobb cellát. Az eredmény a világosi fegyverletétel lett.
A második hullám a tulajdonképpeni dzsentrivilág, a dualizmus ideje volt. Ekkor nyert teret ez a viselkedés és érte el virágkorát. Hiszen még meg voltak a díszletek, a Nagy-Magyarország vagy ahogy ők mondták a Magyar Birodalom, Szent István országa. Hogy mennyire álságos volt jól mutatja, hogy már a kezdete (1867) után hat évvel a beengedett nemzetközi tőke bécsi központtal egy jól végrehajtott pénzügyi válsággal kisöpörte a magyar tulajdon java részét az országból. Ettől kezdve viszont borítékolva volt a bukás. A Habsburgok jó érzékkel megengedték a gazdasági önállóságot (lásd később a Kádár-rendszerben a háztájit és a GMK-ást) annyiban, hogy Magyarország termelhessen és megengedték a kulturális önállóságot, hogy mindent szabadon megünnepelhessünk. Viszont az igazán fontos dolgokat nem engedték át. A külügyünk, a hadügyünk és a pénzügyünk megmaradt az ő kezükben. Azt az osztrák igényeknek megfelelően alakíthatták. Így lett az, hogy úgy lettünk a Birodalom alkotói és a Birodalom hibáinak következményeit viselő fél, hogy igazán alapvető ráhatásunk nem is volt. A dzsentrik tragikus vaksága a valóságra eredményezte, hogy 1918 őszén egyrészt képtelenek voltak felismerni a valós teendőket, másrészt súlyos önállótlanságukban még akkor is Bécsre pislogtak, amikor az utolsó alkalmatlan Habsburg lényegében véve feloszlatta a Birodalmat. A történelem ítélete rájuk nehezedett és összeroppantak alatta. A vége pedig 1920. június 4-e lett. Számunkra ez a dualizmus vége nem a boldog békeidők hangulata.
A harmadik dzsentrivilág a Horthy korszak volt. Ez egyenes folytatása volt a korábbi, dualista világnak, annak díszletei nélkül. A bukott nemességünk két évtizedre eljátszotta a nagy magyart még. Némi eredményt ugyan elértek és visszaszereztek jelentős magyarlakta területeket, azonban ezt a II. Világháború árnyékában tették. És itt jött az a fordulópont, amikor ismét megbukott a hazai dzsentrivilág, mert képtelenek voltak felismerni és számításba venni a valós erőviszonyokat. Vakon hittek, reménykedtek a németek sikerében úgy, hogy nem voltak tisztában a németek valós szándékaival velünk. És a németek valós képességeivel. Ennek következménye lett a Szovjetuniónak szóló, teljesen értelmetlen hadüzenet, majd a második világháborús vereség is. Ahol úgy lettünk Utolsó Csatlósnak kinevezve, hogy valójában messze nem mi voltunk az utolsók Hitler oldalán. Sőt, úgy igazából a dzsentri elitünk nem is kedvelte Hitlert és a nácikat. Ehhez azért kell tehetség lássuk be.
A negyedik dzsentrivilág – most tessék figyelni – a Kádár-korszak volt. Igazi, tőről metszett magyar dzsentrivilágot épített ki „Kádár-apánk”. Kádár János politikai sikere annak volt köszönhető, hogy felismerte a magyar társadalom setesuta voltát. Rájött, hogy nem kell agyonverni senkit ahhoz, hogy irányítani tudjon. Elég néha szigorúan nézni és adni némi teret az arcoskodásnak. Meg a látástól-vakulásig tartó munkának. És működött. A kor dzsentrijei most nem az egykori nemesek lettek, hanem a Párt kisebb-nagyobb funkcionárusai. Nem földjeik voltak, hanem kiváltságaik (jól megérdemeltek, természetesen…). A baj az lett, azért bukott meg mégis ez a rendszer (is), mert az idegenbe való bekötöttséget nem tudták feloldani. Márpedig a Szovjetunió így profitált a magyar többlettermelésből. Jövedelmeket tudott elvonni részben a saját, de még inkább a különböző világban folyó mozgalmi tevékenységek támogatására. Illetve a másik nagyobb probléma az lett, hogy a látszat fenntartása többe került, mint a hozadék. Magát a rendszert aztán épp a „párt-dzsentrik” gyerekei számolták fel. Ők lettek az, amit úgy ismerünk, mint SZDSZ-es értelmiség. Ők ezt az egészet eladták a Nyugati tőketulajdonosoknak egy tál lencséért. Így lett aztán a Kádár-rendszer vége egy gazdasági Trianon.
Az ötödik dzsentrivilágot most éljük. A párhuzamok teljesen világosak. Sőt, egyenesen rémisztőek, ha kicsit belegondolunk az eddig ismert végeredményekbe.
Ugyanazok a lelkes hazafiak, ugyanazok a gazdasági problémák (némi gyarapodás, látványos eredmények, időnként valóban fényes díszletek, de szinte teljes kiszolgáltatottság a nyugati tőkének és nyugati prosperitásnak), ugyan úgy nincs igazán jelentős ráhatásunk a külpolitikára (Ne dőljünk be a látszatnak! A nagy szabadságharcolás mögött az összes ostoba szankciót megszavaztuk, szinte az összes NATO tevékenységet – csendben – elfogadjuk), ahogy a pénzügyek területén is sokszor a nyugati adományoktól függünk. Az EU-n belüli helyzetünk Monarchiával való összevetése teljesen helytálló. A sikítófrász akkor kaphat el bennünket, ha észleljük az EU sodródását egy háborúnak látszó fegyveres konfliktus felé Oroszországgal szemben. Nem lesz ugyan ez olyan mérvű, mint akár az I. akár a II. Világháború harci pusztítása, de épp elég lesz a legyengült és célt tévesztett országcsoport összeomlásához. Gazdasági és társadalmi összeomlásról beszélünk, nem katonairól. A társadalom valamelyest gyarapodott, de rendkívül ingatag alapokon. És a legnagyobb baj, az elitek önállótlansága, szinte kizárólagos nyugati elköteleződése ugyanazt az eredményt vetíti előre, ami a múltban részünk volt. Nemrég olvastam valamelyik dzsentri uraságtól, hogy foglaljuk el Brüsszelt! Az EU-s választásokra gondolva. Mégis minek? Mit akarnak elfoglalni? Abdulék gettóit? A 26-féle WC-t -5,5%-os gazdasági „növekedéssel”? Ezek nem jó hírek.
A mostani dzsentrik a javarészt közpénzeken és EU-s támogatásokon felnevelt hazai „tőkések”. Nem nehéz kitalálni, hogy mennyire lehet erre a rétegre építeni hosszútávon. Sajnos a 2010-es válságból való kiemelkedésünk annyi hamis és kétes értékű alkura alapszik, hogy nem sok reményünk lehet egy újabb Trianon elkerülésére. Ami mégis van, az a puszta tény, hogy még nem következett be. Márpedig addig van lehetőség korrigálni. Ennek módjaira viszont nem e cikk hivatott előadni.
Nos, ennyi és ez jutott eszembe Mikszáth Kálmán születésnapja kapcsán. Mikszáth kitűnően tudta megragadni a hangulatát a hazai dzsentrivilágnak. Írásait olvasva bele tudjuk élni magunkat egy letűnőfélben lévő társadalom elszánt kísérletébe, hogy nem vesz tudomást a feléje közelgő valóságról. Ha esetleg valaki nem tette még, olvasson Mikszáthot. Megéri!
