foldvaritamasÉppen most fejeztem be egy kitűnő írás olvasását a Foreign Affairs mai számában és kiderült, hogy a Tengerentúlon is vannak, akik a saját szemüknek hisznek nem a propagandának. A cikket egy bizonyos Stephen Biddle jegyzi Hogyan állította meg Oroszország Ukrajna lendületét? címmel. Ebben a szerző sorra veszi azokat az okokat, amiket a leggyakrabban emlegetnek mostanság a tavalyi ukrán vereség forrásaként. Említi a kiképzés hiányosságait, a fegyverzeti hiányosságokat, a tervezési hibákat, a hamis feltételezéseket (orosz motiválatlanság, gyávaság, puccs, miegymás). Végig vezeti, hogy miért nem jelentett volna igazi előnyt az orosz védelemmel szemben, ha Ukrajna már az offenzíva kezdetén rendelkezett volna a későbbre ígért, de meg nem kapott F-16-okkal, ATACMS rakétákkal, Abramsokkal (hozzátéve, hogy ezek a mai napig nem kerültek oda). Hangoztatja, hogy a puszta technika ritkán jelent abszolút előnyt a csatatéren. Ír arról, hogy a bevetett technikát, mégha kezdetben okoztak is kellemetlen meglepetéseket az orosz hadvezetésnek, hamar megtalálták ezek ellenszerét. Jelzi, hogy a háború korai szakaszában az oroszok kevesebb motivációt mutattak. [Hozzá teszem, ezt nyugatról látják így. Nem a motiváció volt kicsi, hanem a stratégiai elképzelés bukott meg. Ennek következtében állt elő egy pár hétig tartó zavarodottság.] Ezután történelmi példákkal él, hogy bemutassa az egyes áttörési kísérleteket és azok tanulságait. A német Wehrmacht esetén mutatja be, hogy Kurszknál (1943), Tobruknál (1941) és az egyiptomi Alam el Halfa mellett a jelentős technikai erő és fölény ellenére sem tudott eredményt elérni a jól szervezett, többszörös vonalakkal megerősített és elszánt védelemmel szemben.
Megemlíti a Szövetségesek kudarcait is: Epsom, Goodwood, Market Garden műveletek, Monte Cassino, Siegfried-vonal, Villers-Bocage-i csata. Ahogy az irakiak is elakadtak Abadannál az irániak vonalain (1980-81), a tsoronai csata Etiópia és Eritrea között (2016) és a dél-libanoni 34 napos háború 2006-ban. Ez utóbbi nem igazán illik ebbe a sorba, hiszen, ha nehézségek árán is, de az IDF áttörte a Hezbollah erődítéseit. No, de mindegy…
Ezután egy olyan háborús műveleti eseteket hoz, ahol a támadók sikert értek el, de ennek alapfeltétele volt, hogy a védők nem álltak a helyzet magaslatán. 1940 Franciaország német inváziója, a Barbarossa-terv első három hónapja (1941), a normandiai Cobra művelet (1944), illetve a ’67-es háború hat napos offenzívája. Végül összegzi, hogy az ilyen támadó műveletek sikeréhez leginkább gyenge, motiválatlan védőkre, illetve jól felkészült és jól felszerelt támadóra van szükség. Eddig ez a rész.
Mondhatjuk: nagyszerű, egyetértünk, köszönjük a meglátásokat, de az a helyzet, hogy itt Magyarországon van szerencsénk olyan szakértői, elemzői gárdával rendelkezni, akik közül az un.: józan gondolkodásúak ezt nekünk már az ukrán támadás sorozat előtt elmondták. Robert C. Castel, Dr Somkuti Bálint, Vukics Ferenc, Stier Gábor, Hidegkuti Konstantin, Demko Attila, és persze a szakma hazai doyenje Nógrádi tanár úr ezeket már szépen mind elmondták.
Ami miatt nekem nagyon megütötte a szemem, az az a rész, amikor kifejti ennek az egész értékelésnek az amerikai tanulságait. Ugyanis erre igyekeztem rámutatni már vagy másfél éve. Ez pedig a következő. Az amerikai hadsereg évek óta – mondja – (teszem hozzá: évtizedek óta) a minőséget részesíti előnyben a mennyiségi felkészültséggel szemben. Ebből következően addig, amíg kiserejű, demotivált ellenséggel kell szembenézni ez nagyon jó, viszont ha egy az ukrajnai erejű háborúra kerülne sor az amerikai hadsereg jelenlegi állapotában és felkészültségében nem tudná elviselni a terhelést. Így határozott kijelentésként. Gondoljuk meg – ahogy írja is – az Egyesült Államok összesen eddig mintegy 10.000 Abrams harckocsit gyártott – ami első hallásra igen sok – viszont az ukrajnai harcok alatt a felek kb. 2900 páncélost veszítettek, míg a harcok azért továbbra is folytatódnak. Az amerikai hadsereg Afganisztánban húsz év alatt 23.000 embert veszített, addig az ukránok – ő azt írja 170.000 embert két év alatt, ami nyilvánvalóan tévedés, ennyit csak a tavalyi offenzíva sorozat alatt veszítettek – reálisan mostanra közel lehetnek a fél millióhoz. Hiszen az igazi számok csak most kezdenek keringeni, ahogy a kijevi rezsim eresztékei kiengedik ezeket. A vége ennek az adatsornak azt hiszem megdöbbentő lesz. A napok híre, hogy jelenleg is napi 1000-1200 fő a veszteség. Havi (!) 30.000 főt igényelt Zaluzsnyij pótlásra. Az amerikai közvélemény meddig tudna elviselni egy napi ezres veszteséget? Hány napig tűrnék ezt? Nem évig, hány napig…? Mindehhez vegyük hozzá – ezt én teszem hozzá – hogy az amerikai hadsereg törzse ma már zsoldos hadsereg. Sokan a zöld kártya miatt vállalják a szolgálatot. E mellé oda vehetjük a lőszerellátás tragikusan alacsony voltát, az eszközök nem feltétlen legújabb voltát és a logisztikai problémákat. Itt arra gondolok, hogy az amerikai logisztikusok arra vannak beállítva, hogy a harctér ellátása számukra ha nem is veszélytelen, de legnagyobbrészt a légierő által fedezett tevékenység. Ez egy Oroszország méretű és képességű haderő ellen nem lenne így. Egy Ukrajnába való felvonulás is roppant bonyodalmakat jelentene. Ez esetben ugyanis az orosz hadsereg is egy egészen más arcát mutatná.
Tehát befejezve a borsodi csávó most kis elégtételt érez, mert ezt eddig itthon nem illett így kimondani, hanem csupán feltételes módban.
Azért az amerikai haderő, mégiscsak, magas GDP… Az meg nem hazudik… Biztos nem olyan nagy a baj… Na, azért ők mégiscsak…
Pedig, ha az ember a külső jelenségeket összevetette, nem juthatott más következtetésre (két évvel ezelőtt sem), hogy igenis nagy a baj és nem feltételes módban. Hogy mi van a motorháztető alatt, hát ez. A Valóság, amivel számolni kell. Az az elképzelés, hogy az amerikai hadsereg legyen képes két és fél konfliktusban hatékonyan uralmat kivívni egyszerre a múlt árnya.
Ahogy Kállayék nem számíthattak a Balkáni front megnyitására, mi is jobban tesszük, ha nem kacérkodunk a vak sorssal, hogy majd a 21-ik napon megérkeznek a felmentő seregek. Mi, akik szinte minden mutató szerint gyengék vagyunk, egyvalamiben vagyunk most erősek: a józanságunk révén. Ez pedig életet jelenthet a következőkben.
A borsodi csávó most pedig aludni tér. Minden jót mindannyiunknak!
A főképen a Szurovikin vonal részlete látható a Moszkvatér oldaláról.
