foldvaritamasEzt tegnap olvastam, csak ma van érkezésem szemlézni.
A cikk címe: The Dangers of Overreacting to North Korea’s Provocations azaz: Az észak-koreai provokációk túlreagálásának veszélyei. A cikk java nem különösebben izgalmas. Végig veszi az mostani és korábbi észak-koreai lépéseket és kimondja, hogy Kim Dzsong Un háborús retorikára váltott. Annyi érdekesség van, hogy felmenőivel ellentétben Dél-Koreát kinevezte ellenségnek, amit katonailag le kell győzni. Már nem híve a két ország egyesülésének és testvéri származásának. Egy ellenséges hatalomnak tekinti, nem az USA „túszának”. No, de miért érdekes mégis? Van a végén egy végkövetkeztetés, amit a címben is megfogalmaz a szerző:
A háború nem elkerülhetetlen. Washington és szövetségesei továbbra is megakadályozhatják a konfliktust Phenjan elrettentésével. Természetesen ez nehezebb lesz az észak növekvő tömegpusztító fegyverek képessége és Moszkvához való növekvő közelsége miatt. De most nincs itt az ideje a pániknak. Ehelyett itt az ideje, hogy az elszántság és az erő jelét küldjük Észak-Koreának. Az Egyesült Államok ereje több mint 70 éve tartja fenn a békét a Koreai-félszigeten. Semmi sem indokolja, hogy ezt ne folytathatná.
Tehát, kedves mindannyiunk, minden kedves szakértő és érdeklődő, a valós helyzet az, hogy miként számos helyen jeleztem már az eddigi eseményekből, a világ hatalmi átrendeződésének eddigi lépéseiből nem következik Tajvan lerohanása, sem pedig „meglövöldözése”. Kína semmit sem fog csinálni Tajvannal, mert az saját (!) terület. A következő etap az észak-koreai támadás lesz valamiféle formában – ezt most még nem tudhatjuk – Dél-Korea és Japán ellen. Nem fogja elfoglalni ezeket, mert nem tudja, de a puszta háború elég lesz ahhoz, hogy a két ország kikapcsolódjon kicsit a Világ, de legfőképpen a Nyugat gazdasági körforgásából. Ma már ugyanis – véleményem szerint – nincs igazából olyan dolog, amit csak ezekben az országokban gyártanának, Kínában pedig nem. Ellentétben a Nyugattal, amelyiknek nagyon is van abszolút értelmű kitettsége ezen országok gyártmányai felé. A cikk utolsó két mondata külön figyelmet érdemel, mert kifejezi azt a tökéletes tévedést, ami belehajtotta a Nyugatot az ukrajnai háborúba, ami nem engedi, hogy kikecmeregjenek a közel-keleti háborúból.
Az Egyesült Államok ereje több mint 70 éve tartja fenn a békét a Koreai-félszigeten. Semmi sem indokolja, hogy ezt ne folytathatná.
Az első mondat igaz. Azzal a megszorítással, hogy a hidegháború alatt ehhez a Szovjetunió és Kína is hozzájárult. Ami viszont a zárómondatot illeti, az teljes tévedés. Annak az inverze az igaz.
Mert ma már semmi sem indokolja, hogy azt higgyük az USA képes fenntartani a békét a Koreai félszigeten.
Az Ukrajnában elszenvedett katonai és politikai vereség, a Közel-Kelet mocsarának terjedése, az egyre súlyosbodó belső feszültségek (amik a mélyben jóval nagyobbak lehetnek), mind oda hatnak, hogy Amerika már egyre kevésbé ura azoknak a folyamatoknak, amiket pedig épp ő maga kezdeményezett. Kívül és belül egyaránt. Egy hitelekből élő társadalom, egy katonai hatalom, ami a hadseregét hitelekből tartja fenn, nem sokáig lesz képes akaratát érvényesíteni a Világban. A módszeres felőrlő stratégia, amelyben az élet összes területén apasztják a Nyugat erejét: sikeres. A Szárazföldi Hatalmak jól számolnak és jól mérték fel a Nyugat gyengeségeit. Ellentétben a Nyugat „stratégáival”, akik jól láthatóan nincsenek tisztában saját kitettségeikkel. Azokra külön figyelmeztetni kell őket.
És még egy apróság: Kim Dzsong Un nem ostoba. És komolyan kell(ene) venni.
