Felmerülő gondolatok

Érdekessége annak a cikknek, amelyiket délután volt szerencsém elolvasni, egyfajta hazai műkonzervatív szenvelgés, amivel be is akar állni a Nyugat véleménye mögé, meg kicsit azért – titokban és a háta mögött – be is mutat. Nézzük sorban.

Putyin háborúja.

Tényleg? Ezt melyik női magazinban lehet olvasni? Először is tanuljuk meg tisztelni az ellenfelet. (Bár ez így kicsit eufemisztikus ismerve a hazai újságírók hadi tapasztalatait, illetve hazánk katonai súlyát. Mi nem vagyunk ellenfél senkinek sem, legfeljebb – San Marinonak…) Ha ez nem megy, akkor legalább félelemből, mert az az ember hamarosan egy másfél milliós harcedzett hadsereggel fog beköszönni ide is. Konzervatív pubikáim, ideje leszállni a magas lóról, mert az nem is ló, hanem csak egy facsikó, amihez eddig is ti adtátok a nyerítést…

De még tovább menve, most már a gondolkodó emberekhez szólva, egy világhatalom vezetője nem egyszemélyben intézkedik, mint egy őstermelő a maga birtokán. Ez a zanzásított elméjű újságírók agyvelejének tévképzete csak. Egy 17 millió km²-es „birodalom” a maga 145 milliós lakosságával, a világ talán legnagyobb nukleáris arzenáljával, a világ egyik legerősebb hadseregével, ma már Európa legnagyobb és virulens gazdaságával és az új cimborával az oldalán (Kína), nem dönt egy jó reggeli kávé hatása alatt. Itt minden ki van számolva és fel van mérve a lehetőségek határáig. Putyin az, akinek ki kell mondani egy döntést, miután megfogalmazta a lehetőségeket. És ez minden ilyen méretű álladalom esetében így van. Még az olyan autokratáknak is voltak tanácsadói, mint Timur Lenk vagy Dzsingisz kán.

Ukrajna sikere?

Ez megint az álomvilág. Ukrajnának semmiféle sikere sincs. Miért? Mert a legnagyobb sikere és az egyetlen sikere az lett volna, ha egyrészt ki sem provokálja ezt a háborút egy nyilvánvalóan erősebb ellenféllel szemben. Ehhez persze nagymértékű józanságra lett volna szükség, meg bölcsességre, amely segítségével felismerik, hogy a Nyugat és benne Amerika még mindenkit cserben hagyott egy idő után. Másrészt, amikor mégis megtörtént a baj, hamar békét köt, amit azt Isztambulban megtehette volna. Ukrajna sikere… Ukrajna területi integritását eredetileg senki sem vitatta. Az oroszok sem. Egészen addig nem, amíg a nagyokosok be nem vonták a NATO árnyékát és az USA-t 2014-ben és fel nem merült, hogy felbontják a Krímmel kapcsolatos ukrán-orosz egyezményt. Azzal a nyilvánvaló céllal, hogy azt átjátsszák a NATO erők számára. Mármint a tengerészeti kikötőket és támaszpontokat. Na, innentől kezdve már kérdéses lett Ukrajna területi integritása. Csak azt maguk az ukránok kérdőjelezték meg. Akkora zsenik…
Ami a sikert illeti az legfeljebb a Nyugat sikereként lehet értékelni, hogy két évig képesnek bizonyult életben tartani és a harc folytatására ösztökélni Ukrajnát.

A 2022 ősze óta befagyott hadszíntér. Arról a fagyásról azért én megkérdezném az elhalt ukrajnai emberek – katonák – özvegyeit, árváit. Nem befagyott, hanem kisintezitással mozgott. A háttérben pedig mindkét fél – Oroszország és a Nyugat is – a maga belátása szerint igyekezett pozíciókat javítani.

Toposzok

„Március–április fordulóján aztán vereséget szenvedve kivonult a főváros térségéből, pusztítást hagyva maga után.”
A hozzá-nem-értés egy gyöngyszeme. Kijev ostroma ugye… 🙂 Kijevet még nem ostromolta meg az Orosz Föderáció hadserege. Tudom, hogy ez egy Kaliforniában szocializálódott újságírócsemetének magas lecke, de nem volt ostrom. Két tekintélyes méretű katonai menetoszlopot lehetett látni, gyenge oldalvédekkel. Mi a különbség? Elég sok. Az ostrom esetén, még ha csupán előkészületek szintjén is vagyunk, az ostromló erők azonnal szétbontakoznak, a légierő rögvest megkezdi a kulcsfontosságú infrastruktúra rombolását, a katonai és civil irányítási központok felszámolását. Stb. Itt ilyesmit nem láttunk. Amit valójában láttunk, hogy a két menetoszlop, ami egy kijevi bevonulásra készülődött. Várták a bevonulási parancsot. Az ukrán erők ezt a várakozó menetoszlopot támadták meg és értek el nagyon is korlátozott sikereket. A létszám és a fegyverzet egyértelműen erre a szándékra utalt. A szakszolgálataik kamuzása miatt arra voltak felkészülve az orosz erők, hogy a belső kapcsolatok segítségével az addigra elmenekülő kormányzat és katonai vezetés helyére bevonulnak Kijevbe és átveszik a város igazgatását. Ezt láttuk valójában. Ami meg a „rombolást” illeti, kicsi újságíró csemetécske, azt nézné meg, amit a derék ukrán hősök végeztek a Donbasszban. Meg amit a mai napig csinálnak, elsősorban civil célpontokat támadva nyugati fegyverekkel.

Mariupol nem arról volt valójában híres, hogy az AZOV légió (is) ott tartotta székhelyét, hanem arról, hogy ott volt az AFU parancsnoki központja. És, még egy dologról, amiről mélyen hallgatni illik errefelé is: hogy ott volt a NATO előretolt támogató parancsnoksága, az ukránokat segítendő. Az a szervezet, ami most már kicsit távolabb, biztonságos helyen, a németországi Rammsteinben található. Ugye már elfelejtettük a két altábornagyot és tábornokot? Meg a velük menekülő tiszti csapatot. Roger L. Cloutier az egyik, Trevor John Cadieu a másik. Azóta, hogy ott sem voltak, hallott valaki róluk valamit azon az egy-két kamuvideón és képen kívül, amit gyorsan összedobtak Langley-ben? Mert én időnként rájuk keresek, de semmi. Az AZOV Mariupolban porhintés volt a szemeknek, hogy a nácikokkal foglalkozzanak, mert azok látványosak.

Döntetlen.

Jaj, Istenem! Azért ezt nem kellene… Milyen döntetlen az, amelyikben az egyik fél már fekszik a földön és saját erőből arra sem lenne képes, hogy feltápászkodjon? Csak azért van harcban Ukrajna, mert vannak, akik a hónaljánál fogva odatartják az orosz medve elé. Saját maguk helyett. Ez is európai érték, csak hogy tudjuk…
Ami Pürrhos-t illeti, nem sok köze van ehhez a helyzethez. Ukrajna hadserege nem a diadokhosz epeirosi hadsereg mindkettőt a maga korában értelmezve. Pürrhos (az Epeiros-i despota, amolyan diadokhosz) egy bérharcosa volt Tarentum városának, akik maguk helyett harcoltatták Itáliában a római előrenyomulás ellen. Az ukránokkal ez egy fordított helyzet. Olyan, mintha az Epeiros-i despota, maga helyett Tarentum lakosait küldte volna háborúba az egyébként nyugton levő Róma ellen.

Háborús célok

Amellett azzal sem értek egyet, hogy nem ismerjük a felek háborús céljait. Legfeljebb nem veszünk tudomást róla. Az orosz cél, hogy a NATO katonai szárnyát hátrébb tolja, illetve egyáltalán lehetetlenné tegye a NATO jelenlegi hivatalos keleti határánál keletebbre való helyezését. Legalábbis ez volt az eredeti szándék, ez a minimum cél. ez alatt nincs béke. Ugyanakkor az eltelt két év és az elszenvedett orosz veszteségek és a Nyugat médiaháborúja is emelték a tétet. Ezért beemelődött a multipoláris világrend létrehozása is. Ez utóbbi viszont a Nyugat hegemóniájának, tényleges és nyílt megtörését is megköveteli. Azaz gazdasági, pénzügyi és katonai vereséget kell mérni a Nyugatra. Persze ezt már nem egyedül, hanem a szintén ebben érdekeltekkel együtt. Legközvetlenebbül ez Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea szövetségét jelenti. Tágabb értelemben azonban a teljes Globális Dél országait. Vagyis szinte mindenkit a Nyugat ellen vezetnek a kínaiak és az oroszok.
A Nyugat háborús célja Oroszország meggyengítése, ha lehet felbomlasztása. Ezen túl és épp ezért a multipoláris világrend megszületésének megakadályozása, végül pedig az orosz nyersanyagok és energiahordozók megszerzése. Ez volt a nagy Mester-terv. Ukrajna ebben a tervben a balek szerepét játssza. A Nyugatot sem érdekelte Ukrajna szuverenitása ezt 2014-ben láttuk. 5 milliárd dollár az ukrajnai rezsim hatalomba juttatásáért. Meg Viktoria Nuland. Meg a „Fuck the EU!” Még mélyebben ez az USA vezette angolszász világ árokásása, amivel felkészülni igyekszik a monopoláris – angolszász központú – világ felbomlása után a multipoláris világba való átmenetre. Két aknamezőt szándékoztak telepíteni. Illetve 2+1-et. Az egyik Ukrajna, amit az oroszok elé igyekeztek lerakni. Nem hinném, hogy valóban komolyan gondolták a stratégák, hogy Ukrajna legyőzi Oroszországot és az felbomlik. A terv egy emberi aknamező lett volna, amit ma Ukrajnának hívnak. A másik aknamező Tajvan lett volna. Ezt Kína számára akarták telepíteni. A +1 pedig Európa, pontosabban a kontinentális Európa lenne. Ezért volt igazából a migrációs támadás, ezért már a 2008-as pénzügyi válság. Ez a valódi célja a szankciós háborúnak, amit már az orosz hadjárat kezdete előtt kitaláltak. Ezért építették ki Európában az ágensek egész rétegét, hogy azok meghozzák azokat a rövidlátó intézkedéseket, amik az EU polgárháborúkba süppedéséhez fognak vezetni.
A tervekből azonban mindössze egy félmegoldásra futotta végül, az ukrajnai háborúra. Tajvannál ugyan mórikáltak kicsit, de a a tavaly október 7-én kitört izraeli háború (Izrael ostroma) levetette a napirendről a tajvani aknatelepítést. Sürgősebb dolga akadt ugyanis a vitézeknek, máshol. Talán az Európa-projekt halad a legjobban. Itt ugyanis rendelkeztek egy széles körű kollaboráns réteggel és egy teljesen gyanútlan lakossággal. Európa teljes tudatossággal halad a Terv befejezése felé. Egy egész kontinens lesz elaknásítva a Szárazföldi Hatalmak hátában.

2023 első jelentős eseménye Szoledár elfoglalása volt. Ez egyfajta elő-bahmuti ostrom és csata volt. Az akkori események nyomán került sor legelőször az ukrán hadsereg esetleges – szerintem pedig biztosra vehető – felbomlására. Az erről szóló vita kapcsán Rácz András és Stier Gábor között jeleztem (mintegy oldalagosan bekapcsolódva a vitába), hogy nem lesz szükség a Rácz által feltételezett város ostromok évekre elhúzódó ostromára, mert az ukrán hadsereg hamarabb fog a felbomlás útjára lépni. Egy exponenciálisan felpörgő folyamatnak leszünk tanúi, ahol először csak meg-meg inog a lelkesedés, majd megnövekszik a megadások száma, majd egész egységek tagadják meg a parancsot, végül egész frontszakaszok fognak fegyvert letenni. Sőt: be fog következni  – a helyzet sajátosságai miatt – az ukrán hadsereg újjászerveződése is, immár orosz oldalon. Ezért mire eljönne az ostromok sora, már nem lesz, aki megvédje az erődöket. Ugyanis egy erődnek akkor van értelme, ha van reális esélye egy felmentő sereg érkezésének. Ez pedig több ezer éves tapasztalat. Önmagában egy erőd, csak egy drága koporsó. No, mindenesetre most közelítünk ahhoz a szakaszhoz, amikor egész szervezett egységek kerülnek fogságba, adják meg magukat vagy éppen állnak majd át.
A második, jóval nagyobb médiaesemény volt Bahmut elfoglalása. Jelentősége az ott megöletett ukrán katonák tízezrei miatt lett. 60.000 fő körülire becsüljük a meghaltakat és ehhez még jön 10-15.000 fő rokkant. Lényegében véve a második ukrán hadsereget füstölték el Szoledár-Bahmut térségében.

A Nagy Ellentámadás

Ez az, amit tavaszra ígértek az érdeklődő publikumnak, de nyár lett belőle. És ellentámadás helyett csupán egy nagy kínlódás lett. Viszont cserébe sikerült felülmúlni a korábbi veszteségeket és olyan 150-170-000 halottat produkálni. Ez igazából elképesztő vakság a politikai vezetés részéről. Itt elvéreztették a harmadik ukrán hadsereget. Gyakorlatilag a halálba küldték saját polgáraikat. Sokatmondó erkölcs ez.
De a Nagy Ellentámadás arra is jó lett, hogy az orosz hadsereg a terepen dolgozza ki a nyugati technikára a harceljárásokat. Felfoghatjuk egyfajta sajátos kiképzési rendszernek, amit az oroszok csinálnak. Nem annyira elméleti, hanem gyakorlati módszer. Azonban hatékony. Amit elfelejtenek Nyugaton, hogy a háborút övező hatalmas médiafelhajtás az egész Világ számára ad képet a nyugati eszközök értékéről. S miközben a szándék szerint a saját lakosságot igyekeznek befolyásolni, valójában a Világ többi részét is tájékoztatják. Csak ellenkező előjellel. Mert a háborús kommentátorok csak a nyugati lakosság felé tudnak releváns narratívát közvetíteni, a többiek már egészen más szellemben magyaráznak. És a Globális Dél lakossága számára a Nyugat nem hős, nem értékhordozó, hanem az egykori gyarmattartót jelenti, akiket gyűlölnek.
A Nagy Ellentámadás, tehát szép lassan elhalt kivéreztetve a harmadik ukrán hadsereget is. És ez a Világ számára nem csupán azt jelentette, hogy az ukránok közelebb kerültek a vereséghez, hanem azt is, hogy a Nyugati taktika, a Nyugati technológia és katonai erő is vereséget szenvedett. Immár harmadszor. Ezt így értékelik a Globális Délen. Végül pedig egy váratlan fordulattal a Hamasz tett pontot október 7-én a Nagy Ellentámadásra. Innen a dolog el volt felejtve. A zavar pedig nőttön nő. Ukrajna számára a háború már az első nap eldőlt – és ezzel csak megerősíteni tudom Robert C. Castel elsőként hangoztatott véleményét -, azóta csupán az volt kérdés, hogy mennyire lesz megsemmisítő a vereség. Amit nem gondoltunk, hogy a Nyugat bukását is évekkel hozza előre ez az alapjaiban elhibázott terv.

Ami Prigozsint, illetve a Prigozsin-jelenséget illeti máshol már írtam erről. Amikor nekik kezdtek átalakítani az orosz hadsereget egy hagyományos nagylétszámú tömeghadsereggé, a folyamatnak voltak olyan oldalai, amit nem mindenki tudott magáévá tenni. Egy átalakítás, mindig nyögve-nyelős dolog, főleg, ha ezt egy háború közben kell végrehajtani. Ez olyan stresszt jelent mind a legénység, mind a tisztek számára, ami többeknél lázadást szült. Prigozsin is ebbe a hibába esett. Mivel ő is ahhoz volt szokva, hogy azonnali döntésekkel, rugalmasan reagáljon helyzetekre, nehezen emésztette, hogy egy tömeghadsereg nem így működik. Az egyes részek nem önállóskodhatnak. A nagy méretből adódóan számos logisztikai probléma is keletkezik menet közben. Nos, voltak, akik nem bírták cérnával. Ebből lett a Prigozsin-lázadás is. Azonban kezdettől látható volt, hogy szó nincs általános mozgalomról. Természetes és várható jelenség volt ez. amint utólag ezt meg lehet ítélni fel is voltak készülve a kezelésére.

A Nyugat nyilvánvalóan képtelennek bizonyult az ukrajnai logisztika biztosítására. Sőt, ma már biztosra lehet venni, hogy nagyon súlyos ellátási problémák vannak a szőnyeg alá söpörve. Erről az egész nyugati hozzáállásról egy korábbi történelmi helyzet jut az eszembe.
Nem sokkal Konstantinápoly oszmánok általi elfoglalása (1453) előtt az egyébként jelentős bizánci haditengerészet kötélzetét eladták pusztán nyereségvágyból. Nem törődtek a közelgő veszéllyel. S amikor kitört a háború és az oszmán hadak ostromolni kezdték a nagy várost, nem igen volt használható flotta a védelemhez. Ez a szemlélet uralkodik Nyugaton már jó ideje. a busás üzlet fontosabb, mint a hosszútávú érdek.

Végezetül

Végezetül talán annyit, ideje elengedni az öt évszázados toposzokat a mi és a Nyugat viszonyáról. Sosem tartoztunk a Nyugathoz, azok arrafelé sosem tartottak minket szövetségesnek, csak csatlósnak. Egész Közép-Európa a Drang nach Osten területe volt, van és lesz is, amíg a Nyugat létezik. Ma sem tudom, hogy mire építi a hazai értelmiség krémje a nyugatos elkötelezettséget? hiszen a jelek épp az ellenkező irányban hatnak. És ez ordító ma már. Talán Magyarország megszállása elég lesz ébresztőnek. Talán. Mondjuk a korábbi, az 1944-es sem volt az. Azóta sem sikerült levonni a tanulságot. Ma pontosan ugyan azokat a balvégzetű gondolatokat hangoztatják, amik csaknem a sírba vitték a Hazát már párszor. Ez az értelmiség is olyan, mint a Bourbonok. Semmit sem tanultak, de semmit sem felejtettek (már ha bosszúról van szó). A 2010-es választás előtt elmondtam, hogy bár nyerni fog a hazafias oldal és jó ideig hatalmon marad, megint félmunkát végez, mivel ugyan azokat a hamis alapokat dédelgeti magában, amit az elmúlt öt évszázadban. Nagyjából, mikor a 15. század második felében megszületik immár rétegként az értelmiségünk, mivel kizárólagosan nyugati egyetemeken tanult, onnan a Nyugat istenítését hozta haza. Ennek az eredménye lett először az 1490-es árulás, majd az azóta nemzedékről nemzedékre továbbhömpölygő kudarcsorozat. Ugyan az a téveszme vezet mindig megbízhatóan ugyanahhoz a kudarchoz már vagy húsz nemzedéknyi idő óta. S ezért nem hittem egy végső kiemelkedésben 2010-ben sem. Mivel ez a szellemi alap ugyan az a szellemi alap, ami a félezer éves kudarcsorozatot okozta, semmi remény sem volt arra, hogy ez most másként történjen. Ez a cikk is biztosan hozza a bukásunk szellemiségét. Ez nyilván csupán egy apró tégla a leendő romhalmazban, de aki szemfüles ebből is látja az okot. Az önálló gondolkodás szinte teljes hiányát. A Stratégiai szemléletet pedig ne is keressük. Sem itt, sem bárhol e honban. Mert nincs. Az utolsó stratéga Hunyadi Mátyás volt. Ő még egészben tudta látni a minket körülvevő világot és élete mutatja, hogy a valóságot látta és a megfelelő válaszokat tudta megadni. Ezért volt sikeres. És ezért szenvednek kudarcot minduntalan azok, akik ezt akkor elárulták.

Tanulság – számunkra

S mi lehet – tanulságként – a megoldás számunkra? Egy szellemi újjászületés. Ez az egyedüli út, ami kifele vezet a gödörből. Lesöpörni az asztalunkra felhalmozott balítéleteket és a kiüresített asztalra a szikár tényeket elkezdeni rápakolni. Nem a fantazmagóriákat, értelmiségi meséket a valahol létező világok legjobbikáról, Eldorádóról, Shamballáról, Utópiáról, hanem a tényeket, a valóságot. Számokat, km²-ket, hosszakat, történések valós eredményeit. Mindezt a teljes Világra értve. A teljes múltat beleértve. Térben és Időben kiterjesztve a valóság feltárását. És felszámolni, sőt üldözni a köznép hibáztatását kudarcainkért. Mert a nemzet kudarcainak a felelőse a hazai elit és a hazai értelmiség. Senki más. Egyedül nekik van lehetőségük (!) a világ valóságának megismerésére és ezért az ő kötelességük ennek a megismerése és a helyes (!) döntések meghozatala. Ha nem tudnak ilyet, akkor alkalmatlanok. És pont. Akkor csere.

A feladat nagy, az idő pedig fogy.