Stratégiai célok – nyugatias narratíva

Egy Facebook bejegyzésre reagálok ehelyütt, amit Dr Somkuti Bálint írt Orosz stratégiai célok Ukrajnában címmel.
És mégsem. Ugyanis a téma túlhaladja önmagát, miközben készül. A fenti mondat csupán az első szándékot mutatja. Most, amikor befejezem már nem igazán erről van szó, hanem inkább a saját véleményem kifejtéséről. Így is kérem kezelni.

Természetesen erről már én is szóltam (és nem csak én, hanem sokan, hiszen most az ukrán(NATO) vereség közeledtével egyre többen rugaszkodnak neki a feladatnak), de mivel ismétlés a tudás anyja, ezért sosem felesleges. Elsőnek arról, hogy szigorúan titkosak a célok, de a jelekből következtethetünk. Egyrészt valóban titkosak a pontos célmeghatározások és engedmény lehetőségek. Ahogy szerte a világban, ezért ezen nagyon nem is kell csodálkozni. Akkor fogjunk gyanút, amikor nyílt csatornákon, például bármelyik média felületen “titkos” tervekről ejtenek szót. Mert, ugye milyen titkos terv az, amelyiket nyilvánosan tárgyalnak ki “szakértők”? OK?
Másrészt azonban az elmúlt években az orosz vezetés következetesen megfogalmazta céljait. Ezek ugye elég világos “jelek”. Megint más kérdés, hogy ezt a nyugati véleményformálók ugyan olyan következetességgel figyelmen kívül is hagyták és hagyják, mintha lényegtelen lenne. Ugye rémlik az állandó megfogalmazás: mindenki hazudik (de legjobban az oroszok…) És mi van, ha mégsem? Mi van, amikor kiderül, hogy “Mi” hazudtunk a legtöbbet és a legmélyebben? Ahogy ez eddig a legtöbb esetben bizony így volt.
Tehát valójában annyira azért nem kell bukdácsolni a sötétben…

Politikai célok

Mint azt írtam, egy folyamatosan kommunikált orosz hármas cél:

• Ukrajna semleges státuszának megtartása, a NATO katonai terjeszkedés visszavonása;
• Az orosz kisebbség helyzetének tisztességes rendezése;
• A “nácitlanítás”, ami a neonáci és súlyosan sovinszta szerveződések politikai térből való kivezetését jelenti.

Akik Ukrajna szuverenitásán siránkoznak, jó lenne, ha észrevennék, hogy azt 2014-ben már elvesztette. Gyengébbek kedvéért:

Ukrajna 2014 óta nem szuverén állam.

A Majdan-puccs, bármennyire is igyekeznek az elemzők ezt nem észrevenni, Ukrajna alárendelődését jelentette. (Puccs volt, barátkozzunk a valósággal.) Az első pontot, miért tartották fontosnak az orosz vezetők? Azért, mert az ukrajnai terjeszkedése a Nyugatnak agresszív jellegű volt, kifejezetten Oroszország ellenes éllel történt. 2022 februárja előtt – amennyire emlékszem – az ez év elején bekövetkezett nyugati őszinteségi roham szerint 23 ezres nyugati hivatalos katonai jelenlét volt Ukrajnában ilyen-olyan címeken. Ez a valóság. A 2014-es puccs után az első két intézkedése az amerikaiak által Kijevbe helyezett “kormánynak” a nyelvtörvény és a krími kikötők és támaszpontokról szóló hosszútávú egyezmény felmondása. Ennél sürgősebb dolga nem is lehetett a “forradalmi” Ukrajnának. Ehhez képest a gazdasági káosz, a korrupció, az oligarchák szerepe, a nagyon súlyos megélhetési gondok igazán csekély jelentőségűek voltak…
Ma azt is tudjuk, hogy Ukrajnában a nyugati hírszerző szervezetek tejesen beépültek a helyi rendszerekbe és kifejezetten Oroszország ellenes kémkedési tevékenységet folytattak az ukrán állami szervek teljes körű együttműködésével 2014 óta. A Minszk I. és II. szerződések, szintén egy őszinteségi rohammal megerősítve (Merkel és Holland), csupán azért kötötték meg, hogy időt nyerjenek Ukrajna felszerelésére egy Oroszország elleni háborúhoz. Az ukrán gazdaságot ellepték a nyugati “befektetők”, mint például Hunter Biden. Igen, apuka pici fia. Az ukrán aranytartalékot, ha jól tudom az első pillanatokban repülőre rakták és Fort Knoxban landolt. Én úgy tudom, hogy onnan még senkinek sem sikerült visszahozni a sajátját. Németország, mikor felvetette ezt, az a miniszter hamarosan a Roten Armee Fraktion áldozata lett. Hogy-hogy nem…
Továbbá itt még egy aspektus hiányzik. Az, hogy Oroszország nem egyedül tevékenykedik, hanem egy nem szervezetileg is létező szövetség kereteiben. Így a stratégiai célokat sem lehetséges csupán orosz stratégiai célokként kezelni. Az orosz-kínai kettős szövetség – szerintem – már 2014 óta létezik. Nincs papírra fektetve ezért a nyugati elemzők nem beszélnek róla. Sőt, rendre az lehet az érzése a gyanútlan nézőnek/hallgatónak/olvasónak, hogy két teljesen másfelé evező hajóról van szó. Én nem emlékszem, hogy ekkortól, 2014 óta lenne vita a két ország között. Ez pedig tíz éve tart. Úgy gondolom, hogy ezt lehet szövetségként értelmezni olyan országok között, akiknek korábban komoly határ és érdekvitáik voltak. Sőt, világos, hogy helyzetből adódó geostratégiai ellentéteik vannak. S mégis.
Ugyanakkor azt világosan látni kell, hogy a kínai vezetés is értett a Majdan-puccsból. Így félretették a vitákat és megkeresték a közös stratégiai célokat. Amik a következők (és ezek lennének igazán fontosak):

• Az őket érintő világkereskedelem stratégiai részét át kell terelni a tengerekről a szárazföldekre. Ez zajlik. Ezt célozza meg az Új Selyemút kezdeményezés.
• A két nagyhatalom szövetségével létrehozzák azt az erőt, ami Mackinder óta az angolszász stratégia rémálma: a Heartland és a Rimland szövetségét a Nyugat ellen. Ez megtörtént.

Illetve én feltételezek egy további stratégiai célt, ami következik az eddigi történésekből:

• A teljes Világsziget egységes gazdasági és nagyjából politikai rendszerbe foglalása. Ez tehát az eurázsiai nagy-kontinenst és Afrikát jelenti. Összesen, mintegy 83 millió km² és 6,5 milliárd fő. Ezt nem valamiféle birodalomként látom – az egy angolszász elképzelése lenne a valóságnak -, hanem egymástól több-kevesebb politikai és gazdasági távolságra levő országok halmazának. Viszont egy egységes infrastrukturális és kereskedelmi rendszerben. Ebből biztosan maradnak kisebb részek Európában az angolszász világhoz csatolódva, annak alárendelve. 

Katonai célok

Összefoglalva: a látott módszerrel felmorzsolni a Nyugat által életben tartott ukrán hadsereg ellenállását és háborúval lefegyverezni azt, miközben a Nyugat által odairányított eszközöket és emberi erőforrásokat is megsemmisíteni igyekeznek. Robert C. Castel véleménye a katonai helyzetről igazán mérvadó. Tulajdonképpen – a harcoló katonákat leszámítva – nem különösebben lényeges még a Dnyeper vagy Harkov tulajdonjoga sem. A nagykép a lényeg, hogy az orosz hadsereg fent tudja tartani a fokozódó nyomást az ukránokon. Ez pedig valid külső támogatás híján az ukrán hadsereg összeomlását fogja okozni. Könyörtelenül és megállíthatatlanul. Nem kell, hogy bajlódjanak az oroszok további erődvárosok módszeres elfoglalásával, mert az összeomló hadsereggel megszűnik az utánpótlás is. S nem marad más, mint a megadás vagy az éhhalál.
Itt fontos további szempont, hogy Oroszországnak eme háború segítségével kell visszaküzdenie magát a tényleges nagyhatalmak közé. Az USA és Kína helye magától értetődő volt a háború elején is, de az oroszoké nem. Mostanra a legjobb úton haladnak viszont e cél elérése felé.
Az ukrán vezetés 2022 nyarán párszor kijelentette, hogy felajánlották az országot NATO “gyakorló terepként” új fegyverek és a régiek “kipróbálás” érdekében. Ez végül is bejött. Csak az derült ki, hogy azok a híres modern fegyverek és fegyverrendszerek korántsem olyan strapabíróak, mint azt a gyártók állították.
Az orosz hadsereg már megvert három Nyugat által többé-kevésbé felszerelt és kiképzett és irányított ukrán hadsereget.
A most egyre inkább közeledő nyugati intervenciós hadsereg képében pedig megverni készül magának a NATO-nak a haderejét is. S mivel az amerikaiak közvetlenül ebben nem fognak résztvenni, ezért Európa sorsa is eldőlni látszik ezáltal. Így az a problémája is megoldódik a nyugati elemzőknek, hogy miként lehet az orosz-NATO összeütközést úgy megvalósulni látni, hogy az nem vezet harmadik világháborúhoz és nukleáris összeütközéshez. Nos így:

az európaiak mennek házhoz a pofonért.

Mivel kilépve a hivatalos NATO ernyő alól, felmentik a Szövetséget a kötelező “hadüzenet” terhe alól.

Stratégiai kérdések

Így valósulhat meg az az új stratégiai felosztás is, ami a ködből lassan kibontakozni látszik az amerikaiak és az oroszok (és kínaiak) között.

Beáldozzák Európa nyugati részén lévők egy részét is – Németországot, Olaszországot, talán még Franciaországot is -, de előbb leszerelik az ottani stratégiai ipart és szellemi tőkét. Továbbá számos társadalmi méretű aknásítást is elvégeznek.

Miért? Mert már nem képesek fenntartani a hegemóniájukat és vissza kell vonulniuk addig a pontig, amit hosszú távon is tartani tudnak. Aztán majd lesz valami…évtizedekkel később.
Ez viszont azt mutatja nekem, hogy a Tengerentúlon nagyon is tudnak és képesek stratégiai távlatokban gondolkodni. Hogy akkor miért adnák fel Európa valóban nyugati részét? Egyáltalán, lehetséges ez? Mert számoltak. Ellentétben a napi hírekkel ellátott nagyközönséggel, vannak – és mindig vannak – akiknek épp az a dolguk, hogy átlássanak a ködön. Amikor pedig számolnak sok tényezőt figyelembe kell venni. Az eredeti elképzelés szerint az oroszok ingatag gazdasággal rendelkeztek (volna) és nincsenek szövetségben Kínával. Tehát lehet külön kezelni a két “problémát”. Ez tévedésnek bizonyult. Így viszont maradt a B terv. Feladni, amit nagyon muszáj és a feladott területeket “elaknásítani” az új “gazdák” számára. A németek hasonlóan viselkedtek, mikor fokozatosan kiszorultak a II. Világháború során Közép-Európából. Csak sokkal kevesebb átgondoltsággal. Az aknamezők részei: szétzilálódott gazdaság, kóros eladósodottság, elöregedett eredeti népesség (akik valójában működtették az országokat), energiaszegénység, torz energia termelési struktúrák, migrációs nyomás és belső migrációs feszültségek.
Mi sokszor úgy csinálunk, mintha olyan nagyon egyszerű lenne adott területek feletti ellenőrzés biztosítása. Pedig nem az. Az előttünk lévő példa sem gondolkodtatott el senkit. Hogy mi az a példa? No, vajon mi lehet az? Izrael. Ugye emlékszünk még, amikor október 7-e után odaküldtek két “anyahajót” és azok teljes harci csoportosítását? S mit mondtak akkor a szakértők? Hogy Amerika mindenképpen ott fogja tartani a csoportosítását, hogy uralja a térséget. S mit mondtam én? Hogy záros határidőn belül jönni fog a parancs a továbbhajózásra, mert igen sok pénzbe van ez az erődemonstráció. És már erősen fogy a képessége a Nyugatnak és Amerikának ilyen méretű erőfitogtatásra. És így is lett: jött a parancs. Izrael 20.000 km². Nyugat-Európa pedig 3,5 millió km² és mintegy 350 millió fő. Ukrajna összeomlása és Közép-Európa elvesztése után nem lesz elegendő az a katonai erő, ami most diszlokálva van itt. A kb.: 100.000 főt meg kellene szorozni legkevesebb hárommal és nem biztos, hogy elegendő lenne. És mindezt évekig, de könnyen lehet, hogy egy egész nemzedéknyi ideig kellene fenntartani. A dollár világvalutaként való visszaszorulása után, honnan lenne pénz, irgalmatlan mennyiségű pénz erre? Sehonnan. És, miként magyaráznák ezt meg otthon az amerikai vezetők? Sehogyan sem.
Érdekes egy világ lesz itt, igaz?

Társadalmi célok

Legelébb: a “megszállt területeken elkövetett kegyetlenkedések“-re a mai napig nincs valódi bizonyíték, ha csak az ukrán SZBU és a brit pszichológiai hadviselésre szakosodott szervezeteinek kijelentéseit nem vesszük bizonyítékforrásnak. Én nem veszem annak. Ahogy az Ursula által leadott gyerekes ripacskodást sem Bucsa környékén. Majd egyszer talán kiderül. viszont az ukránok fel is vettek pár kegyetlenkedésükről videót és közzé is tették. Persze az említést sem érdemel. De erről talán ennyit.
Itt külön kell választanunk az ukrajnai célokat a világ felé irányuló céloktól és a saját lakosság felé irányulótól. A saját lakosság felé – miként másképp is lehetne – természetesen a háború jogosságát és az ellenfél pontos megjelölését tartották fontosnak az orosz vezetők. És a mai napig ebben a vágányban halad a belső propaganda. Az igazi ellenfélként kezdettől a Nyugatot jelölték meg. Részint, mert az ukránokat testvérnépként tekintik, részint, mert így egy jóval nagyobb erőfeszítésre tudták sarkallni a lakosságukat. Ebben az igyekezetben – ami akár kudarcot is szenvedhetett volna – találtak egy nagyon erős médiaháttérrel rendelkező segítőt: a Nyugatot. Ugyanis a Nyugat vezetői valamiért úgy gondolták, hogy a legjobb az, ha Oroszországot és az oroszokat – így alles zusammen – kinevezik elpusztítandó ellenségnek. Ekkor, gondolom kikérték az első kávét Moszkvában. Moszkvában pedig türelmes emberek irányítanak. Nekik nem kell naponta lesni a közvéleménykutatások eredményeit. Ráérnek kávézgatni. Az orosz társadalmat tehát sikerült meggyőzni és ez már nem is lesz másképp a háború végéig.
Az ukrán társadalmat nem tekintik ellenségnek. Ez jól látszik. Hasonlítsuk össze az amerikaiak iraki és afganisztáni viselkedésével. Mondjuk a Holdról is látszik a különbség. A lerombolt városokból elébb kiengedték – mármint az oroszok (az ukránok már korántsem mindig) – a lakosságot a csaták előtt. Az a nyomás, amit a lakosságra helyeznek csak részben az akarat megtörésére irányul. Ami a dezertálásokat illeti, elég sok hiteles videóval rendelkezünk ahhoz, hogy ne legyenek kételyeink. Ahogy arról is, amikor az ukrán záróalakulatok a sajátjaikat lövik le… Ami a korrupciós vádakat illeti, na itt azért kicsit elmosolyogtam magam. Főleg ezek hitelességét illetőleg. Ukrajna és a korrupció egyazon fogalom. Már a háború előtt is az volt. Nem az ukrán államnak vannak korrupciós jelenségei, hanem a korrupciónak van egy állama fedősztoriként Ukrajnában.
Amire viszont igazából irányul az orosz tevékenység az az ukrajnai lakosság gyülöletpotenciáljának megfordítása. Fikció? Hát, az volt sokáig az orosz győzelem lehetősége is, ugyebár. Meddig tartotta magát a “nincs győztes” opció is?
Az ukrán propaganda magja, amire felépül az a honvédelem mítosza. A probléma ezzel az, hogy eredetileg senki sem fenyegette az ukrán szuverenitást. 2014-ig. Az amerikai puccs és az a lehetőség, hogy kirántja a Nyugat az orosz fekete-tengeri flotta alól a kikötőket, hatékonyan aláásta azt.

Azonban még a Krím elcsatolása és a szakadár köztársaságok intenzív támogatása sem jelentette, hogy az orosz vezetés ne tekintette volna szuverénnek Ukrajnát. Ha így lett volna nem születik meg a Minszk I.-II. szerződés (amit mind Ukrajna, mind a Nyugat semmibe vett, előre elszántan), sem ultimátumot nem küldtek volna az ukránoknak (és a Nyugatnak) a támadás előtt. Tehát a lényeg: a háború végére fel fogják világosítani a helyi lakosságot a valóságról. Hogy ők nem honvédő háborút, hanem egy testvérháborút vívtak azért, hogy a NATO közvetlenül az oroszok orra alá tolhassa csapatait és rakétáit. Ez egyébként nagyjából fedi is a valóságot. Ez a tény és az, hogy végül cserben hagyták őket – véleményem szerint – elegendő lesz 300.000 dühös ukránhoz talpig fegyverben, orosz logisztikával a hátuk mögött a lengyel és román határon. Végül tehát beérik a Nyugat stratégáinak gyümölcse.
Ami a világ társadalmainak befolyásolását illeti itt megint két irányban működnek. Egyrészt a Nyugat társadalmainak tudtára adni, hogy hazudtak nekik a saját vezetőik, mint Bush és Blaire 2003-ban. Ahogy látom, ez magától is megvalósul lassanként. A másik irány természetesen a világ nagyobbik részét alkotó Globális Dél országai. Erre a világos “üzenet” az, hogy Oroszország visszatért és immár nem a gonosz birodalmaként, népek elnyomójaként, hanem a gonosz egykori gyarmattartók alóli szabadítóként. És működik. Itt a nyugati stratégák globális tévedése az lehetett, hogy azt hitték az egykori gyarmataik lakossága már nem “emlékszik” korábbi tetteikre. Csak hát a dolog úgy áll, hogy létezik a kollektív emlékezet is, ahol nagyon is megmaradt az “emlék”. Illetve a mohóbbak, mint a franciák, gondoskodtak a felnövő nemzedékek számára is emlékanyagról. Ez bosszulta meg tavaly magát. Elindult a tényleges antikolonizáció. Ez egy olyan szög lesz az európai jólét koporsójába, amit már lehetetlen kivédeni.

Gazdasági stratégia

Erről kevés újat lehet mondani, szerintem. Ukrajnával kapcsolatban igazán jelentős gazdasági térnyerést nem akartak végrehajtani. A pozíciók megőrzése volt eredetileg a maximális cél. De ez is megváltozott a háború miatt. Nem hinném, hogy a Nyugat labdába rúghat a következő évtizedekben Ukrajna területén. Hiába a sok bejegyzett vagyontárgy, az el- és lefoglalt földek, a hitelek fedezetei: ez mind úszik a Nyugat számára. Ahogy az újjáépítés busásan jövedelmező vállalkozása is. Hiába számolgatják azt, lehet ennek is integetni, mint egy állomásról kiguruló vonatnak. És persze az Ukrajnába ölt segélyek milliárdjainak is. Nehéz követni mennyi is az annyi, de bőven 200 milliárd felett van már a soha vissza nem térülő támogatás. (Csak halkan jegyzem meg: ez a 2-300 milliárd vajon mennyi bankot fog a csődbe vinni? És ez milyen további hatással lesz a Nyugat gazdaságára?)
Ha mégis kellene valamit mondani, az a Nyugat stratégiai forrásoktól való megfosztása lenne. Mire gondolok? Az orosz piac elvesztése, a kínai piacon való térvesztés, Afrika nyersanyagainak és fogyasztói piacának beszűkülése és az extraprofitok elvesztése mind azt eredményezi, hogy a Nyugat működése mind nagyobb akadályokba ütközik. Szó sem lehet például így a hadiipar érdemleges bővítéséről beszélni. Az erről szóló diskurzus szerintem egy hatalmas nagy kamu. Csak épp az alapfeltételei hiányoznak.  S mivel ebben is az orosz stratégia, egyszersmind kínai stratégia is a végeredmény borítékolható. A sorozatos veszteségek és a folyamatos térvesztés előbb-utóbb elvezet a pénzügyi összeomláshoz is. Mivel hitel alapú a nyugati gazdaság és döntő túlsúlya van benne a harmadik szektornak, ami nem termelő tevékenységekre alapul, már az is csodának látszik, hogy eddig bírták. Persze, lehet ebben nem kevés manipuláció is. Majd kiderül, ha volt.

Nos, ezzel nagyjából fel is vázoltuk a jelen állás szerint láthatókat. Ennél nagyobb lélegzetű munka már egy más lapra tartozik és nem is feltétlenül a most még zajló folyamatok közepette van itt az ideje.
Egy nagyon rövid kis pillantást azért vessünk hazánk helyzetére ebben. Tényleg nagyon röviden azt lehet mondani, hogy mi is erősen megsínylettük a nyugati ámokfutást eddig is. És még egy ideig kínlódni fogunk a folyamatosan mindet elérő hatások súlya alatt. Viszont mivel a hírünk az, hogy híd vagyunk Nyugat és Kelet között lehetőségünk fog adódni az új berendezkedésben megtalálni a gyümölcsöző helyünket. Gondoljunk arra, hogy a várható gazda-csere Közép-Európában egyúttal a jövedelem kiáramlást is visszanyesi majd és lehetőséget ad az adósságaink jelentős mérséklésére is.