Háborús jóvátétel

 

Ez a gondolatsor válasz egy kérdésre, amit Vukics Ferenc Hivatalos Oldalán kaptam. Azóta eltelt több három hónap és a kérdés aktuálisabb, mint akkor volt.  Amiről el kezdtem írni, részben meg is mutatkozott időközben. Részben pedig ma már az elemzők is nyíltan tárgyalhatják, amiket én még csak, mint a „Fotelszakértő” cím birtokosa mondhattam. Egy alku (mert ez volt a kérdés, hogy milyen háttéralkura gondolok) lehet az oroszok és az USA között, amiben nem csupán Ukrajnát, hanem – hangsúlyozom: szerintem – Közép-Európát is elengedték, vissza – mondjuk így – „orosz kézbe”. Természetesen ezt az események sorozatát figyelve gondolom. Miért? Mert a nyugati országoknak stratégiai léptékű lehetőségeik nincsenek egy valódi háború sikeres megvívására, hagyományos fegyverzettel Oroszország ellen Ukrajnában vagy akár Közép-Európában. S ez minden ködösítés ellenére világosan kirajzolódik. Az eltelt hónapok alatt is csak hangos szájkaratét látok, semmi mást.
[Az ukránok Kursz oblaszty-i betörése nem stratégiai fegyvertény, hanem csupán egy alkalmi rajtaütés. Pénz és fegyver beszerzés ukrán módra. 2024.08.18.]

Az elemzők elvi számokkal zsonglőrködve ki szokták hozni a NATO fölényt az oroszokkal szemben. Ez a puszta matek és statisztikai adatsorok segítségével ki is hozható – noha tegyük hozzá, hogy az emlegetett 4-6-szoros fölény (mások megelégszenek a kétszeressel is), az mese –, viszont funkcionálisan vizsgálva nemhogy fölény nincs, de kifejezett hátrányban van a NATO, mint szövetség az európai hadszíntérre vetítve. [Ezt időközben Demkó Attila is megerősítette, holott korábban szinte mindenki egyöntetűen állította. Persze, gondolom, nemsokára elkezdenek úgy emlékezni az érintettek, hogy ők valójában ezt már rég tudták és mondták…]
Az ugyanis világos kellene, hogy legyen:

nem a statisztikai hivatalok (lejelentett) számsorai döntenek el egy háborút, hanem a harctéren ténylegesen is felvonuló hadseregek és azok ténylegesen is létező hátterei.

Az ukrán-orosz háború bebizonyította, hogy a Nyugatnak nincs valós gyakorlati fölénye Oroszországgal szemben a harctereken. Ukrajna az európai szárazföld mélységében van, igazából már határvidék Európa és Ázsia között.

Dovertől számítva több, mint 2600 kilométerre zajlanak a harcok (légvonalban), ahová ki kellene vetíteni erőt és fenn is tartani hónapokon, akár éveken át. Ehhez képest szánalmas mese, hogy öt éves háborúval számolnak egyes katonai irányítók. (Ugyan, fiúk, jó, ha öt hónapot bírnátok…) A tengeri útvonal a Boszporuszon keresztül még jóval hosszabb és Törökország aligha járulna hozzá, hogy ott NATO csapatok százezrei és a szükséges ellátmány millió tonnái áramoljanak keresztül a Boszporuszon. Ez legfeljebb északon mehetne, Dánia felségterületén át.

Közép-Európa valamivel közelebb van (Dover és a Fertő-tó között 1200 km légvonalban), de még mindig a szárazföld belseje logisztikailag és ami kellemetlen, hogy széthúzódva fekszik a Balti tenger és a Fekete-, és Adriai-, és Égei-tenger között. A Baltikum országai pedig csak a dán Skagerrak, Kattegat és Öresund, esetleg még a Nagy Belt szorosokon keresztül megközelíthetőek. Azt pedig mind a NATO, mind az oroszok el tudják zárni. Európa egészen egyszerűen nem rendelkezik komolyan vehető méretű hadi kapacitással, az USA pedig, mivel az egész világon komoly lekötöttségei vannak, nem képes ideirányítani azt a haderőt, amire szükség lenne Oroszország megállításához. Ez a teljes létező amerikai reguláris hadsereget jelentené Ukrajnába vezényelve. Ez pedig lehetetlen, mert akkor mindenhonnan ki kellene vonulnia. Például az izraeli háborúból is… Ennél részletesebben a Fölény című írásomban foglalkozom a NATO valós helyzetével.

Az alku ennek felismerése mentén alakulhat ki, gondolom.
Az biztos, hogy a háború teljes ideje alatt folyamatos kalkulációk és egyeztetések zajlódhatnak a háttérben. Ez így volt a világháborúk alatt is és a legtöbb nagy háborúban a történelem során. Ezek meglétét arra alapozom, ahogy az amerikaiak viselkednek. És itt a valós cselekedetekre gondolok, nem a marketingre. Az írás kezdete óta ráadásul az amerikai adminisztráció lényegében összeomlott Biden lehetetlen állapota miatt. Sőt, időközben le is mondott az elnökjelöltségről. A helyette induló Kamala Harris pedig még viccnek is rossz. Én ezt a fordulatot úgy látom, hogy a demokraták lényegében véve elengedték a mostani elnökséget és azt várják, hogy Donald Trumpra hagyják annak a bizonyosnak az ellapátolását, amit ők összehoztak a világban.

A Hajlandóak szövetségét (Európában) már a 2023-as év elején szervezni kezdték (az eredeti Hajlandóak szövetsége a 2003-as iraki inváziókor jött létre. Legfontosabb jellemzője annak is az volt, hogy hazugságok mentén a nemzetközi jog semmibevételével egy sima hódító háború volt), a Ramstein-i találkozón, noha akkor ez még fölöttébb folyós állapotban volt. Azonban a tavalyi (2023-as) látványos vereségei az ukrán hadseregnek és a kirobbantott Izraeli háború, ahol egy folyamatosan szigorodó ostromot vonnak Izrael köré (ami nem titkoltan a Nyugat, azon belül is Amerika Közel-Keleti geostratégiai bástyája), szemmel tartva a távol-keleti stratégiai lekötöttséget is, világossá tette szerintem az amerikaiak számára, hogy már nem képesek a teljes világot uralni és vissza kell vonni erőiket az angolszász világ biztosítására és a tengeri uralom megtartásának fedezésére. (ez utóbbi gondolatom időközben a Miniszterelnök tusványosi beszédében is megjelent, noha nem így kifejtve; 2024.07.27.) Még akkor is, ha a szemben álló Szárazföldi Hatalmak (másképpen: Heartland Szövetség [Erről időközben Demkó is tudomást vett]) a kereskedelem mind nagyobb részének tengerről a szárazföldre való terelésében ügyködnek. Ez utóbbi azonban időbe kerül és ez adja a lehetőséget a tengerekre épülő angolszász hatalom B-tervéhez. Viszont ez csak nagy területek feletti ellenőrzés fokozatos feladásával lehetséges. Ezért adja fel Ukrajnát, mint egy elhamarkodott stratégiai projektet. Viszont a küszöbön álló háborús vereség az is jelenti, hogy a nyilvánvaló veszteségen túl, amolyan „háborús jóvátételként” még tartozni fognak utána az oroszoknak.

Háborús jóvátétel

Ugye milyen furcsa ez a kifejezés most? Furcsa olvasni, furcsa hallani. Pedig elkerülhetetlen velejárója egy háborúnak. A vesztes fél tartozik rendezni a számlát. Érdekes, hogy míg az ukránok hangoztattak ilyeneket, azt mindenki jogosnak, noha nem túl reálisnak gondolta. Azonban hogy-hogy nem, az oroszok részéről fel sem tételezték ezt. De miért nem? Hiszen évszázadok óta megszokott „intézménye” az európai típusú háborúskodásnak, hogy a háború a békekötés mellett, sőt annak részeként a háborús jóvátétel kérdését is rendezik. Persze ez a „jóvátétel” legnagyobbrészt sarcot jelent, amit a vesztes félre vet ki a győztes (vagy győztesek). 

Fussuk át, hogy mik lehettek a tétek a háború kitörése előtt. Igen, a háború előtt feltették az asztalra a téteket – szerintem. Csak nem szoktunk figyelni azokra a huncut részletekre.

A Nyugat tétjei

A Nyugat, de legfőképpen az USA, Ukrajna meghódításával (2014) már eleve mélyen behatolt Oroszország biztonsági terébe. De messzebbre tekintett és ’21 végére, ’22 elejére összegyűjtöttek és felszereltek egy ukrán hadsereget, amelyet a Donbassz elfoglalására és a Krím megtámadására szántak (ennek volt a vezetési pontja az Azovstal mélyén, benne számos nyugati tábornokkal és tiszttel). Azzal a nyilvánvaló céllal, hogy ezáltal kiszorítsák az orosz flottát a Fekete-tengerről (Ez végül sikerüt is, bár nem úgy, ahogyan eredetileg gondolták. Az ukrán haderő, nyugati logisztikai és felderítési segédlettel szinte valamennyi a fekete-tengeri flottához tartozó hajót megrongálta vagy elsüllyeszette. Ez egyúttal rámutat arra is, hogy a technika önmagában mennyire kevés. Egy hajóhad épátáse nem sokat ér, amikor nincs meg hozzá az a nemzedéki hajózási tapasztalat, ami a hatékony működtetéshez kell.), illetve hogy a tengeri hatalommal bíró angolszász erőket további lehetőségekhez juttassa a Kaukázus felé (Grúzia, Örményország, Azerbajdzsán) vagy akár Közép-Ázsia felé is. Ez egyúttal az orosz-kínai tervek, az Új-Selyemút blokkolása felé tett lépés is volt.

The Great Game – Reloaded or preferably Continued

Közép-Ázsia és a Kaukázus vidéke már a 19. században is orosz-angolszász vetélkedés tárgya volt. Ez volt a Nagy Játszma. 1813-tól tartott egészen 1907-ig a szentpétervári szerződésig (a hagyományos történészi értékelés szerint), ahol rendezték egymásközt Irán, Afganisztán és Tibet területén érdekszféráikat. Ez lényegében létrehozta az Entente Cordiale hármas szövetségét Franciaország, Oroszország és Nagy-Britannia között. Ne feledjük, hogy ez idő alatt a feltörekvő Német Császárság Törökországon keresztül igyekezett a Közel-Kelet hatalmi pozícióit megváltoztatni (A Bagdad-i vasút építése 1903-ban indul, ami magában foglalt bányászati koncessziókat is a leendő vasút mentén). Az oroszok a „meleg tengerekre” való kijutás miatt igyekeztek dél felé, míg az angolok Indiát féltették a cártól.

1918 és 1920 között, kihasználva az orosz polgárháborút Nagy-Britannia mind a Krímben, mind a Kaukázusban, mind pedig Közép-Ázsiában igyekezett katonailag és politikailag is teret nyerni. Ez az erőfeszítés végül kudarccal zárult ugyan azon okok miatt, amiért jelenünkben is képtelenség komolyan venni az eurázsiai szárazföld belsejébe irányuló angolszász geostratégiai ambíciókat.
A befolyásért való harc jelenünkben kiegészült a kínai terjeszkedés elleni tevékenységgel is. Illetve ennek a két hatalomnak – Kínának és Oroszországnak – a földrajzi szétválasztására tett kísérleteként is értelmezhető a 2014-es Majdan-puccs és a Krím megszerzésére tett kísérlet. Ez utóbbiban ugyanakkor Törökország is érdekelt lehetett volna közép-ázsiai elképzelései révén. Továbbá egy közép-ázsiai térnyerés lehetőséget teremtett volna Kína ujgur tartományának földrajzi közvetlen elérésére. Ehhez pedig volt a puccs idején már nyugatos bekötöttségű helyi értelmiség, illetve olyan helyi elit (Közép-Ázsiában), amely saját hatalmának erősítését látta volna  – akkor még – a nyugati (amerikai) terjeszkedésben. Ne feledjük, hogy 2014-15 idején még szilárd pozícióik voltak a Nyugatnak Afganisztánban, komoly katonai infrastruktúra képében. Továbbá Grúzia és Azerbajdzsán már korábban is erős nyugati kapcsolatokkal rendelkezett. Tehát az elképzelésnek voltak nagyon komoly alapjai. További haszna lett volna ennek a stratégiai iránynak Irán geostratégiai elszigetelése, illetve Erdogan Törökországának megfegyelmezése (bekerítése: Ukrajna-Grúzia-Kurdisztán-részben Szíria). Ez a stratégiai irány egyébként az I. Világháború utáni brit terjeszkedési kísérlet megismétlése. Ukrajna NATO-ba való integrálása egyúttal az északi szomszéd Belorusszia leválasztása felé tett lépés követhette volna, hogy ezzel is még kijjebb szorítsák Oroszországot.

Megállapítás

Ha ezeket a szempontokat is figyelembe veszem, meg kell állapítsam, hogy az

a Great Game sosem ért véget.

Még ma is zajlik. 1813 óta folyamatosan. És az angolszász elit sosem tett le arról, hogy kezébe kaparintsa ezen területek kincseit, illetve, hogy geostratégiai befolyását érvényesítse az eurázsiai Heartland területe fölött.
Ez utóbbira külön is szeretném felhívni a figyelmet, mivel Mackinder elméletének forrása is ez a Great Game lehetett. Mackinder földrajztudósként és politikusként figyelte az eseményeket. Ebből vonta le következtetéseit. Elképzelése a Heartlandról nem biztos geostratégiai tények, hanem az angolszász felfogás és látásmód leképeződései. A kettőt össze szokták téveszteni. Ahogy a német Lebensraum meg a német felfogás tükröződése. Mackinder ama megalapozott feltevése, hogy a német-orosz szövetség egy az angolszászokra végzetes koncentrációt jelenthetne vezérelte a Nyugat (ténylegesen az angolszász) geopolitikai tevékenységet a 20. században. És ez lett a veszte is ennek a társaságnak. Ugyanis miközben képesek voltak egy Nagy Háborúval két menetben kilőni a németeket, addig önelégültségükben nem vették észre, hogy évtizedekkel később felnövő Kína szövetségre lép azzal az Oroszországgal, amitől annyira féltek. Csak mivel gondolkodásuk nagyon statikus, beleragadtak Mackinder német-orosz szövetség kísértetébe, s nem látták, hogy a képlet nem Oroszország + Németország, hanem az, hogy Oroszország + Valaki. Oroszország, mint nyersanyag és területbázis és hozzá Valaki, aki rendelkezik feldolgozó iparral és ennek értékesítésére kereskedelemmel. Ez utóbbi lett végül Kína. És nem is lehetett volna más. A németek, bármennyire is fejlettek voltak, valójában csak egy ideiglenes megoldást jelenthettek volna, világméretekben kicsiny népességük és szűkös kereskedelmi lehetőségeik miatt (rövid és könnyen blokkolható tengerpartjuk miatt).

Az orosz tét

Az orosz tétet ’21 december 7-8. adták át Amerikának és a NATO brüsszeli központjának. Ebben megfogalmazták, hogy szüntessék be a keleti terjeszkedést, a NATO katonai tevékenysége szorítkozzon az 1997-es állapot területére, az Egyesült Államok ne hozzon létre katonai támaszpontokat az egykori szovjet tagállamok területén és bilaterális együttműködéseket se létesítsen ezen országokkal. Lényegében azt akarták, hogy a Nyugat önként mondjon le a ’91 utáni „hódításokról”, akként, hogy a volt szovjet területek visszatérnek az orosz stratégiai térbe, míg Közép-Európa egy nagyjából semleges tér lesz. Ez akkor egy igen merész, inkább elutasításra szánt ultimátumnak tűnt, mint valódi ajánlatnak.
Ma már kicsit más a helyzet…

A vereség íze

Ugyanis az Ukrajnában kibontakozó vereség a Nyugat számára sokkalta súlyosabb, mint azt bárki gondolhatta volna. Az oroszok sem készültek ekkora győzelemre. Eléggé félszegen kezdtek neki. Elég csak az isztambuli tárgyalásokra gondolni, ahol a mai tényleges eredményeiknél jóval kevesebbért is ráálltak volna egy tűzszünetre/békére. De ezt semmivé tette a belülről üres nyugati háborús pszichózis és az egészen elképesztő geostratégia vaksággal párosuló gőg. Nyugaton lényegében véve csak az USA rendelkezik valamelyes józansággal.
Én a zajló eseményekből azt a következtetést vonom le, hogy a tavalyi „Nagy Tavaszi (végül Nyári) Ellentámadás” totális kudarca a Tengerentúlon megszülte az alku feltételeit és elővették a B-tervet (vagy: megírták akkor a B-tervet). Erre erősített rá a hátuk közepére sem kívánt Izraeli háború.

Ez volt az első háború 2003 óta, amit nem a Nyugat gründolt ki. Ezt finoman odatolták az orruk alá, hogy: Lássátok, már nem ti irányítotok.

És az amerikaiak fogták az adást. Az európaiaknál meg beakadt a lemez.

A Tengerentúlon tehát felismerték (szerintem), hogy nincs erejük a továbbiakban fenntartani a Bretton Wood-i rendszert. Ebből következik, hogy valamiképpen vissza kell vonulni nagyhatalmi „sáncok” mögé. Az igazán izgalmas kérdés épp ez: Hol van ez a Sánc? Ebben van a legnagyobb vita (vagy inkább lesz, amikor feldereng mindenkinek, hogy ez a következő etap). Külön érdekessége lesz ennek a vitának, amikor megindul, hogy a szakértők, az elemzők, a politikusok olyasmiről fognak meditálni, aminek már ma is a végrehajtása zajlik. Mert én vélelmezem, hogy ezt a diskurzust a két valódi aktor – az USA és Oroszország – már lefolytatta a politikai metakommunikáció szintjén.
Kicsit muris lesz.

De nézzük, hogy mit látunk.

A valóság szele

Ha a médiaködöt elhessegetjük, akkor az lesz a szikár valóság, hogy az USA már tavaly ősszel megkezdte az Európából való kivonulást. Először Ukrajnában kezdi felszámolni az érdekeltségeit, de látom a jeleit annak, hogy Európában is azt nézik (az amerikaiak), mit kell kivinni az óceánon túlra. Mert egyrészt teljesen egyértelművé tették, hogy amerikai katona nem fog Ukrajnában frontharcot vívni az oroszokkal. Enélkül pedig ugye, miről is beszélünk? Azt a pár száz ilyen-olyan (akár pár ezer is) „segítő” aki jelen van, inkább az „aknamező” telepítésében ügyködik, mint Ukrajna győzelmének előmozdításán.

Az alku a fentebb említett tétek mentén értelmezhető. Ott mindenki a korábban gondolt lehetőségei felső határáig tette az ajánlatot.

A nyugat úgy gondolta elvileg lehet ereje akár Közép-Ázsiát is elérni, hogy ott káoszt teremtve megakadályozza az egységes eurázsiai gazdasági rendszer létrejöttét, ami Kínát felemelheti szuperhatalommá. Az oroszok pedig akkor úgy számoltak, hogy Közép-Európa semlegességének visszaállításáig tarthat az erejük.

Az ukrajnai háború tanulságai viszont ezt alaposan felborogatták. Egyrészt ugyanis kiderült, hogy a Nyugat csupán árnyéka önmagának. Miközben mindenféle egykor – talán – megvolt fölényekről álmodoznak, a valóság rárúgta az ajtót a nihilista Birodalomra és kiderült a király meztelen. Így ejteniük kellett (a Tengerentúlon természetesen) az összes offenzív tervet. Világos, hogy Ukrajnát visszaengedik a korábbi istállóba. Itt nem lesz mese.
Viszont minket, Közép-Európát, az itteni teljesen nyugatossá lett eliteket egy nagyon keserű ébredés várja a háború végén. Ugyanis elhitték azt a mesét, hogy mi is Nyugat lettünk. Elég a hazai jobbos értelmiséget megnézni, milyen elszántan takarják el a szemeiket a valóság elől. Egyszerűen nem akarják látni. A Sánc, ami mögé visszavonul az angolszász hatalom, nagyon messze nyugaton lesz. Mi soha sem tartoztunk a Nyugathoz. Ez az általam évek, ha nem évtizedek óta hangoztatott vélemény bizonyult igaznak. Az úgynevezett Nyugatnak van egy csaknem ezer éves határa az egykori Német-Római Szent Birodalom keleti határán. Ez az a határ, ahol egyáltalán felteszik a kérdést, hogy ezt megvédjük-e? Meg tudjuk-e védeni ezt? S mi Közép-Európában ezen határon kívül vagyunk.
A NATO keleti határa nem tartozik a mindenáron megvédendő határhoz. A NATO hivatalos neve is mutatja a hatalmi mag földrajzi valóságát: Nord-Atlantic azaz: Észak-Atlanti. Tetszettek volna ezt komolyan venni, nem holmi bécsi cukrászdákról álmodozni.

A Nyugat valódi határa és a NATO keleti határa között nem szövetségesek, hanem vazallusok vannak!

Erről mindennap meggyőződhetünk az amerikai nagykövetségek tevékenységét figyelve. Semmibe se vesznek minket. Csupán lázongó keleti tartományocska vagyunk a szemükben. Aki ezt látja, nem tudom miképpen hiheti, hogy mi a megvédendők listáján vagyunk? Ez számomra rejtély.

The Expendables

Tehát úgy gondolom, hogy mi (a ’mi’ természetesen Közép-Európát, a Baltikumot és a Balkánt jelenti) a feláldozhatók vagyunk és ennek megfelelően minket oda is adtak. Szerintem.
Ami persze nem jelenti, hogy csak úgy szíre-szóra lesz átadás-átvétel. Ahogy Ukrajnában, úgy Közép-Európában is aknamezőt akarnak és igyekeznek telepíteni az új térnyerés számára, hogy lehetőleg megnehezítsék a dolgukat. Így meg persze időt nyerjenek maguk számára a mi bőrünk árán. Tehát, feleim, ez a mi valódi szerepünk a Nyugat terveiben: azok vagyunk, akik hátráltatják a Szárazföldi Hatalmak előretörését. Ismerős taktika? Bizony az. 1943-tól a náci német hatalom használta erre a vazallusokat.
Erről is írtam az Ostsiedlung… című cikkben.

A Sánc

Jó, akkor tehát a Nyugat tényleges határa lesz a Sánc? Nos, koránt sem biztos ma már. Korábban már meggyengítették Európát. A 2008-9-es hitelválság óta egy világos folyamata van az európai gazdasági térség tudatos meggyengítésére irányuló igyekezetnek. Részben a kollaboráns elitekkel, részben a kontinens migrációs felhígításával és lerombolásával a helyi népességnek ezt a folyamatot még tetézik is. Illetve gazdasági aknamezők telepítésével.
Ennek azonban eredetileg az alávetés volt a célja. A terv nyilván az volt, hogy a hanyatló Amerikai gazdaság holdudvara lesz erőforrásaival és felvevőpiacával Európa. Arra viszont nem számítottak, hogy ekkora vereség várja őket Ukrajnában (Donald Trump első elnöksége alatt természetesen még szó sem volt ukrajnai háborúról) és közben Európa is a vártnál jobban megroggyan. Így ugyanis egy olyan Európára kellene ráterhelni az ukrajnai háború anyagi és katonai feladatait, amelyiket épp a Tengerentúl stratégái szedtek szét. Ez így viszont már nem is olyan vidám dolog.
Hol legyen hát a Sánc, ami mögött már biztonságban tudhatja magát az angolszász világ?

A Sánc behatárolása

Mi az angolszászok igazi problémája? Mi a szűk keresztmetszet?
Az a tény, hogy:

hatalmuk alapzata a tengeri hatalom  (A. T. Mahan) és ehhez képest a szárazföldi erő csak kiegészítő (expedíciós) szerepű.

És ez annál erősebben igaz, mennél beljebb vagyunk a Szárazföldön. Lényegében ezért nem fognak a szárazföld mélységében totális háborúba bonyolódni. Ezt ne is várja senki. Elég, ha megnézzük a két világháborúbeli amerikai szereplést. És az angolt.
Az angolok 1914-ben elkövették azt a hibát (ellentétben a 19. század háborúival), hogy belebonyolódtak már az elején az állóháborúba. Korábban, Anglia nagy ideje alatt (18-19 század) sosem tettek ilyet. A négy háborús év alatt fel is morzsolták világhatalmuk valódi alapjait. Hiába ültek a győztesek székében, hiába maradtak meg a díszletek, a valódi hatalom átkerült a Tengerentúlra. Amerika ugyanis csak a Nagy Háború végén küldött jelentős haderőt a szárazföldre. És a ténylegesen is nagy-intenzitású harcban kevesebb, mint egy évig voltak (1917. április 6-án szavazta meg a képviselőház a hadüzenetet, azonban az első négy ezred csak 1917. június 25-én érkezett meg Franciaországba. Ezek azonban csupán 1917 őszén kapcsolódtak be a harcokba. Egy évvel később pedig, mint tudjuk, már véget is ért a Nagy Háború.).
A II. világháború nagyobbik részében szintén tengeri hadviselést folytattak az amerikaiak. A britek ekkor már csak egyfajta elsüllyeszthetetlen anyahajót jelentettek. Igazi szárazföldi harcban csak Itáliában 1943 nyarán (Szicíliában, majd a félszigeten 1943 ősze és 1945 májusa között) kezdtek (korábban csak az afrikai hadjáratban szerepeltek az angolszász erők, erősen megkérdőjelezhető hatékonysággal. Sikereiket nem is csapataik szárazföldi teljesítménye, hanem haditengerészetük vitathatatlan fölénye és a légierő jelentette.). Az igazi nagy hatású tevékenység azonban az 1944. június 6-tól a Normandiai partra szállással kezdődött és 1945 májusáig tartott. Összesen 11 hónapig. De ez volt a csúcs. Az összes többi háborút a partvidékekről vívták.
Ez a jellemző áll Amerika azóta lezajlódó összes háborújára is. Az iraki és afganisztáni kudarc egyik fő oka a tengerektől való távolság volt. Igen az irakira is. A lendület addig tartott, amíg a tengeri partvidéken harcoltak. Amikor megkezdődtek a szárazföld mélységen is a harcok az egész lelassult, majd a megszállással folytatódva egy folyamatosan szétterjedő káosszá alakult. Képtelennek  bizonyultak tartós erőkivetítésre a tengeri kikötőktől távol. Ez az, ami iránymutató a történelemben most következő jelenetek megértéséhez.
Mert ne feledjük, a Sáncnak ott kell lennie, ahol azt akár évtizedekig fenntartani lehet és ez az ellenfélnek is világos kell legyen, hogy ez egy tényleges határ. Ez pedig egy tengeri hatalom esetében a tengerektől nem messze lehet csak. Szigeteken és a tengerpartok földrajzilag jól védhető körzeteiben. Kellenek a kikötők és a Sánc helyét a katonai logisztika lehetőségei jelölik ki. Nézzünk tehát a térképre, mert a földrajz megint a segítségünkre lesz.

És a földrajz sokat is segítene, ha egyedül „rajta” múlna. Azonban van egy másik nagyon fontos tényező: az ember. Így egyrészt függ a Nyugat – valós – logisztikai képességeitől és másrészt függ a Nyugat „stratégáinak” képességeitől. Számomra mindkettő tényező egyfajta zsákbamacska.  A földrajz alapján ugyanis a Nyugat „ezer éves” határa lenne az a Sánc, ami mögött ismét el tudják magukat barikádozni a germán rablótörzsek kései leszármazottai. Ezek a határok épp azért vannak ott, mert ez volt az, amit a tényleges hatalmi lehetőségeik mentén mindig is tartani tudtak. Ami ettől keletebbre található az mindig is csak befolyási övezetként volt értelmezhető számukra.
És azért nem, mert azt a területet már nem tudják integrálni saját rendszerükbe. Ha pedig ez így volt ezer évig, akkor miből gondolták, hogy most majd ennél többre jutnak? Nem is értettem soha sem, hogy tulajdonképpen, mit múkolnak Oroszország felé?

EMBERI TÉNYEZŐ
Azonban beállt egy sajátos változás az elmúlt évtizedekben a nyugati elitek szellemi képességeiben. Egy nagyon nagy fokú korlátoltság, illetve egy végletes opportunizmus. Ahogy az ember végigélte ezt az elmúlt három és fél évtizedet, valahogy érzékletes volt annak az időhorizontnak a folyamatos beszűkülése, ameddig egy nyugati politikus ellát. Ez ma már talán csak hetekben mérhető. Ez pedig egy elképesztő gyengeség. Sokkalta nagyobb, mint egy hadsereg gyengébb fegyverzete. És ez nagymértékben kihat majd arra, hogy hol lesz az a bizonyos Sánc.
Ugyanis hiába lenne a józan megfontolás szerint egy jó döntés e tekintetben, ha éppen a józan megfontolás hiányzik. Gondoljunk az afganisztáni fiaskóra. Ott sem a „szandálos harcosok” verték ki az amerikai hadsereget. Az még most is ott lehetne, ha csupán a katonai erőn múlott volna.  A politikai döntés és a több, mint kérdéses vezetési munka okozhatta a pánik szerű hadmozdulatot. És én nem igen érzékeltem, hogy az ezt „végrehajtó” amerikai hadseregvezetésben jelentős változások történtek volna azóta. Ezt aláhúzza az ukrajnai háborúban mutatott teljesítmény is. Illetve annak tálalása.
LOGISZTIKA
Ezt erősíti a másik fontos szempont, a logisztika lehetőségeinek határa. Azt ugyanis nem igen hiszem, hogy a Nyugat jelenlegi gazdasági-társadalmi-pénzügyi viszonyai lehetőséget teremtenének egy hosszútávú és nagymértékű erőkifejtésre. A nyugati társadalmak – ahogy ezt már rendszeresen és hosszú ideje emlegetem – teljesen alkalmatlanok egy kiterjedt és intenzív – térben és időben egyaránt elnyúló háború megvívására. De ma már – mivel sikeresen lerombolták saját emberi és gazdasági erőforrásaikat – még a puszta fenntartása is kérdéses egy nagy hatótávú – térben és időben egyaránt – logisztikának. Ugyan megterveztek valamiféle „folyosókat”, amin majd a NATO hadsereget mozgatnák, de hogy ebből mit tudnak megvalósítani, az igen rejtélyes. Ráadásul erősen kétlem, hogy ennek szilárdabb alapjai lennének, mint az eddigi „tervezésnek”. Sokkalta valószínűbb, hogy az első félévben végrehajtott Steadfast Defender 24 gyakorlat számai az irányadóak, ha azt kérdezzük, mit tud felmutatni valójában a Nyugat? Hát ezt. Ez lehet annak a teteje, amit a nyugati társadalmak káoszba hullása nélkül el tudnak különíteni egy furcsa kalandra. Ez viszont édes kevés, ahhoz, hogy fordítsanak a háború menetén.
Ezért úgy gondolom, hogy a Sánc helyét nem ez fogja meghatározni. Nem a józan megfontolás, a földrajzi szükségszerűség, a logisztikai lehetőségek. Hanem a puszta vak szerencse.

A puszta vak szerencse földje

Látjuk a fenti térképet? És ugye a címet is, amit neki adtam… Nem ok nélkül tettem ezt. Most dől el, ezekben a hónapokban, ennek a pirossal besatírozott területnek sorsa. Miért? Mert kiderült, hogy nem tudja megvédeni önmagát. Igazából már öntudata sincsen. Így nem is az egyes társadalmak, hanem csupán

a helyi elitek prüszkölnek sorsuk ellen.

Megdöbbentő módon ez ugyanaz a terület, amit Nagy Károly (akárki is volt valójában) maga után hagyott 1200 évvel ezelőtt. A Skandináv térség jelölt része pedig az a terület, ahonnan a Rusz eredeti uralkodó családja és annak kísérete származik, a Rurikidák nemzetsége.

Milyen a sors, igaz? Milyen bölcs a Teremtő, hogy engedi a rosszat is élni, hogy az megmutassa magát, hogy felismerhetővé legyen romboló, ártó természete. Egy 1570 évvel ezelőtt kezdődött történet zárul le szemeink előtt.

Látták szemeim ifjú koromban a Szovjetunió összeomlását, ami alig három nap alatt következett be a Colosseum színpadán.
És most látni fogják szemeim, amint az áruló és orgyilkos germán fejedelmek hatalomvágyának gyümölcse végképp elfonnyad.

Eddig a germánok, mindig győztesen jöttek ki végül a Játékok során. Most azok az elitek buknak alá a történelem mélyére, amelyek ott, akkor születtek Atilla halálos ágya körül. Ellopták az Országot, ellopták a születő Ország múltjának ékeit, ellopták a műveltség darabjait és magukénak nevezték. És minden terület, amit megszereztek lopott holmi volt. Ott ők semmit nem teremtettek, csak a romokból építkeztek (fizikai, lelki és szellemi síkon egyaránt). A régit másolták, anélkül, hogy azt bármikor is megértették volna.

És mostanra ez az ebül szerzett jószág belülről kiüresedvén, elhanyatlik. A Karolingok utódállamai felélték tartalékaikat és már nem képesek megújulni. Ezért látjuk a vergődést. A hazai értelmiség sem látja, milyen mély eredője van a most történő dolgoknak. Azt hiszik, hogy ez csak a felszín némi megbicsaklása és majd helyre lehet hozni. Ez azért van, mert megszokták, hogy lehajtott fejjel járnak és mindig csak közvetlenül az orruk elé néznek. Mint a szolgák, akik csak akkor emelik fel tekintetüket, mikor az uruk szólítja őket dologra.

Nos, a Sánc pedig ezen a térképen megmutatja önmagát. A bejelölt rész a kontinentális Európa (Germánia-Frankonia), az a rész, amit hosszan nem lehetséges egy tengeri hatalomnak tartania.
Ibéria sorsa kétséges. Lehet, hogy megmarad az angolszász erőtérben, de könnyen lehet, hogy ismét az iszlám uralma alá kerül egy időre. Néhány nemzedéknyi időre. Azért, mert egyrészt Észak-Afrikának erősen kitett terület, másrészt pedig mert éghajlata megfelel annak, amit az arab-berber emberek ismernek és megszoktak. Nekik ez egy otthonos terület lesz/lehet. Még az is megtörténhet, hogy a Pireneusokon túlról végül idehúzódnak a most még Galliába és Germániába költözöttek.
A finnek helyzete több, mint kérdéses. Egyrészt mert földrajzilag teljesen védhetetlen Oroszországgal szemben. Itt jusson eszünkbe, hogy most – ellentétben 1939-40-es Téli Háborúval – most nem az oroszok a kezdeményezők, hanem a finnek bizonyulnak túl vakmerőnek. Olyan szövetségest választottak, amely nem fog csatába menni értük, hiszen az ukránokárt sem megy. Másrészt, mivel Finnország állami léte – mondjuk úgy – nem túl patinás. Lényegében véve 1918-ban születik meg az önállóságuk. Előtte orosz, korábban pedig a svédek hatalma alá tartoztak.
A svédek elvileg lehetnének ismét önállóak és egy megforduló politikával esetleg ezt el is érhetnék, de az eddigi irány már most is nagyon komoly sebeket ütött Svédország jövőjén. A migráció komolytalan „irányítása”; a hazai népesség évtizedek óta (!) tartó összeomlása (már a 2000-es évek elején 30-34%-os terméketlenségi mutatókról olvastam a svéd férfiak tekintetében. Ez negyedszázada volt!); a még aktív svéd népesség kivándorlása, mind arra engednek következtetni, hogy bár a nihilista globalista elit sikeresen őrzi a hatalmi pozíciókat Svédországban, ezt azonban a svéd népesség életerejének felszámolásával tudja csak megtenni.
Norvégia és Izland, illetve Dánia több, mint valószínű, hogy az angolszász Sánc részeként megmarad. Ezt földrajzi (Norvégia, Izland) okok, illetve stratégiai (Dánia: a Balti tenger bejáratának őreként) okok magyarázzák. Ezek a területek már túl messze vannak egy esetleges katonai hatókör szempontjából és mivel a Szárazföldi Hatalmak a szárazföldi térség feletti ellenőrzést tekintik elsődlegesnek, ezekre a területekre nincs is szükségük. Ez a Tengeri Hatalmaknak fontos. 
Németország, Ausztria, Csehország sorsa szintén erősen kérdőjeles. Amint látjuk a térképen, szárazföldi területek. Németország és Csehország aktívan vesz részt az Oroszország elleni háborúban – bármit is mondanak majd a háború végeztével. Ennek ára lesz. Ugyanis a vesztesek már hiába magyarázkodnak a vereség után, azt soha sem vették figyelembe.

A végén a győztesek érvei koppannak hangosabban a tárgyalóasztalnál.

Erről mi hosszan fogunk tudni mesélni a nyugatiaknak… az asztal túloldaláról.

De vissza az érvekhez. A nagy nyugat-európai országok sorsát azonban nem is igazán az orosz katonai győzelem fogja végül megpecsételni.
Az ugyanis nem fog jelenteni valamiféle általános „megszállást”. Maga a katonai tevékenység – véleményem szerint – nem valószínű, hogy Ukrajna határain túlra is kiterjed. Ha igen, az csak marginális cselekményeket jelent majd, esetleg precíziós rakétatüzérségi csapásokat kulcsfontosságú katonai/stratégiai létesítmények ellen. Azt is csak a háború legvégén az egészen értetlenek „okítására”. Hogy hol lesz akkor a NATO? Nos, úgy vélem addigra világos lesz, hogy mi is valójában a NATO szerepe azzal szemben, amit itt Közép-Európában feltételeznek.
Mi lesz az ok valójában? A belső széthullás.
Mindig elfeledkezünk arról, hogy az államokat nem isteni rendelkezés hozza létre, hanem emberi érdekek hálózata. Emberek, akik magukban hordozzák, gondolataik közt az államot. Ahogy az ember minden sejtjében jelen van a DNS, mint egy szervező minta, úgy az egyes emberek elméjében is ott van egy-egy minta arról, hogy milyen társadalmi léptékű szerveződést fogadnak el mércéül. Ez lehet egy nemzetség, egy törzs, egy sereg, egy horda, egy nemzet vagy egy társadalom intézményesült szervezete: az Állam. Amíg ott az állam, mint jó dolog szerepel, az állam erős lesz. Ha azonban ez megrendül, az állameszme és maga az államszervezet is megrendül. Ha azonban az állameszme, ami forrása magának az államnak, bomlik fel vagy szenved vereséget, akkor a világ számára is megtapasztalható állam, a felbomlás sorsára jut. Már ma is nagyon komoly kételyek élnek a nyugati társadalmakban saját államaik léte és szerepe tekintetében. Az államalkotó polgárok, az állampolgárok egyre kevésbé érzik úgy, hogy saját államuk, az Állam intézményrendszere betöltené szerepét és az állampolgárok érdekében működne. A fejekben egyre zavarosabb az a kép, hogy tulajdonképpen mihez is kellene igazodni? Annál is inkább, mert a helyi elitek maguk is saját államaik felbomlasztását és egy európai szintű makro-államba olvasztását igyekeznek elmozdítani. Ezt azonban úgy teszik, hogy a létrehozandó Európa-Állam közben minden ízében fertőzött és beteg, torz és már létrejötte előtt látszik, hogy életképtelen lesz. Tehát egy halva-születendő államban szeretnék feloldani saját, még úgy-ahogy működő államaikat. Ez a folyamat önmagában is biztosan elvezethetne ezen európai államok halálához, de ezt megfejelték a biztos bukásba vezető Ukrajna-projekttel. Majd ezt egy globális kamikaze akcióval nagyjából mindenki ellen, aki nem fúj egy követ az európai elittel. Egy partikuláris csatából minden erővel megcsinálták a Nyugat Catalaunum-i csatáját. Ezzel alighanem legkevesebb egy évtizeddel hozták előre a bukást. Az ukrajnai vereség világossá válása és ennek az állampolgáraik számára való tudatosulása a fejekben fogja megsemmisíteni azt a szellemi-érzelmi alapot, amire ezek az államok épültek fel az elmúlt két-háromszáz évben. Ekkor fog bekövetkezni az, amikor eljön a „mindenki mentse magát” szakasz.  Ez most még hihetetlen, de így lesz. Az előszele már itt lengedez és nemhogy nem áll le, de rohamosan erősödni fog. Amikor ez bekövetkezik látni fogjuk az égő városokat és falvakat. Mert napvilágra kerül, hogy a nyugati társadalmak valójában már bukott társadalmak, mert elengedték az életet. A pénz és egykori hatalmuk visszfénye tartotta a látszatok világában ezeket. De most van az a szakasz, amikor mindkettő elolvad.
[Mikor ezt leírtam még nem történt meg a Párizsi Olimpia megnyitója. Most ezután és a számos egyéb botrány után az erre született rövid írásomat tudom ajánlani: Utolsó Vacsora – Utolsó Ítélet; tovább utalnék a szintén közben kibontakozó brit zavargásokra. Minden úgy lesz, ahogy mondom. Sajnos…]
NÉMETORSZÁG
is elbukik, ezúttal végleg. A németek visszatérnek, akik tudnak, saját korábbi identitásaikhoz, amik eredetileg voltak. Bajorország, Hessen, Thüringia, Mecklenburg stb. A német nemzet szellemi-lelki összeomlása már a II. Vh után megtörtént. Azóta nem sikerült azt kiheverni. Mostanra bekövetkezett a demográfiai összeomlás is. Jelenleg zajlik a gazdaság, mint utolsó bástya, megrogyása és valószínűleg a Benelux államok kétes virágzása is véget ér. Belgium egy műállam, Hollandia a pénzre alapozott kalmár-állam, Luxemburg meg …?… tulajdonképpen mi is? Csehország – ha fennmarad – egészen eljelentéktelenedik.
AUSZTRIA
Jó kérdés. Igazából valódi saját egzisztenciája nincs. A Két Világ léte, a Hidegháború adott egy ideiglenes státuszt neki. Tudom, hogy ez kicsit elővételezés, de valószínűleg „bekéretszkedik” az utolsó Habsburg-restaurációs kísérletbe.
OLASZORSZÁG
Mint ország ugyanolyan mesterséges állam, mint Németország. A felvilágosodás szabadkőműves értelmisége álmodta meg és csupán 1861-ben alapítják meg korábbi, sikertelen kísérletek után. Nagyjából ugyanazok a bajok sújtják, amik a nagy Nyugat-Európai országokat: demográfiai összeomlás, az elitek kollaboráns viselkedése, a migrációs elözönlés. Ehhez hozzáadódik a hatalmas mértékű eladósodottság és a bűnözői eliteknek, a hivatalos elitekbe való beépülése. Itália területi alapú elkülönülése nem szűnt meg az egységes állam létrejöttével sem. A mai napig fennáll, noha a háttérbe szorult és az irányító elitek a szőnyeg alá söprik ezt a tényt. A migrációs sztráda egyik fővonala Európában Itália. Nem azért, mert nem tudták volna megvédeni magukat, hanem mert az elit szervilis módon szolgálta ki a globális urakat. Úgy hiszem mára jóvátehetetlen károkat szenvedett az olaszországi társadalom. A létrehozó és fenntartó értelmiség bukása és a bekövetkező európai összeomlás kaotikus viszonyokat fog okozni itt. Ahogy a történelem folyamán már volt muszlim uralom alatt (827-1091, főként Szicilia és környezete) a déli rész és a szigetek, ez most is bekövetkezhet. Amikor összeomlik Európa, akkor dél felől egy hatalmas roham lesz látható. Most nem hadseregek kelnek át a tengeren, hanem emberek sűrűje. S mivel az olasz gazdaság alapja ma már a hitel és az adósság, ennek központjainak bukásával maga ez az ország is, mint intézmény elbukik.
FRANCIAORSZÁG
Nos, mit is mondhatnék? Aki látta az olimpia megnyitóját, látta a híreket a rendezés katasztrofális viszonyairól, szemlélője a nap, mint nap megjelenő újabb botrányoknak, annak nincs is szüksége hosszas elemzésre. Ez egy tükör, amit Franciaország és annak elitje állított és mutatta meg magát a világnak.
De ezen túl. Franciaország, az egykori szárazföldi és tengeri hatalom, ma már igazából egyik se. Társadalmi valósága a káosz szélén táncoló jelzővel lehetne leírni. Épp ebben az időben veszíti el maradék befolyását egykori gyarmatai felett. És ezzel együtt az onnan befolyó összegeket is, amivel meg tudták támogatni  – eddig – a lefelé csúszó egykor volt nagyhatalom jóléti képét. Általában is ezért a plusz bevételért küzd a Nyugat, nem elvekért. S amikor elapadnak ezek a csapok, Franciaország térdre rogyik és elhasal. Hogy végül ez az ország pontosan miként végzi, nehéz megmondani. Az állameszme most megbukik az biztos. A Nyugati-Frank Királyság eszméjét már több, mint két évszázada felszámolták. Nem látom, hogy milyen szellemi tartalomra lehetne építeni egy új Francia államot.

Összegzés

Az Alku egy metakommunikációs térben létező most még képlékeny egyezség arról, hogy az európai érdekszférák miként fognak egymástól elválni. Két felismerés született a két küzdő félnél. Az angolszász oldalon – a Tengeri Hatalmak – felismerték, hogy elveszítették a hegemóniát a Világ működése felett. Orosz oldalon pedig az, hogy az ellenfél sokkalta gyengébb, mint azt korábban gondolták.
Az előbbi csapat ezért a visszavonulását szervezi egy olyan Sánc mögé, ahol ismét megerősödhet, és addig is túlélhet. A másik csapat pedig előre hozta a Világsziget egybeszervezésének tervét. Oroszország Kína nélkül, Kína pedig Oroszország nélkül nem lenne képes ezt a hatalmas tervet végrehajtani. Ezért ez a nagy egyetértés és ezért vált olyan súlytalanná Szibéria kérdése. Ez utóbbi már csak a reménykedő nyugati elemzők virtuális valóságának része.
Európában a következőkre számítok:

• Ukrajna visszatér Oroszországhoz és teljes pacifikálásra kerül. Szigorúbb lesz a felügyelet, mint Fehéroroszország esetében.
• A Baltikum sorsa eddig is az lett volna, hogy valamiféle módon Oroszországnak alárendelődik, a helyi elit pedig elmenekül az országocskákból. A mostani kurszki betörése az ukrán hadseregnek – amit nagymértékben segítettek a nyugati szakemberek is – a Baltikum sorság megpecsételte. Hiszen a történelmi előzmények, a Nyugat szavának súlytalanná válása, a katonai fenyegetés nagyon magas foka arra kényszeríti az orosz vezetést, hogy I. Nagy Péter cár nyomdokaiba lépve a Baltikumot annektálja és ezzel megszüntesse annak hídfőállásként való használatát. 
• Közép-Európa a Szárazföldi Hatalmak felügyelete alá kerül. Azért, mert a Nyugat képtelen annak megtartására. Vákuum pedig nincs sokáig a geostratégiai térben, különösen egy végletesen globalizált világban. Ez a legfőbb ok. És azért mert még rendezett társadalmakkal bír. Így pedig komoly termelési és fogyasztási potenciált is jelent. A lengyel-ukrán-balti-skandináv hatalmi csomópont, amit a Miniszterelnök úr vizionált Tusványoson, inkább egy gesztus a lengyelek felé, mint tényleges opció. Főleg nem a francia-német tengellyel szemben. A kettő köszönőviszonyban sincs egymással. Az egész hajmeresztő. Ha az amerikaiak – és itt nyilván Trumpra és a köré szerveződő elitre gondolok – tényleg ezt tervezik annak az a szerepe, amit leírtam: időnyerés. Lengyelország, bármennyit is álmodozik erről, nem lesz nagyhatalom még európai viszonylatban sem. Nincs hozzá tömege. A vázolt szövetség meg annyira heterogén, hogy egy centit sem tudnak majd együtt menetelni a szétesés bekövetkezte nélkül. Lengyelország sosem volt és sosem lesz nagyhatalom. A legtöbb, hogy holmi tünékeny kishatalmi szerepet villogtassanak, mint most. De ennek is véres vége lesz. 
• A mi problémánk az lehet, hogy a lehetséges önálló „logosztikai” központ szerepe helyett elitünk visszaálmodja magát a dualizmus hamiskás világába és alanyává lesz egy Habsburg restaurációs kísérletnek. Alapozva arra a kapcsolati hálóra, amit a ma is élő Habsburgok ápolnak a Nagy Háborúban háttérbe szorított, ámde meg nem szűnt pénzügyi-gazdasági hálózatnak, ami a Habsburg házat a korábbi századokban is fenntartotta.
• A kontinentális Európa törzsállamai belháborúkba hullanak. Ténylegesen széthullanak, bár a mostani államok, mint valami díszletek esetleg még fennmaradnak egy ideig. Mivel a beálló zavaros viszonyokat az angolszászok sem tudják majd kezelni, hiszen a saját országaik rendezésén kell majd ügyködniük, nem lesz más lehetőség, mint a Szárazföldi Hatalmak védernyőjét kérni.
  Azt a katonai védernyőt, amit mostanáig az amerikaiak adtak, ezután Oroszország fogja megadni. A pénzügyi-gazdasági védernyőt pedig Kína szolgáltatja. Hogy miért? Mert még így is lesz elegendő potenciál, amit lehet majd használni ezen a területen. 

Nos, most ennyi erről a témáról. A következő írásom a most felálló világhatalmi szerkezetnek a működési rendjét igyekszik majd felvázolni.