Great Game – End Game I.

I. rész

Feltárás

Most, hogy lassanként az ukrajnai háború vége felé haladunk érdemesnek tartom feltenni a kérdést: Vajon tényleg az volt az eredeti szándék, Ukrajnával, amit a Nyugat magyarázatként adott? Arra a közkeletű vélekedésre gondolok, miszerint Oroszország meggyengítésére szánták. Jó ideig magam is elfogadtam, pontosabban nem kérdőjeleztem meg ezt a magyarázatot. Azonban a Háborús jóvátétel című írásom szerkesztése közben észrevettem egy a háttérben megbúvó árnyat. Ez volt a Great Game, az elmúlt két évszázad geostratégiai gondolatrendszere, aminek mintázata mögött felsejlett a valós oka Ukrajna megszerzésének és elpusztulásának.
De kezdjük az elején. Mi is az a Great Game?

 

Great Game

Közép-Ázsia és a Kaukázus vidéke már a 19. században is orosz-angolszász vetélkedés tárgya volt. Ez volt a Nagy Játszma. Maga az elnevezés egy Arthur Conolly kapitány által írt levélből származik, amit az akkor Qandaharban lévő Henry Rawlinson őrnagynak küldött 1840-ben:  ‘You’ve a great game, a noble game before you.’ azaz „Nagy játékban vagy, egy nemes játék előtt állsz.” M. Yapp, The Legend of the Great Game; 2000: „A kontextusból világosan látszik, mire gondol: Conolly úgy vélte, hogy Rawlinson új posztján lehetőséget kapott arra, hogy Afganisztán civilizációjának megújulásáért vagy előrehaladásáért dolgozzon.” A ma használatos értelmezése csak évtizedekkel később, jószerivel a 20. század elejétől terjedt el (Rudyard Kipling, 1901). 
Az 1813-as Gulistani egyezmény és az 1828-as Türmencsaji béke volt az a pont, amikor a brit vezetés veszélyesnek ítélte az orosz déli irányú terjeszkedést. Először főleg Perzsia okán, majd később Afganisztánban csaptak össze. Ott a 19. században két háborút is vívtak a helyi viszonyok feletti uralom megszerzése érdekében (1839-1842 és 1878-1880), illetve a 20. század elején a harmadikat (1919). Az 1907-ben megkötött szentpétervári egyezmény elhatárolta az érdekszférákat Perzsia, Afganisztán és Tibet vonatkozásában. Igaz, nem ok nélkül. Ekkor már javában készültek az angolszászok Németország megfékezésére. Ugyan nem minden vita nélkül, de végül tető alá hozták a szerződést. Ez lett az Angol-Orosz Entente. Így létrejött az Entente Cordiale hármas szövetség Franciaország, Oroszország és Nagy-Britannia között a rohamosan gyarapodó Németország ellen.
Ez idő alatt a feltörekvő Német Császárság Törökországon keresztül igyekezett a Közel-Kelet hatalmi pozícióit megváltoztatni (A Bagdad-i vasút építése 1903-ban indul, ami magában foglalt bányászati koncessziókat is a leendő vasút mentén). Megkésett hódítóként csak a nagy kolonizációs hullám vége felé (Scramble for Africa) a megmaradt réseken tudott területeket szerezni. Namíbia, Tanganyika, Togoland, Kamerun, Német Új-Guinea, Marshall-szigetek. Csupa folt.
Az oroszok a „meleg tengerekre” való kijutás miatt igyekeztek dél fel. Nagyon régi törekvésük volt, hogy a haditengerészetük ne függjön azoktól a tenger-zsákoktól, amiket birtokoltak. Míg az angolok viszont Indiát féltették a cártól azt gondolva, hogy Afganisztán felől lerohanják Indiát, illetve Perzsia megszerzésével a Perzsa (Arab)-öböl partján kikötőt létesíthetnek.

Az intervenció

1918-ban azonban változott a helyzet. A német pénzen támogatott bolsevik forradalom vezetése 1918 márciusában kénytelen-kelletlen békét kötött a német és osztrák-magyar féllel. A britek ugyan még pénzt is ígértek Leninnek a háború folytatása érdekében, hiába.
Kihasználva az orosz polgárháborút Nagy-Britannia mind a Krímben, mind a Kaukázusban, mind pedig Közép-Ázsiában igyekezett katonailag és politikailag is teret nyerni. Az 1918 szeptemberében összeomlott Déli-fronton (a Balkánon) aratott győzelem után, a brit erők nem északra, hanem azonnal Isztambul irányában indultak meg. 1918 decemberében a francia-román erők mellé megérkeztek a britek is Odesszába. 1918 őszén mind Palesztinában, mind Mezopotámiában jelentős sikereket értek el az Oszmán szultánsággal szemben. Eközben először egy 350 fős különítmény, a közép mezopotámiai térségből kiindulva Észak-Perzsiába hatolt be, ott állásokat foglalni és felderíteni az összeomló orosz vonalak miatt. Ez volt a Dunsterforce. Majd kisebb veszteségek után egy nagyobb egységbe szervezve immár 39. Infantry Brigad (gyalogdandár) néven egészen Bakuig ment. Ott 1918 augusztus 26-szeptember 14-ig részt vettek a város védelmében az előretörő török hadoszloppal szemben. Akkor viszont kivonták őket, mivel nem tudtak elegendő helyi erőt maguk mögé szervezni. Ugyanezen a napon, szeptember 15-én szakadt át a Balkáni Front a Dobro Pole-i mezőn. A Megiddo-i csata pedig Palesztinában szeptember 19-25-én a török haderőt verte meg. November közepére vissza is tértek a britek Bakuba 1919 áprilisáig. Odesszában és Szevasztopolban is nagyjából eddig tartózkodtak (a franciákkal és görög, lengyel tengerészekkel, katonákkal együtt). Azonban a dél-orosz területektől, a Krímtől és a Kaukázusi területektől keletre is igyekeztek figyelmet szentelni a brit erők. Perzsia keleti részén a világháború idején egy orosz-brit kordont hoztak létre, hogy megakadályozzák a német ügynökök beszivárgását Afganisztánba. Ugyanis attól tartottak, hogy az emir a Központi Hatalmak oldalán belép a háborúba. Ez végül nem történt meg. S ezen túl a kínai-turkesztánt is figyelemmel kísérték, az ujgur területeket. Az orosz turkesztánt pedig a bolsevik hatalomátvétel után. A Tashkentben székelő Szovjet ellen néhány kisebb fegyveres akciót kíséreltek meg 1918 őszén. Ezek Ashgabatból indultak ki és alig 2-3000 fős erőt jelentettek. A Szovjet erők pedig nagy számban – legalább 50% – német és osztrák-magyar hadifoglyokból tevődtek össze. 
Ez az erőfeszítés végül kudarccal zárult ugyan azon okok miatt, amiért jelenünkben is képtelenség komolyan venni az eurázsiai szárazföld belsejébe irányuló angolszász geostratégiai ambíciókat. Mégpedig a szárazföld mélysége. Az utánpótlás nagy kerülővel Indiából érkezett Afganisztán mellett, mintegy 1300 km-es úton. 
A befolyásért való harc jelenünkben kiegészült a kínai terjeszkedés elleni tevékenységgel is. Illetve ennek a két hatalomnak – Kínának és Oroszországnak – a földrajzi szétválasztására tett kísérleteként is értelmezhető a 2014-es Majdan-puccs és a Krím megszerzésére tett kísérlet. Ne feledjük, hogy ez 2014-ben történt és az elképzelés minden bizonnyal korábbi lehetett.

Ez utóbbiban ugyanakkor Törökország is érdekelt lehetett volna közép-ázsiai elképzelései révén. De egy sikeres behatolás, közép-ázsiai térnyerés, lehetőséget teremtett volna Kína ujgur tartományának földrajzi közvetlen elérésére. Ehhez pedig volt a puccs idején már nyugatos bekötöttségű helyi értelmiség, illetve olyan helyi elit (Közép-Ázsiában), amely saját hatalmának erősítését látta volna  – akkor még – a nyugati (amerikai) terjeszkedésben. Ne feledjük, hogy 2014-15 idején még szilárd pozícióik voltak a Nyugatnak Afganisztánban, komoly katonai infrastruktúra képében. Sőt, azon túl ezt a struktúrát ellátó utánpótlási hálózat is Közép-Ázsián és Oroszországon keresztül vitt. Ezt nevezték NDN, a Northern Distribution Network. Továbbá Grúzia és Azerbajdzsán már korábban is erős nyugati kapcsolatokkal rendelkezett.

Megállapítás

Tehát az elképzelésnek voltak nagyon komoly alapjai. További haszna lett volna ennek a stratégiai iránynak Irán geostratégiai elszigetelése, illetve Erdogan Törökországának megfegyelmezése (bekerítése: Ukrajna-Grúzia-Kurdisztán-részben Szíria). Ez a stratégiai irány egyébként az I. Világháború utáni brit terjeszkedési kísérlet megismétlése. Ukrajna NATO-ba való integrálása egyúttal az északi szomszéd Belorusszia leválasztása felé tett lépés követhette volna, hogy ezzel is még kijjebb szorítsák Oroszországot.

Ha ezeket a szempontokat is figyelembe veszem, meg kell állapítsam, hogy az

a Great Game sosem ért véget.

Még ma is zajlik. 1813 óta folyamatosan. És az angolszász elit sosem tett le arról, hogy kezébe kaparintsa ezen területek kincseit, illetve, hogy geostratégiai befolyását érvényesítse az eurázsiai Heartland területe fölött. 
Ahogy e témakörben kutattam, számos írás került elém, ami már a 2010-es évek elején úgy jellemezte a helyzetet, hogy ez az Új Nagy Játék. 

Mackinder szelleme

Ez utóbbira külön is szeretném felhívni a figyelmet, mivel Mackinder elméletének forrása is ez a Great Game lehetett. Mackinder földrajztudósként és politikusként figyelte az eseményeket. Ebből vonta le következtetéseit. Alapvető feltételezés, hogy szemléletére nagy befolyást tett a brit-orosz vetélkedés, amit csak 1901-től neveznek Great Game-nek.
Első munkája – egy cikk – a „The geographical pivot of history„. The Geographical Journal, 1904, 23, pp. 421–37., mint látjuk 1904-ben jelent meg. Egészen pontosan áprilisban. Nos, mi történt még ekkor? A brit-francia Entente Cordiale megkötése. 1907-ben pedig a brit-orosz Entente. 

Geopolitikai a elméletek

Európában általában úgy kezdjük, hogy már a görögök is… És joggal.
Ugyanis már a görög földrajzi írók is foglalkoztak az államok, népek, törzsek viselkedésével és ennek földrajzi kapcsolataival. Az első ilyen mű – amit ismerünk – nem más, mint Homérosz Odüsszeiája. Ez ég nyilván nem tusi munka, de már megfogható az a szemszög, ahonnan a világot és benne az emberi közösségek helyzetét megfigyelik a hellének, majd általában az európaiak. Az első, általunk ismert földrajzi író Milétoszi Hekataiosz volt (i.e.: 540-i.e.:479), aki nem csupán a puszta földrajzi tényeket rögzítette, hanem az ott lakó népekről is adott leírást. Περίοδος γῆς című munkájában Hellászt és az óperzsa birodalom általa bejárt részeit írta le. Gibraltári szorostól kiindulva az órajárásnak megfelelően járja be az akkor általuk ismert világot a Földközi tenger és a Fekete tenger mentén Marokkónál végezve. Továbbá javított azon a világtérképen, amit polgártársa, a szintén milétoszi Anaximandrosz készített (aki pedig szintén milétoszi Thalész tanítványa volt). Platón és Arisztotelész neveit, akik közvetlenül is írtak már társadalomelméleti írásokat. Az Athéni állam, Politika Arisztotelésztől, az Állam és a Törvények Platóntól. De ne is folytassuk a sort, mert akkor jövőre sem leszek meg…
Közös volt náluk, hogy a történeti folyamat elmesélése, a földrajzi leírás és az érintett emberi közösségek sajátosságainak ismertetése egyaránt jellemezte műveiket. S ebből szűrtek le tanulságokat. A görögök után jöttek a rómaiak, majd a görög és perzsa alapról induló mohamedán leírók. A kínai irodalom nem bontotta így tematikusan szét az egyes „tudományágakat”, hanem az egyes művekbe voltak beleszőve a földrajzi, történeti és népleírások. Viszont ebből meglehetősen gazdag anyag keletkezett. A középkorban főleg a régebbi görög-latin munkák töredékeivel dolgoztak. Az újkori felfedezések viszont felvirágoztatták nem csak a puszta földrajzi leírásokat, de azok mind gazdagabb kiegészítését a megismert új népek, államok leírásával is.

 

A legújabb kor első tudományos összegzője Friedrich Ratzel (1844-1904), aki a szociáldarwinista iskola képviselője volt. Iskolái után az eredetileg biológus tudós, földrajztudományok felé fordult. Ezt sorozatos utazásai során alakult így. A Földközi-tengeren, majd az észak-amerikai, kubai, mexikói utazásai során tett megfigyelései indították arra, hogy a földrajzi környezet hatásait vizsgálja az emberi közösségekre. A fókuszban a nagyhatalmi helyzet (Lage) és az általuk kitöltött tér (Raum) milyensége volt. Megfigyelte, hogy a növekvő népesség rengeteg erőforrást és területet igényel az élet fenntartásához. Ő alkotta meg a „Lebensraum”, azaz az élettér kifejezést – ez stratégiai szükségszerűség az államok számára a legalkalmasabbak túléléséért folytatott küzdelmükben. Legfontosabb, elismert munkája az Anthropogeographie, 1872 és 1899 között készült el. E monumentális mű fő hangsúlya a különböző fizikai jellemzők és helyszínek hatása az emberek stílusára és életmódjára.

 
A geopolitika atyja, Johan Rudolf Kjellén (1864-1922), svéd földrajztudós volt, Ratzel tanítványa. Tovább fejlesztette Ratzel nézetrendszerét és a nagyhatalmi helyzetet vizsgálva egyik fontos jellemzőnek az önálló gazdaságot, az autarkiát tartotta. Egy olyan államszövetséget szeretett volna, amelyet egy központi hatalom tart össze – hasonlóan a mai NATO-hoz, de amelynek központi állama Németország kell, hogy legyen, és nem az Egyesült Államok vagy más nagyhatalmak. Mondanunk sem kell, hogy ez a gondolat vörös posztó lehetett az angolszászok előtt.
Az angol-amerikai geopolitikai iskolák viszont megvetették a szociáldarwinizmus biológiai koncepcióit, mint olyasmit, aminek semmi köze a geopolitika magyarázatához.

.

Alfred Thayer Mahan (1840-1914) ellentengernagy, a tengeri hatalom kiépülésének és működésének feltételeit vizsgálta. Arra jutott, hogy a földrajzi környezet befolyásolja legnagyobbrészt azt, hogy egy állam tengeri hatalommá válhat-e, ugyanakkor a nemzeti sajátosságok (a kormányzati jellemzők és az intézmények) vagyis a demokrácia és a meritokrácia teszi lehetővé annak megvalósulását a kedvező földrajzi feltételek esetén. Úgy tartotta, hogy a tengerek uralása a kulcsa a Világ feletti ellenőrzésnek, hiszen a tengereken zajlik a világkereskedelem. Így pedig egy szárazföldi hatalmat könnyedén meg tud fojtani egy tengeri hatalom. Híve volt a tengeri blokádnak ezért és a döntő tengeri csata megvívásának.  Ezen gondolatának volt a hatása, hogy a Dreadnought fejlesztése megkezdődött. 

Sir Halford John Mackinder (1861-1947) a Heartlandról nem biztos geostratégiai tények, hanem az angolszász felfogás és látásmód leképeződései. A kettőt össze szokták téveszteni. Ahogy a német Lebensraum meg a német felfogás tükröződése. Mackinder ama megalapozott feltevése, hogy a német-orosz szövetség egy az angolszászokra végzetes koncentrációt jelenthetne, vezérelte a Nyugat (ténylegesen az angolszász) geopolitikai tevékenységet a 20. században. De ehhez nézzük meg mi is volt Halford Mackinder elmélete, amit oly gyakran szeretnek emlegetni újságírók és megmondó emberek, anélkül, hogy azt valójában ismernék. 

Mackinder arra hívta fel a figyelmet, hogy korára – tehát a századfordulón – a nagy földrajzi felfedezések véget értek. Az ember megismerte a Földet és már átláthatóak a földrajzi viszonyok. Továbbá a tengerek szerepe is változni kezdett akkoriban. A szárazföldi közlekedés fejlődése és sűrűsödése csökkentette a tengerek szerepét. Ugyanakkor, korában és még jó ideig a tengerek maradtak a fő árú- és erőközvetítők. Németország és Oroszország szerepe is megnövekedett. Azonban épp a Nagy Háború első felvonása mutatta meg, hogy ez akkor még nagyon törékeny volt. Fontosnak tartotta továbbá: „az aktuális politikai hatalmi egyensúly egy adott időpontban természetesen a terméke egyfelől a földrajzi állapotoknak, gazdasági és stratégiai értelemben, másfelől viszont a népességtől, az alkalmazott eszközöktől és a népesség szervezettségétől is függ„. Ezt igazolta is az első világháború. 
Mackinder vezette be a Világsziget fogalmát, amin a Föld szárazulatainak legnagyobbját értette, Eurázsia és Afrika tömbjét. Azon belül először egy kulcsövezet koncepcióját hirdette meg. Ezt később (1919-ben) a Magterület elnevezés váltotta fel, látván a Nagy Háború általi változásokat. A magterület körül egy belső és egy külső peremterületet határozott meg. A belsőhöz tartozott Németország, Ausztria, Törökország, India, Kína. A külsőhöz pedig adta Nagy-Britanniát, Dél-Afrikát Ausztráliát az Egyesült Államokat Kanadát és Japánt (1904). Az 1919-es változatban már a magterület magába foglalja a Balti-tengert, a Duna középső és alsó szakaszát, a Fekete-tengert, Kis-Ázsiát, Örményországot, Perzsiát, Tibetet és Mongóliát. Híres tézise is ekkor fogalmazódik meg:

„Aki uralkodik Kelet-Európán, kormányozza a magterületet,
aki uralkodik a magterületen, kormányozza a világszigetet,
aki uralkodik a világszigeten, kormányozza a világot.

Ebből származott a Cordon Sanitaire ötlete is. Nos, ez viszont megbukott az első vizsgán. Majd a másodikon is. A lenti térképekről egyből szembeötlik, hogy számára Oroszország (Szovjetunió) volt a magterület. 
A következő térképek a gondolat változását mutatják. Az első 1904, a második az 1919-es elképzelését mutatja Mackindernek. A harmadik és a negyedik térkép Thorndike 1942-es elképzelését. Az ötödik pedig a két Mackinder elképzelés egybevetése.

 

Egy következő elképzelés volt az, ami Nicholas J. Spykman (1893-1943) nevéhez fűződik. A második világháború előtt elfogadta Mackinder tézisét a nemzetközi rendszer egységéről, és hangsúlyozta, hogy háború utáni világ továbbra is decentralizált lesz és három hatalmi zóna (Észak-Amerika, Európa és a Távol-Kelet) létezését vindikálta. A háború után (1944) már bevezette a Peremterület (a Rimland) fogalmát. Látszik, hogy a pillanatnyi geopolitikai kép mennyire megjelenik az elméletekben is. 

Spykman megváltoztatta a korábbi szentenciát és azt mondja:
„Who controls the Rimland rules Eurasia, who rules Eurasia controls the destinies of the world.” 
„Aki ellenőrzi a peremterületet, uralkodik Eurázsián, aki uralja Eurázsiát, ellenőrzi a világ sorsát.”.
Úgy gondolta a magterületnek technológiai okokból kisebb a szerepe, mint amit Mackinder tulajdonított neki. Úgy látta, mivel

• Oroszország kevésbé iparosodott, 
• ami fejlettebb rész benne az is nyugati részeken, az Uraltól nyugatra van, 
• a magterületet nagyon erős földrajzi és közlekedés-technológiai akadályok választják el a világsziget többi részétől,
• és soha nem létezett tételes szárazföldi-tengeri hatalmi szembenállás.

Ebből származott később a „megfékezés” geostratégiai gondolata az Egyesült Államokban a Szovjetunióról. A Rimlandot három részre osztotta:

• az európai partvidékre,
• az arab-közel-keleti sivatagi területre,
• és az ázsiai monszun vidék;

Itt található a Föld lakosságának nagy része, jelentős nyersanyagkincsek és ipari háttér. Úgy vélte, hogy ez a terület kulcsfontosságú a magterület „megfékezésében” és ezért ezt a területet kell uralni ahhoz, hogy a teljes eurázsiai lehetőséghalmazt birtokolni lehessen. Ez természetesen az 1940-es évek valósága volt.Úgy tartotta, hogy a földrajz továbbra is a külpolitika egyik legfontosabb eleme, hiszen hosszú távon állandó körülményeket generál. A külpolitika, pedig a nemzetközi viszonyok realitásain alapuló hatalmi politika, amely háborúban és békében is stratégiát igényel. Az Egyesült Államoknak tehát globális nagystratégiákra és szövetségi rendszerekre van szüksége, hogy kormányozhassa a világ rá eső részét.

Zbigniew Kazimierz Brzeziński, alias: Zbig (1928-2017) volt az, aki felállította azt az elméletet, ami meghatározta a mai napig a Nyugat cselekvéseit. Elsősorban, természetesen, az Egyesült Államokon keresztül értve ezt. A Carter adminisztráció nemzetbiztonsági főtanácsadójaként (1975-1980), illetve mind korábban, mind utána tevékenyen vett részt az amerikai geopolitika irányításában. Ez abból az elvéből következett, hogy az elméletet meg kell előznie a gyakorlatnak. Az egyik legjelentősebb, ha nem a legfontosabb könyvében A Nagy Sakktábla címűben foglalja össze 1997-ben geostratégiai felfogását, Amerika szerepének vizsgálatán keresztül.

Ennek a könyvnek alcímében meg is adja alapvetését:

Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai

Alapfelfogása, hogy Amerika jó és Huntingtonnal egyetértve mondja:

Az Egyesült Államok vezető szerepét nélkülöző világban több lenne az erőszak és nagyobb a zűrzavar, gyengébb a demokrácia és lassúbb a gazdasági növekedés,

Nos, ez ismerve az elmúlt három évtized történéseit kicsit humorosnak tűnő elképzelés. De a korábbi évtizedek sem igazolják ezt a várakozást. Egyik elképzelése, hogy a világ stabilitása érdekében az Egyesült Államoknak meg kell őriznie domináns pozícióját a nemzetközi rendszerben, és ennek az uralkodásnak a kulcsa Eurázsiában rejlik. Ennek megfelelően Eurázsia, ahogyan Lisszabontól Vlagyivosztokig terjed, nagymértékben meghatározza, hogy az Egyesült Államok a hidegháború utáni korszakban is kiemelkedő szerepet tölt-e be a világ színpadán, vagy hanyatlásnak indul. Eurázsia, a világ népességének körülbelül 75%-át adja, a világ GNP-jének körülbelül 60%-át termeli, és a globális energia mintegy háromnegyede a talaja alatt rejtőzik, így ez egy nagy sakktábla, amelyen a világuralomért játszanak (legalábbis Brzezinski korában, 1997).

Amíg Mearsheimer Európát, Északkelet-Ázsiát és a Perzsa-öblöt tekinti létfontosságú területnek, addig  Brzezinski Európát, Kelet-Ázsiát és Közép-Ázsiát tekinti a világ feletti uralomhoz szükségesnek.

Mivel az Egyesült Államok felismerte, hogy az erőforrások kezelése nagyon fontos a globális hatalomelosztásban, különösen a Brzezinski által Eurázsiai Balkánnak nevezett terület, Szueztől keletre, Hszincsiangtól nyugatra, az orosz határtól délre, különösen Kazahsztán északi részén, majd egészen az Indiai-óceánig terjedő területet foglalja magában, lakossága körülbelül 500-600 millió fő volt Brzezinski idején, 1997 körül.

Brzezinski ezután tovább szűkíti a globális Balkán területét, és „Eurázsiai Balkánnak” nevezi, amely terület a jövő energiaközpontja, amely hatalmas olaj- és földgázkészleteket tartalmaz. Ezek a Kaszpi-tenger medencéjében, Bakuban és a szomszédos közép-ázsiai régióban találhatók. Az amerikai érdekek védelme érdekében Brzezinski az Egyesült Államok és szövetségesei számára az egyetlen járható út, hogy biztosítsák, ne engedjék a két eurázsiai óriás [kínai-orosz szövetség, ugye milyen bájos így utólag…?] összeolvadását. Ezenkívül az Eurázsiai Balkán öt közép-ázsiai köztársaságot és három kaukázusi államot foglal magában: Örményországot, Grúziát és Azerbajdzsánt, az utolsó ország pedig Afganisztán. Hozzáteszem, Brzezinski idején még nem volt köztudott, hogy a ritkaföldfémek milyen elképesztő súllyal fognak szerepelni a bányakincsek között. Afganisztánban a lítium deposit világméretű jelentőséggel bír.

John Mearsheimer (1947-), az egyik legjelentősebb jelenleg is működő geopolitikai elméletalkotó, az offenzív realizmus teóriájának megalkotója szerint a világban, a nagyhatalmak irányítanak egy zűrzavaros világban. Ezért az egyes államoknak ehhez mérten felszerelt hadsereggel kell/kellene rendelkezniük, hogy saját érdekeiket megfelelő módon érvényesíthessék.  Az államok pedig elvileg képesek arra, hogy észszerűnek ható döntésekkel dolgozzanak ki stratégiát saját túlélésük érdekében. Ennek megfelelően egy aktív, cselekvő nagyhatalmi politikát javasol, épp az érdekérvényesítés mentén. Ez inkább technológia, mint teória, de mivel jelenleg erősen jelen van a geopolitikai közgondolkodásban idekívánkozott. 

Természetesen messze nem csak a nyugatiak gondolkodtak/gondolkodnak a világ rendjéről, működési sajátosságairól. Azonban jelen korunkig ezek a gondolati szerkezetek határozták meg a változások irányait. Amint látjuk az angolszász geostratégiai gondolkodás szükségszerűen saját tengeri hatalmi jellegéből indult ki és sok esetben azt abszolutizálta.

És épp ez lett a veszte is az angolszász geostratégiai gondolkodásnak. Ugyanis miközben képesek voltak egy Nagy Háborúval két menetben kilőni a németeket, és az egymás közötti leszámolásokat elrendezni, addig önelégültségükben nem vették észre, hogy évtizedekkel később felnövő Kína szövetségre lép azzal az Oroszországgal, amitől annyira féltek. Csak mivel gondolkodásuk nagyon statikus, beleragadtak Mackinder német-orosz szövetség kísértetébe, s nem látták, hogy a képlet:

nem Oroszország + Németország,
hanem az, hogy Oroszország + Valaki.

Oroszország, mint nyersanyag és területbázis és hozzá Valaki, aki rendelkezik nagy népességgel, feldolgozó iparral és ennek értékesítésére kereskedelemmel. Ez utóbbi lett végül Kína. És nem is lehetett volna más. A németek, bármennyire is fejlettek voltak, valójában csak egy ideiglenes megoldást jelenthettek volna, világméretekben kicsiny népességük és szűkös kereskedelmi lehetőségeik miatt (rövid és könnyen blokkolható tengerpartjuk miatt).

Mindezen elméletek mögött, főként az angolszász világban volt egy nagy történelmi folyamat, ami nem kis részben hozzájárult ezek megszületéséhez. Igen, ez volt a Great Game, a fent már említett küzdelem. A következő részben meg fogjuk vizsgálni ezen elgondolások hibáit, hogy megértsük miként vezetett el ez az Ukrajna-projektben megtestesülő végső fiaskóhoz.