foldvaritamasFelvezetés
Valóban, igaza van Robert C. Castelnak, hogy kismillió elemzés jelenik meg – minden bizonnyal ebben a pillanatban is – a tegnapi (2025.08.18-i) Fehér Ház-beli találkozóról, ahol a Trump adminisztráció lenyomta a szövetségesei (értsd: vazallusai) torkán az Ukrajna-projekt lezárásának iránymutató feltételeit. Az ő írása (itt) is egy elkülönülés a fősodortól és a most leírandó saját értelmezésem is az. Mert úgy gondolom, hogy a sok ilyen-olyan mellé elfér az enyém is. (Hátha valakit érdekel…)
Ugyanakkor jelezném, hogy nem Robert kritikája következik itt, hanem a „realizmus-kúra” folytatása egy nagyobb volumenű szempontrendszer felől nézve.
A kályha
Kiindulási pontunk, tehát a Fehér Házban lezajlott ukrán+európai vizit. Már a látkép is eléggé szánalmas volt, hiszen eredetileg csak Zelenszkij és csapata volt meghívva. Erre a kis kocsira kapaszkodott fel az európai társutasok csapata. A eredmények nagyjából ismertek, nem is erről akarok beszélni.
Kezdjük mi is a konfliktus lényegének meghatározásával. Az a meghatározás, hogy két eltérő koordináta rendszerben gondolkodnak a felek az ukrajnai háborúról, igaz. A felszínen valóban látható egy ideologikus és egy realista megközelítésnek az ütközése. Meg kell jegyezni, hogy ha ezt vizsgáljuk, azt is meg kell említsük, hogy Oroszország ebben a korábbi európai értékeket követi és ezek ellen „harcol” a jelenlegi európai elit.
Azonban tegyük fel a kérdést: valóban ez a kiindulópontja a problémának? Hiszen, ha közelebbről megvizsgáljuk az a bizonyos európai elitet, azt látjuk, hogy ezek java egyáltalán nem ideologikus beállítottságú. Sokkalta inkább bürokratikus elithez tartozik. A válasz ezért egy határozott nem a részemről. Úgy gondolom, hogy a valós ok egy geostratégiai probléma, amire csak rá van húzva az ideológiai máz, hogy az elfedje a valós okot.
Jó okkal nevezem meg már ideje következetesen ezt a háborút egy általánosabb Ukrajna-projekt néven. Ugyanis nem csupán Oroszország, hanem a Nyugat is geostratégiai okokból keveredett bele ebbe a háborúba. Csakhogy ennek megértéséhez az optikánkat egy jóval nagyobb zoomra kell kinyitnunk, mint a jelen napokban-hetekben zajló eseménysor. Az egész csak az általam Új Harmincéves háborúnak nevezett geostratégiai küzdelem ismeretében nyer értelmet. Logikus értelmet.
Ennek magja az a nyugati felismerés, hogy a Kelet egykori birodalmai (Kína, India majd a többiek) felébredtek és záros határidőn belül gazdaságaik és ennek folyományaként katonai-politikai képességeik is a Nyugat korábban hegemón helyzetét ki fogják kezdeni. Itt ne feledjük, hogy eredetileg Oroszország is a Nyugathoz tartozott a világ többi részének szempontjából. Ezen közben a Nyugat népessége folyamatosan csökken és öregszik. Gazdaságaik pedig termelésről szolgáltatás központúak lettek, hatalmas hitelóceánokon úszva. Hozzá tartozik, hogy ezen folyamat kulcskérdéseként tekintettek Oroszország helyzetére, azon belül pedig az orosz ásványkincs és energiaforrás vagyon tulajdonjogára. Ezért a korábbi két fő geostratéga, Kissinger és Brzezinski meglátásai nyomán Oroszország és Kína elválasztását tartották a legfontosabbnak.
[N.b.: Erről az egész folyamatról és annak geostratégiai hátteréről egy háromrészes cikksorozatot indítottam. A részletes okfejtésemet majd ott lehet olvasni.]
A folyamat
Ezért 1999-ben megkezdődött egy megelőző csapás sorozat, hogy megakadályozzák ennek a folyamatnak a teljes kibontakozását. A lényeg az lett volna, hogy a Világ fontos geostratégiai helyein újrapozicionálják magukat, kiszorítva a feltörekvőket. A korábbi angolszász geostratégiai elméletek nyomvonalán maradva: a Rimland feletti ellenőrzést szerették volna megerősíteni, visszaszerezni. Mint egy bő évszázaddal ezelőtt a feltörekvő Német Császárságot a gyarmatok szerzéséből is igyekeztek kiszorítani. Ennek egyik kulcsmozzanata lett volna Ukrajna. Pontosabban a Krím-félsziget megszerzése. Azonban ott ez kudarcot vallott, mert az orosz vezetésnek volt sütnivalója és azonnal lépett, amikor látták a szándékot.
Az így geostratégiai zsákutcává váló Ukrajna kényszeredetten egy projektté alakult. Ez két részből állt. Egyrészt a megszerzett pozíciót elkezdték felkészíteni egy Oroszország elleni harcra, másrészt az ukrajnai belső viszonyok legfőbb jellemzőjét, a magas szintű korrupciót kihasználva pénz-Mosodának használták. Ez lett az Ukrajna-projekt. Így állíthatjuk, hogy a ukrajnai háborúnak volt gy 8 éves előkészítő szakasza.
És csupán az egyik probléma lett a Nyugat számára. Az alapvető tévedés abból eredezett, hogy nem mérték fel helyesen, hogy mik a valós képességeik. Illetve, hogy ezek a meglévő képességek, miként fognak változni az időben, ahogy előrehalad a Nagy Terv. Ahogy nem mérték fel helyesen azt sem, hogy milyen erők ébrednek a világ nem-nyugati részén.
A másik probléma részint az előzőből ered: amikor a grúzokat 2008-ban rávették egy Oroszország elleni műveletre, hogy a kaukázusi pozíciókat is erősítsék az oroszok kárára, mind maguk az oroszok, mind Kína közeledni kezdett egymáshoz. Erre azonban nem a Brzezinski által javasolt megosztó diplomáciát választották (Oroszországot bevonzani, Kínát kint tartani), hanem fokozták a háborús eszkalációt és beléptek Oroszország biztonsági terébe a Majdan-puccsal 2014-ben. Ennek aztán már egy tudatos orosz-kínai szövetség lett a következménye. Amit viszont negligáltak és a mai napig következetesen arra alapoznak, hogy a két hatalomnak több az ütköző érdeke, mint a közös érdek.
A háború
Végül 2022-re érkezett el a háború nyílt kitörésének szakasza. Ennek a lefolyását azonban ugyan úgy rosszul mérték be, mint a korábbiakat. Arra számítottak, hogy az orosz vezetés nagyobb erőket bevetve hamar megszállja Ukrajna stratégiai pontjait, felállít egy báb-kormányt. Majd a gerillaharcra kiképzett ukrán hadsereggel, nyugati támogatás mellett, egy az afganisztánihoz hasonló helyzetet idéznek elő, amibe majd jól belesüpped Oroszország. Majd ennek eredményeként valamikor össze is omlik, hogy ekként végül megszerezhessék az ott lévő vagyont és így szorítsák sarokba Kínát. De ez sem jött össze.
Ugyanis ezt a futamot először maguk az oroszok is benézték. Az eredetileg intervenciónak szánt bevonulás kudarcot vallott és belebonyolódtak egy intenzív háborúba frontharccal. Ez látszólag káros volt – eleinte az is volt -, de egészében véve azt eredményezte, hogy az anyagcsatává, attríciós háborúvá alakuló összeütközés révén a gerillaharcra számító ukrán hadseregnek is fel kellett vonulnia a frontokra. Ott viszont már nem az ügyesség, hanem a kitartás és a háttér számított. Márpedig ebben az oroszok bizonyultak jobbnak, ahogy az számítható volt. De nemhogy az ukránoknál, hanem a teljes nyugatnál is nagyobb kapacitásokat építettek ki. Ráadásul mögöttük sorakozott fel Kína, csendestársként. Majd Észak-Korea is csatlakozott. Sőt, kiderült, hogy a világ szinte teljes nem-nyugati része az oroszok mögé állt, így vagy úgy. Így pedig már elsöprőnek bizonyult a túlerő.
A Nyugat pedig egyedül maradt.
Következmények
Nos, a következmények csak mostanában kezdenek a felszínre kerülni. Észrevétlenül egy háborús pótcselekvés, végzetes csatává alakult. Ukrajna lett a Nyugat Catalaunum-i csatája. És a Catalaunum-szindróma jelzi a Nyugat teljes átalakulásának eljövetelét. A mostani eseményekhez vezető út, persze nem a múlt héten kezdődött. A háború lassan, komótosan, de megállíthatatlanul haladt a végkifejlet felé.
Azonban a tavalyi évben már látszódott – szerintem – a nyugati (főként persze az amerikai) döntéshozók, az amerikai elit számára is, hogy ez elveszett projekt. Az arcvesztés nélküli kijövetelhez azonban kellett egy „új” arc. Ez lett Donald Trump. Ez ráadásul egy őrségváltást is mutat az amerikai elitben. A régi elit támogatta a Biden-féle irányvonalat, míg az új elit Trumpot. Ezért egy Alku kezdett körvonalazódni tavaly. Ezt vázoltam fel a Háborús jóvátétel című írásomban. Ennek első mozzanata Orbán Viktor béketeremtő körútja volt 2024 július elején. Az Alku első vázlatát/vázlatait alighanem ekkor alkották meg.
Aztán Trump nyert. Nem lett lázadás érdekes módon. Sőt az első napoktól kezdve Trump és kiválasztott csapata intézkedni kezdett. Beiktatása után pedig további lendületet kaptak az események. Zelenszkijből egy közepes komédiás lett, az ukránokból korrupt zsoldos had. Európa pedig megindult a látható tartományban is a zsákmánnyá válás útján. A valóságban persze nem ekkor, hanem a NordStream-II felrobbantásakor. Erről is írtam akkoriban Európa, mától zsákmány vagy címmel.
Európa, az EU, de a NATO is lejtmenetbe kapcsolt. Az új amerikai vezetés mindkettő szervezettől egyre nagyobb távolságot tart. Az európai vezetők, miközben kétségbeesetten kapaszkodnak a háború folytatásába, gazdaságaik a belső leépülés útján vannak. De egyre vészjóslóbb vihar készülődik társadalmi színtéren is: a migrációs hatások haladnak a belháborúk felé szinte valamennyi nyugat-európai országban. Az utóbbi hetek eseményeiben pedig már csak a sodródásukat látjuk. Ez három eseményben csúcsosodik ki:
- a von der Leyen féle gazdasági megegyezésben az amerikai büntetővámok elkerülésére,
- a Trump-Putyin találkozó,
- majd a mostani Trump-Zelenszkij találkozó képében.
Az elsőben egy olyan ígéretet vállalt a nagyságosasszony, amiről már két nap múlva maga jelentette ki, hogy fogalma sincs, miként fogják betartani. Ez ugye a hármas vállalás, miszerint három év alatt 750 milliárdért vásárolnak energiát, 600 milliárdot fektetnek be Amerika gazdaságába és hasonló mértékben vásárolnak fegyvert Amerikától. Betarthatatlan ígéretek, mivel az EU, mint intézmény nem rendelkezik ezekkel a jogosultságokkal, csak a tagállamok. A Trump-Putyin találkozóra csak egy korábbi videotelefonos megbeszélés kereteiben kapcsolódhattak. Ezen a mostanin pedig csak úgy vettek részt, hogy a bukott zsoldoskapitány köpenyébe kapaszkodva mintegy besurrantak a budoárba…
Ismét a kályhánál
Vissza is érkeztünk ezzel, oda, ahonnan elindultunk. Az a kép, amit láttunk a nagy hírszolgáltatók képernyőin világosan fejezte ki azt a valóságot, amit ez a háború és főként annak lezárása mutat. Európa nagyhatalmi állása véget ért. A folyamat maga már az I. Világháború után elkezdődött, de most ér el a végső stádiumba. Az elmúlt hetekben az európai elitek méltóságuk maradékát is elvesztették. Ahogy tavaly fogalmaztam, Európa egykori nagyhatalmait ki kell vezetni a történelemből, ehhez viszont kellenek ezek a jelképes jelenetek.
Ugyan így majd a NATO is ki lesz vezetve a történelem színpadáról. Ahhoz pedig szükség lesz egy elfuserált katonai beavatkozásra a Hajlandóak részéről Ukrajnában. Na nem valami nagy tűzijátékra gondolok. Az nem lesz. Csak egy picike petárdázásra.
De az is látszik, hogy Zelenszkij nem léphet vissza, mert akkor a sajátjai végeznek vele. Hiszen az egész háborút otthon, Ukrajnában valamiféle honvédelemként adták el, holott egy tőről metszett proxy-háború. Az a martalóc állam, ami a háború révén létrejött nem maradhat fenn tovább, mint maga a háború. Maga az Ukrajna nevű intézmény a háború elején felszámolódott, mivel életképtelennek bizonyult. Egy mesterséges tákolmány, amit hallgatólagosan illett nem észrevenni. Ma sem illik még meglátni… És mivel az önálló létezés nem ment szüksége lesz annak a területnek egy patrónusra. Hogy ki lehet az, már megírtam. Egy olyan ország van, amely képes a maradék Ukrajna gondjait megoldani. akarja is és képes is rá.
Az USA nem is képes és nem is akarja. Túl messze van minden begyakorlott logisztikai útvonaltól. És a háború végével nincs már stratégiai jelentősége sem a számukra.
Európa ugyan akarná, szomszédos is – Lebensraum, Élettér, Ostsiedlung – de nincs képessége. Már most is hitelekből él, s külső forrásai rohamos beszűkülésével már a puszta léte is kérdőjeleket hagy maga körül.
Egyedül Oroszország az, amelyik képes felvállalni Ukrajna újraélesztését és rendelkezik azokkal a képességekkel is, amelyek ehhez kellenek. És történelmi okokból meg van az akarat is. Az oroszok immár másodszor fogják összegyűjteni a Rusz elveszett földjeit. De Oroszország mögött ott van Kína is. Ez az az aranyfedezet, amivel sem Európa, sem Amerika nem rendelkezik.
Három Birodalom a láthatáron
A két találkozó ennek a képletnek a jegyében zajlódott. Európa még kisebb lett. Ukrajna végleg az étlapra került. Oroszország végleg visszatért a világhatalmak közé. Kína eddig is elismerte ezt. Most Amerika is elfogadta a realitást. Míg Amerikát is hamarosan elismeri a másik kettő Uralkodótársnak. Ezért is pörögtek fel szerintem az események.
Még lesz – talán – egy találkozó valahol Trump és Putyin között. Amin vagy ott lesz Zelenszkij vagy nem. De alighanem szeretnék a triumvírek, hogy szeptember 3-ára Pekingben mindhárman jelen lehessenek és a Világnak is megmutassák az új rendet. Mert ez az igazi végkimenete a dolgoknak. Minden más csak közbülső állomás. A három önálló birodalom, amiknek érdekei egymásba fonódnak.
