foldvaritamasUnalomig ismételni két esetben kell valamit. Ha tudjuk, hogy nincs igazunk és el akarjuk takarni a valóságot. Vagy akkor, ha látjuk a valóságot, de az nem tud érvényre jutni egy ellenszélben. Elém került Demkó Attila egy rövid bejegyzése, amit annak szentelt, hogy bemutassa, a magyar történelem sarkalatos fordulói – 1241, 1526, 1918 – rámutatnak, hogy a jelenlegi ukrajnai háború lényeges pontja az, hogy nem egyes részletei az ukrajnai valóságnak az okai a közelgő vereségnek – mint például a korrupció, a nem teljes nyugati segítség vagy „Szirszkij és az ukrán vezérkar teljesítménye” -, hanem az a tény, hogy Oroszország és a mögötte álló Kína, Észak-Korea és Irán, illetve a szinte teljes globális dél összesített ereje.
Amiért ezt előveszem az a hazai toposzgyűjtemény, ami saját történelmünk értelmezését környezi. De elébb legyen itt a bejegyzés és aztán a véleményem – unalomig ismételve…
Később a Szung dinasztia újra háborúzott az új mongol uralkodóval Möngke idején (1251-1259, Möngke maga is a hadjárat ideje alatt hal meg Dél-Kínában). Ebben azonban nagy része volt a helyi han hatalmasságoknak is, ahogy korábban Csin meghódításakor is (Az észak-kínai Csin dinasztia valójában nem is han, hanem dzsürdzsi eredetű volt. A dzsürdzsik a mandzsuk korai neve, vagyis valójában egy mongol törzscsoport volt.). Ezzel együtt már meg is kezdődött a kínaiak kulturális befolyása.
Ami végül Kubláj kán alatt (1260-1294) a Jüan dinasztia megalapításába torkollott. Kubláj 1260-ban vette át a megmaradt mongol birodalmat bátyától, Möngkétől. 1264-ben áthelyezte fővárosát Pekingbe Tatu néven. 1271-ben alapítja meg saját dinasztiáját, de csak 1279-ben tudja végleg legyőzni a Szung dinasztiát. Ekkorra azonban már inkább volt Kína, mint egy mongol birodalom.
Nagy kép
Ha nagy képről beszélünk a fenti eseményeket miért hagyjuk ki? Egy „nagy kép”, akkor nagy kép, ha belevesszük annak összes fontos vonatkozását. Ha azonban kivonatoljuk és csupán arról vagyunk hajlandóak beszélni, ami alátámasztja a saját prekoncepciónkat, akkor az mi?
További fontos eleme egy ilyen nagy képnek, ha egy birodalom építkezésekor figyelembe vesszük az un. actio radius kérdését. Mert minden emberi közösségnek van egy ilyen hatóköre, amit befolyásolni tud. A mongol birodalom esetében az a helyzet, hogy a birodalmi actio radius nem terjedt a Kárpát-medencédre ki. A birodalom hatóköre egy asszimetrikusan elnyújtott ellipszis.
A fenti térkép mutatja a mongolok igazi hatókörét. Ez az a terület, ahova saját erőből tudnak eljutni. Mindössze húsz év. Ezen a hatókörön túl csak úgy voltak képesek később menni, hogy az adott irányokban uralkodó népességhez asszimilálódtak, mind szervezetileg, mind kulturálisan. Ezek voltak az Arany Horda (1226/1242-1347/1502-ig), ami zömmel a türk törzsek világában születik meg. Az Ilhánok perzsiai birodalma (1256-1335), ahol a perzsákhoz idomulnak. Csagatáj közép-ázsiai ulusza már (1224-1340), ami türk és tadzsik jellegű volt. Illetve Kína a Jüan-dinasztiával 1271-től, ami ugye han.
Tehát 1241-ben ez volt a Nagy Kép keleti oldala. A nyugati oldalán egy széttöredezett, világviszonylatban apró államocskákkal tűzdelt fél-kontinens volt, Európa. Amiben viszont a társadalmi sajátosságok miatt egy a sztyepp országúthoz képest „sűrűbb” világ volt.
Az 1241-ben belépő „tatár” sereg zöme már nem volt mongol. Az egészet úgy képzelhetjük el, mint a mesebeli kis gömböcöt. Az elindult a lejtőn lefelé magába gyömöszölt mindent, amit tudott. És egészen addig ment, amíg nem találkozott egy fanyelű bicskával a bendőjében. Ez volt a Magyar Királyság. Egyszer elszenvedtünk ugyan tőlük egy nagy vereséget, de a soha többé nem tudtak ide érdemben betörni. Mert az a hadsereg, amelyik előtte több ezer kilométert tett meg népeken, törzseken át, itt egy alig 300.000 km2-es medencében alig vánszorgott. Végül dolga végezetlen vonult ki.
Most pedig nézzük azokat a részleteket is.
„Vajon azért szenvedett vereséget Magyarország mert „nem volt egységes”, meg szekérvárat hoztak létre … nálunk csak annyi baj van, hogy ugye a „szekérvár”, meg az „áskálódás a király ellen, belső széthúzás”, esetleg meg hogy „a Nyugat elárult”” Segítsünk a magyarországi értelmiségnek: igen zömmel ezért. Ugyanis, ha valaki olvassa a vonatkozó hadtudományi munkákat, ma már senki sem mond olyat, hogy elsöprő mongol fölény Muhinál. A magyar sereg 15-20 ezresre van becsülve (ami amúgy tekintélyes erő az akkori Európában), míg Batu serege 20-25 ezresre. Maga a csata lefolyása is azt mutatja, hogy a mongolok helyzete egyáltalán nem volt rózsás. Sőt, ha nem egy zseniális stratéga, Szubotáj a segítsége Batunak, akkor a csata másnapján elvonultak volna. Ez az alaprészlet.
Ami a többit illeti. A Magyar Királyság 1241-ben nem volt egységes, ahogy tetszik mondani. Az ifjú király, IV. Béla épp azon dolgozott 1236 óta, hogy a III. Béla alatt elszabadult bárói rendszert visszaigazítsa egy központosítottabb országszervezetbe. Ez olyan jelképes eseményekkel is járt, mint az urak székeinek felégetése.
IV. Béla király „az országnagyok dölyfös merészségét fékezve, megparancsolá, hogy ha valamely országnagy egyháznagyain, az érsekeken és püspökökön kívül, jelenlétében valami székre merne ülni, kellő büntetéssel lakoljon, megégettetvén ottani székeiket, melyeket találhatott.
Az áskálódás a király ellen, bizony elég nagy baj, amikor a teljes sereget kellett volna összeszedni. Ahogy az is elég nagy baj volt, hogy Babenberg Frigyes Kötöny kun fejedelemre uszította az urakat. Ugyanis az a 5-6 ezer jó kun harcos épp megfordíthatta volna a csata végeredményét. Ha pedig hozzáadjuk azokat az erőket, amik a belső széthúzás miatt nem voltak jelen, illetve azokat a külföldieket, akik éppenséggel ott lehettek volna (amin messze nem egész akkori Európát értem, hanem csupán a környező területek fegyvereseit), nos egy egészen más történelmi esemény bontakozik ki.És említsük meg a Frigyes által elkövetett másik árulást is, mikor a már menekülő Bélát és családját fogságba vetette és csak három vármegye átadása után engedte tovább menekülni.
Ez bizony a „mi lett volna, ha” világa, amitől a hazai történészek és potentátok úgy félnek, mint ördög a szentelt víztől. Pedig, épp ezekben a gondolati „játékokban” nyilvánul meg a geostratégiai valóság teljes képe. szemben az itthon dédelgetett fél- és negyed képekkel. Amik, ugyebár elég messze esnek az emlegetett Nagy Képpel.
Mielőtt nagyon szétcsúsznánk a „részletek” szemezgetésével, foglaljuk össze, mit mondhatunk az első tételről. Nos, a mongol had valóban „végig ment a fél világon”, azonban közben teljesen át is alakult. Továbbá ez nem valamiféle összpontosított birodalmi sereg volt. A közvetlen cél Dzsocsi uluszának megszerzése volt, ami nem tartalmazta hazánkat, hanem a sztyeppe nyugati részét a Kaszpi-tengertől nyugatra. Erre csupán akkor tudtak volna tovább menni, ha a hazai uralkodó (IV. Béla) és a hazai elit hajlandó lett volna szövetkezni a mongolokkal, mint például az észak-kínai hanok, akik a rajtuk uralkodó dzsürdzsik ellen csatlakoztak a mongolokhoz. Egészen pontosan, ha a Kárpát-medencében létrejön egy új mongol vezette entitás, ami Európát lett volna hivatva hódoltatni. Egészen a nyugati óceánig.
Vereségünknek pedig szerves részét képezték azok a bizonyos részletek. Bármilyen furcsa is ez…
A következő tétel a Mohácsi csata 1526-ban. Itt peches Demkó úr, mivel ez az egyik kedvenc korszakom. És bizony én, vele ellentétben ennek alaposan utánanéztem. Erről fogok egy egész tanulmányt közzétenni – majd. És ez nem egy bejegyzés lesz, hanem amilyennek egy ilyen munkának lennie kell. Amit viszont itt leírhatok, az a Nagy Kép.
Nagy kép 1526
Nos, itt aztán hemzsegnek a magyar köztudatban a mérgező hamisságok.
„1526 – szépen ki is másolhatjuk, „áskálódás a király ellen, belső széthúzás”,”a Nyugat elárult”, „rossz vezetés” – na nem az, hogy a kor legjobb hadserege volt az ellenfél, egy 4-szeres lakosságú, hódításra épített birodalommal a háta mögött.”
Kezdjük a végén. A hatalmas Oszmán birodalom „egy 4-szeres lakosságú, hódításra épített birodalom”, vajon tényleg az volt? Nem. Hatalmas volt már akkoriban, hatalmas kitettségekkel. Három fő irányban szinte állandó háborús veszéllyel. ezek: Európa, a Szafavida Perzsia 1501-től, és a Mameluk Egyiptom. I. Szelim rövid uralkodása alatt (1512-1520) először a szafavidákat verte meg 1514-ben, majd 1516-17-ben a Mameluk Birodalmat döntötte meg. Azonban a megszerzett hatalmas területeket egyáltalán nem tudta pacifikálni. Szulejmán, aki igen fiatalon átvette tőle az uralkodást, egyszerre kellett az egyiptomi lázadásokkal szembenéznie, a perzsák revansával és az anatóliai türk törzsek rendszeres felkeléseivel. Így hiába volt birodalmának 180 ezres mozgósítható hadserege, azt soha sem tudta egyszerre mozgósítani. Sőt. Mindegyik irányban ennek legfeljebb harmadát tudta – tegyük hozzá hatalmas költségen – támadásba vinni. A sokszor emlegetett oszmán logisztikának is voltak nagyon komoly korlátai. Különösen a mi irányunkban. A három ostrom Nándorfehérvárnál szépen mutatja, hogy 1440 és 1521 között nem változott nagyságrendileg az ostromló oszmán haderő. Az 60 ezer és 80 ezer között mozgott mindhárom esetben.
A négyszeres lakosság is jól hangzik, amíg nem vizsgáljuk meg, hogy miről is van szó. Amíg ugyanis a Magyar Királyság lakosságának 90%-a magyar volt (Csehországot nem számolva), addig az Oszmán birodalom egy törzs lakossággal nem igen rendelkező entitás volt. A türk törzsi lakosság, ami Anatóliában a hadsereg alapja volt messze elmaradt a magyar nemzet akkori számától. A hadseregük nagyobb része nem volt török. Ebből következik, hogy a harcos állomány jó részének mindig volt egy el nem hagyható megszálló szerepe is.
De most tovább haladunk és felhívom a figyelmet egy nagy csúsztatásra, amivel rendszerint operál a hazai elit. A Mohácsi csata fetisizálása ugyanis eltereli a figyelmet egy fontos tényről. ez is a szerepe. Mégpedig, hogy a Mohácsi csatának nem Mohácsnál és nem 1526-ban kellett volna megtörténnie. És folytatjuk a katonai részt itt. Ugyanis az a kitétel, miszerint „a kor legjobb hadserege volt az ellenfél” önmagában megállja a helyét. Viszont így csak egy félmondat a valóságról.
Mert nekünk is volt egy kitűnő hadseregünk, 1490-ig. S a csúsztatás lényege is itt van. Ugyanis abszolutizálja az 1526-os valóságát Magyarországnak, mintha más nem is lehetett volna. Statikus kép. Hunyadi Mátyás hadserege és további mozgósítási lehetőségei összemérhetőek voltak a mozgósítható és a magyar határra felvonultatható oszmán haderőével. Hunyadi Mátyás zsoldos hadereje, a főerő 1487-ben 28.000 fő volt.
„Stájerország felé való útjában a király a Gloggnitz és Schottwien között elterülő rónaságon Beatrix, de főleg a kíséretében levő idegen követek szórakoztatására, sőt valószínűleg még inkább, hogy az utóbbiakat hatalmáról meggyőzze, 8000 gyalogosból és 20.000 lovasból álló csapatai felett római mintára hadiszemlét tartott.* Ehhez az ágyúk és mintegy 9000 hadiszekér a könnyebb és gyorsabb mozgás tekintetéből több kisebb testre osztott sereg szárnyain voltak felállítva.”
Ehhez azonban még jött a Magyarországon mozgósítható had, amire igen ritkán került sor. Ez legalább annyi volt, mint az ott felvonuló had. Valójában egy erős királyi hatalom, mint amilyen Mátyásé is volt, egy 60.000-es hadat is össze tudott volna szervezni. Ez az 1456-os oszmán ostromló sereg mérete, csakhogy képben legyünk.
1526-ban Demkó és a hazai értelmiség tévképével ellentétben egy saját potenciális lehetőségeitől megfosztott ország szált szembe a törökkel. A Jagelló-adminisztrációt úgy lehet elképzelni hatékonyságát tekintve, mint a Gyurcsány kormányt. Csak ők 36 évig töketlenkedtek.
Tér és idő
Ezt a két faktort is vegyük szemügyre gyorsan.
A tér: Nem Mohácsnál kellett volna a döntő csatánál lezajlódnia. No, hát hol, ha nem ott? Nándorfehérvárnál. Ahogy 1440-ben és 1456-ban is. Ezt a földrajz adja ki. Az oszmán logisztika ugyanis ezen a ponton ütközött a legnagyobb gátba, Nándorfehérvár (és az azt környezőekbe) várába. A Mohácsi csata valójában 1521-ben dőlt el, amikor szánalmasan ostoba módon hagyták oszmán kézre kerülni az ország kulcsát. Sokan nem tudják, hogy mindössze 700 fegyverest hagytak a várban. Nem volt tüzérségük és nem volt utánpótlásuk. A Jagelló adminisztráció teljes csődje volt az, ami ott történt. Öt évvel korábban.
Az idő: korábban. Ugyanis a Hunyadi-stratégia az volt, hogy János, aki még nem lehetett király, kivitte a háború tűzét a déli területeinkről az oszmán területekre. Majd Mátyás, már királyként a nyugati területeinkről vitte ki a háború tűzét a Habsburgok területeire. Ezt sem tudják sokan, hogy 1439-től 1462-ig a Habsburgok által szított és fenntartott belháború dúlt több hullámban hazánk nyugati és északi területein. Igen, ezzel a harccal a hátában kellett Hunyadi Jánosnak az oszmánok ellen harcolnia. Mátyás ezt szüntette meg, majd ezt „vitte ki” a Habsburg sógoroknak, szeretettel. A harmadik fázis lett volna Corvin János feladata. Azt ugyanis már Hunyadi János is tudta, hogy az oszmánokkal előbb-utóbb meg kell vívni a döntő csatát/háborút. Erre kereste is minduntalan az alkalmat. De csak Corvin Jánosnak lett volna lehetősége és alkalma is megtenni. Méghozzá 1499-ben, amikor Velence háborúba keveredett az Oszmán birodalommal. Egy a Hunyadiakhoz méltó magyar-velencei-mameluk szövetség alighanem alapos vereséget mért volna az oszmánokra és lehetőséget adott volna a döntő csata sikeres megvívására is.
Ehhez még amúgy kíváncsi lennék, milyen két „szuperhatalomra” gondolt az úr? Mert sem az oszmánok nem voltak azok, illetve ki lenne a másik?
Ami a Nyugatot illeti, szintén csak egy kis megjegyzés: 1525-ben Pávia mellett megütközött Habsburg Károly és I. Ferenc francia király hadserege. A csatában francia részről 26 ezren, Habsburg részről 23 ezren vettek részt. A kettő együtt 49 ezer fő. 1526-ban a gyengekezű Jagelló uralkodó is mintegy 35 ezer embert tudott mozgósítani, amiből 26-28 ezren vettek végül részt a csatában. Ha csupán ezt a három adatott összeadom egy 84 ezres hadsereg jön ki. Akkor hol volt az oszmán túlerő Európával szemben? Mert ez a hadi létszám messze nem a teljes európai potenciált jelentette. Sőt! Továbbá 1532-ben Kőszeg ostromakor és 1566-ban is Szigetvár ostromakor a Nagy Szulejmán hadjáratai alkalmával nagyjából Bécsújhelynél tartózkodott a birodalmi szövetséges sereg 60-80-ezres létszámmal. Azonban simán végignézték a kínlódásunkat. Ez nem fontos szempont? Akkor mi lenne az a nagy kép szempontjából?
Nagy kép 1918 október
Végül egy gyors pillantás az 1918-as történetre. Túlerő. Ez a vesszőparipája az összes Tiszáékat mentegetőnek. Mert jó, ha tudjuk, itt erről van szó. Mentegetni a bukásban ludas elitet.
Amúgy milyen túlerő? 1918 október 17-én jelenti be az országgyűlésben Tisza István, hogy a Monarchia elvesztette a háborút. Ebben az időpontban mindössze a szerb hadsereget lehet erőként tekinteni. Ennek a létszáma mindössze 60.000 körüli volt és még csak valahol Niš környékén jártak. November 1-én adjuk át nekik Belgrádot puskalövés nélkül. Egyszerűen kivonultunk. Október 17-én nincsen cseh hadsereg. Október 19-én kezdődik egy általános sztrájk ott, ami végül elvezet Cseh és Morvaország kiválásához a Monarchiából. November 11-én érkezik az első cseh csapat Magyarországra, mindössze 180 fővel, egy géppuskával. A románok még a sebeiket nyalogatták októberben. Már aláírták a békét a Központi Hatalmakkal, kiléptek a világháborúból. Ekkor nincs katonai erő román oldalán a Kárpátoknak. Decemberre tudtak egy hevenyészett hadosztályt összeguberálni, hogy megkezdjék Erdély megszállását. Az Antant meg? Ne vicceljünk. Olaszországban általános sztrájk volt, épp csak össze nem omlott a háborús szegénység súlya alatt. Franciaország is mindössze csekély létszámú gyarmati csapatokat tudott küldeni a szerbek megsegítésére, mert azokat teljesen felőrölte a háború négy éve. Ráadásul csak a boszniai részek megszállása is csaknem szétverte a maradék hadseregüket. A britek a közép-ázsiai, kaukázusi, krími akcióikra is alig tudtak összekaparni pár ezer fős erőt. Azok is Indiából jöttek. Az Oroszország elleni intervenciós tevékenység létszámadatai mutatták meg mekkora erőket tudtak ténylegesen is mozgósítani. Azok a híres győztesek épp csak bele nem buktak a Nagy Háborúba. Az amerikai jelenlét ugyan kihúzta őket a vereségből, de 1918 novembere után egyik hadviselő fél sem volt már képes fenntartani a milliós hadseregeiket. Szélsebesen igyekeztek leszerelni a katonatömegeket. Elsősorban a lázadásoktól való félelmükben.
Ugyanekkor, októberben 1 200 000 ezer fő volt a Magyar Királyság területéről mozgósítva. Ennek kb fele, valamivel több, mint a fele volt magyar nemzetiségű. A nem magyarok, főleg a szláv identitásúak már ekkor elkezdtek szétszéledni. Viszont a magyar hadosztályok eleinte fegyelmet tartottak. Sőt voltak olyanok is, amik megindultak hazafelé, egy honvédő háborúra készülve. Ezt a katonai vezetők is szervezni kezdték, mint természetes reakciót a fennálló helyzetre. Ennek a katonatömegnek kb harmada/negyede állandóan itthon tartózkodott szabadságoláson illetve lábadozva ilyen-olyan sebesülésekből. Ez a mi esetünkben 150 000 magyar nemzetiségű katonát jelentett. Nem sorolom hosszan, mert ez is egy külön tanulmányt fog megérni. Az a lényeg, hogy nem igaz az az állítása a hazai értelmiségnek, miszerint hatalmas leküzdhetetlen erők álltak szemben velünk. Ezt amúgy a Tanácsköztársaság katonai tevékenysége is cáfolja 1919 tavaszán. Akik ugyebár a szinte semmiből építettek fel egy majdnem 200 000-es hadsereget.
Ukrajna esetében viszont a lényegre tapintott a szerző. Kiegészíteni annyival kell, hogy Ukrajna mögött meg ott állt a Nyugat a kezdetektől. Csak ezen az éven hátrált ki mögülük az USA. Azzal is csak egyet lehet érteni, hogy az elvesztett ipari kapacitást majd visszaszerzik. Hamar. Hát, tényleg nem. Ez lehetetlen. Mert sikerült még az alapzatot is megrogyasztani nyugaton. Itt már csak a Trump által képviselt irány enyhíti a vereség ízét. Mert legalább lesz helye a megmaradó Nyugatnak a Nap alatt.
Szép estét vagy inkább már éjszakát.
