Tisztán látni életet ér

Nemrégiben olvasgatva egy nekem címzett hozzászólást, immár sokadjára találom szembe magam azon téveszmék garmadájával, amit a hazai elitek és a hazai értelmiségünk halmozott fel saját roppant téves és hazánk számára veszedelmes kudarcokhoz vezető geostratégiai balvélekedése alátámasztására. Lássuk tehát. 

• Szent István a „nyugatos”:  Sosem volt „nyugatos”, ez egy kiragadott iránya volt külpolitikai tevékenységének. Az Intelmek egyes pontjait használták fel ennek a balvélekedésnek a megalapozására.
  A Habsburg uralkodók a 18. században emelték ki életútjából azokat az elemeket, amik alátámasztották saját nem igazán legitim uralmukat Magyarországon. Ezért terjesztették kultuszát, kiemelve az idegenek befogadásáról írt gondolatot vagy a római kereszténység szervezetének megalapozását. Ezzel ellentétben az idegenekről szóló passzus egy toposz volt, ami több más európai Intelemben, Királytükörben is szerepelt. Az egyházszervezet létrehozásában pedig a magyar állam megerősítése volt a szándék, nem valamiféle „nyugat szolgálat”. Megjegyzem ez akkoriban fölöttébb történelmietlen fogalom. Továbbá a keleti és nyugati kereszténység tényleges kettészakadása 1054-ben következik be, akkor is csak egy hosszú folyamatként. S ugye ekkor Szent István már nem is él.
  A valóság Szent István uralkodásával kapcsolatban az, hogy nem 90, hanem 360 fokban intézte a külpolitikát. A Rusz felé, Lengyelország felé, Bizánc, Bulgária  vagy Velence felé egyaránt kapcsolatokat épített és kötött szövetségeket, viselt háborúkat, ahogy nyugat felé is. II. Henrik Német-Római Császárral például példásan jó viszonyban volt, mert maga a császár is példásan jó uralkodó volt. Viszont dúvad utódával, II. Konráddal már háborút vívott mert az hódoltatni akarta Magyarországot (Vértes hegység). Nem volt semmiféle kiemelt szerepe a nyugatnak számára. Egy irány volt a több közül. Bizáncnak legalább akkora súlya volt, mint a Német Királyságnak. És Lengyelországgal is hol háborúzott, hol szövetségben volt, ahogy azt az Ország érdeke kívánta.
• Szent István után Orseolo Péter két rövid uralkodása alatt például hűség esküt tett II. Konrádnak, Magyarországot vazallussá téve, pusztán azért, hogy gyengécske hatalmát német fegyverekkel biztosítsa. Nem sikerült. Viszont német hadat hozott hazánkra, akik raboltak is, pusztítottak is. 
• A korábban, 976-ban Ostmark őrgrófi székébe kerülő Babenbergek, akikkel gyakorlatilag folyamatos volt a harci érintkezés. Legfőbb módszerük a hazai német eredetű családok támogatásával beavatkozni a hazai viszonyokba és ennek révén szerezni előnyöket, területeket. Legkirívóbb tettük a mongol hadjárat idején 1242-ben, Babenberg (Civakodó) Henrik, amikor is visszaélve IV. Béla szorult helyzetével a hozzá menekült uralkodót megzsarolta és több nyugati vármegyét megkapott tőle. Mindezt nyugati keresztény szellemben. Később Bélának a cseh II. Ottokárral kellett többször hadat viselnie. 
• 1301 és 1309 között, az Interregnum idején is bejuttattak egy német (és előtte egy cseh) figurát, akik trónigénnyel léptek fel. A cseh Vencel és a német Wittelsbach Ottó nem voltak sikeresek, de arra jó volt jelenlétük, hogy növelték a zűrzavart az országban.
• Az „Árpád-ház” uralkodói teljes uralkodási idejükben 360 fokban tájékozódtak a magyar érdekek szerint (vagy, amit annak véltek). Szó sem volt bármiféle kitüntetett szerepéről a Nyugatnak, csupán a jóval későbbi, már Habsburgok és a nyugatos elköteleződésű értelmiségünk szerkesztette történetírás emelte ki utólag visszamenőleges érvénnyel a tényleges összefüggések mellőzésével ezt az irányt. Főleg, hogy az akkor és még nagyon sokáig lényegében véve a Német-Római Császárságot, illetve Velencét jelentette.
• A két erős Anjou uralkodó, Károly és Lajos után, a német Luxembourgi Zsigmond hozta el magával a káoszt, ami 1382-88-ig tartott és eredményeképpen az Anjouk alatt megerősített uralkodói hatalom megint visszaszorult. De az ő uralkodása alatt már rendszeres volt a bárókkal való viaskodás azok túlhatalma miatt.
  
• A következő zűrzavaros időszak már a Habsburgokhoz köthető. I. Albert halála után (aki mindössze másfél évig volt trónon és nevéhez egy elbaltázott hadjárat köthető, amikor is végignézték a Duna innenső partjáról, ahogy Vég-Szendrő várát elfoglalja II. Murád 1439-ben.) Az ekkor induló hatalmi vetélkedés fő mozgatója és az országunk pusztítója III. Habsburg Frigyes volt. Ez az időszak 1439-től egészen Hunyadi Mátyásig tartott, aki csak 1462-re tudta lezárni a belső harcokat. Ez alatt az idő alatt apja Hunyadi János bár több sikeresnek induló kezdeményezést tett az oszmán hatalom megtörésére, végül mindig kudarcot vallott. Aminek fő oka az volt, hogy az ország valós katonai erejét legnagyobbrészt a belső küzdelmek kötötték le, amik mögött szinte mindig ott volt a Habsburg Frigyes mozgatta belső és külső összeesküvések sorozata.
• Hunyadi Mátyás halálával jött el az az idő, amikor felülkerekedtek azok a belső erők, akik már nem kívántak önálló magyar politikát, hanem azt átengedték  idegeneknek, abbéli reményükben, hogy ez majd tág teret enged saját gyarapodásuknak. De nem így történt. Mátyás halála után egy rövid, alig másfél éves belháborút az országra szabadítva „sikeresen” felszámolták a két Hunyadi minden eredményét, lerombolták az ország nyugati, északi és dél-nyugati részét, illetve egy lényegében véve tehetetlen uralkodói hatalmat hoztak létre. Ez utóbbi ugyan egy rövid időre valóban teret adott a belső bárói hatalomnak, ennek az ára viszont az lett, hogy az ország védelmi képességei elporladtak. 
• Következő téveszme a Habsburgok törvényszerű hatalomra kerülése és annak üdvös volta. Azt állítja a hazai nyugatbarát értelmiség, hogy a Hunyadiakkal ellentétben a Habsburgok széles körű nyugati kapcsolatrendszerrel rendelkeztek, aminek eredményeként nekik volt esélyük a török kiűzésére. Nos valóban volt széles körű kapcsolatrendszer csak a bibi ezzel az, hogy ezeknek a kapcsolatoknak egy része ellenséges volt – a francia királyokkal az Itália feletti uralomért 1494 és 1559 között számos háborút vívtak a Habsburgok, azoknak is a nyugati ága, akik a Német-Római Császárt is adták 1519 után (majd Károly császár lemondása után a keleti „szegény” rokonoknak lepasszolták a címet, mert több baj volt vele, mint haszon) – a másik része meg éppen nem sokat ért, mivel a Nagy Testvér, Károly egész életében le volt kötve valahol máshol. Amikor nem a franciákkal hadakoztak, akkor a német fejedelmekkel a Luther támasztotta protestáns fejedelmekkel (1517-től lényegében véve ilyen-olyan címeken a Harmincéves háború végéig, 1648-ig) vagy a német parasztháborúban vagy a hollandokkal, angolokkal. Ezek lettek volna a gazdag rokonok, akik segítettek volna. Hát, nem segítettek.
  Csupán akkor voltak hajlandóak megmozdulni, amikor saját birtokaikat érte közvetlen támadás, mint 1529-ben Bécs első ostromakor. De, amikor csak fenyegetést jelentett a török, akkor álltak a határon, mint 1532-ben, amikor Kőszegnél Jurisics Miklós tartóztatta fel az oszmán hadakat (Bécs alatt ekkor igen jelentős sereg állt, amit zömmel  a német birodalmi rendek fizettek, mintegy 60-80 ezer gyalogos és 6 ezer páncélos lovas, tüzérséggel.), illetve 1566-ban, amikor 50-60 ezer fős had várakozott Bécsnél. Ez a létszám és haderő teljesen elegendő lett volna az amúgy a táborban az ostrom alatt meghaló Szulejmán seregének megfutamításához, szerencsés esetben a legyőzéséhez.
  [Egyébként is felejtsük el a 120-160-200 ezres török seregeket. Ez kamu volt. Valójában az oszmán derékhad 40 000 fő volt, amiben benne voltak a janicsárok – mintegy 10.000 fő – benne az egyéb zsoldosok – szintén 10.000 fő körül – az Európába mozgósítható szpáhik – mintegy 20.000 fő –  Ez volt az állandó hadserege az oszmánoknak. De a teljes. Ez természetesen nem vonulhatott fel egyetlen csatatérre. A korabeli logisztikai lehetőségek az oszmánokat is szorították. A reguláris haderőből korszakunkban nem tudtak egyszer sem 60-80 ezer főnél többet együtt tartani, legtöbbször még ennyit sem. S ezt sem akármeddig, mert legkésőbb október 26-án Kászim napján vissza kellett indulni. Ekkortól ugyanis elvileg egy török katona megtagadhatta a további harcot egészen a következő tavaszig.] 
  1490-ben meg éppen nem is voltak olyan nagyok a Habsburgok. A hazai hívők a sokkalta későbbi, II. Fülöp alatti időket vetítik vissza Mátyás halála idejéig. Ekkor még nem volt spanyol ág, sőt, igazából spanyol királyság sem, hiszen az Granada 1492-es elfoglalásával alakul ki. A nagy ezüst és aranybányákat csak a 16. század második felében futtatják fel (Potosi-t például 1545 után). Tehát a helyzet az, hogy 1490-ben a Habsburgoknak sem hadserege, sem pénze nem volt. Hiteleik viszont annál inkább. 1490-ben Habsburg Miksa, aki Mátyás halála után az egyik trónkövetelő Tiroli rendektől, a Fuggerektől és a német birodalmi rendektől kölcsönkért összegekből bérelt 10-12 ezer fős zsoldos sereget, amit kevesebb, mint fél évig tudott ebből fizetni. Utána rabolva fosztogatva vonultak ki, lerombolva az épp csak elkészült síremlékét Mátyás királynak és a király tetemét is meggyalázták. No, ennek pusztulását is a nyugatiaknak köszönhetjük, nem a törököknek. De felégették Fehérvárt is. Magának Miksának mindössze egy 600 fős kísérete volt, miután ő lett apja után az osztrák főherceg. 600 fegyveres! A gyenge Jagelló Ulászlónak is 2500 főt kellett állandóan fegyverben tartania. Emellett a déli végvárak katonasága. Az öt zászlósúr egyenként 500 fős fegyveres csapata.
  

  

  De pénze sem volt a derék Habsburgoknak. Mint írtam, Miksa kölcsönökből igyekezett magának országot szerezni. Nem sikerült. Később, amikor már Ferdinánd 1527-ben a magyar trónra került, noha kis támogatottsággal, hadserege nem, de adósságai annál inkább voltak. 1519-ben ugyanis bátyját, Károlyt megválasztották Német-Római Császárnak. Azonban ez potom 6 millió rénes forintba került a Habsburgoknak. Ebből a Ferdinándra eső rész volt 2 millió. Jól hangzik? Csodálkozunk, hogy szó sem volt a Magyar Királyság megmentéséről? Akkor mire is alapoznánk egy olyan kijelentést, hogy a Habsburgok jelentették a biztosítékot hazánk számára a török túlereje ellen. 
  A matek egyszerű. 1527-ben kerül Ferdinánd a magyar trónra. Van 600 állandó fegyverese és 2 milliós adóssága egy olyan országgal, aminek ez a több éves jövedelme (az osztrák örökös tartományokra gondolok). Hazánknak a Jagelló kormányzat alatt a legjobb évben volt (1522) 220 ezer arany forint az éves bevétele az államnak.  Sokszor azonban ennek a fele sem. 1527-ben még magyar kézben van Buda és az ország java. A Habsburgoknak ténylegesen csak arra volt ereje, hogy a gyengekezű és a hadvezetéshez nemigen értő Szapolyait szorongassák, de a török ellen nem tudott és mint láttuk nem is akartak tenni. 1541-ben elesik Buda. Ekkor már 14 éve magyar király Ferdinánd. Hol volt, hát az a grandiózus segítség, amiért egy Habsburgnak kellett volna a trónra kerülni? Sehol sem. 1686-ban kerül osztrák kézre egy nemzetközi szövetség szerzeményeként Buda. 145 évvel eleste után. Osztrák és nem magyar kézbe kerül vissza! 159 évvel azután, hogy Ferdinánd önhatalmúlag a magyar trónra koronáztatja magát. Viszont a törököt kiszorító háború csak a Karlócai békével ér véget 1699-ben! 172 évvel Ferdinánd trónra lépte után. A Temes-köz csak 1718-ban. Ez utóbbi már 191 évet ölel fel. És Magyarország szinte teljes alávetését is jelentette.
• Ez utóbbi háború (a Szent Liga háborúja) az egyik legpimaszabb csúsztatása a Habsburg történetírásnak és az ezt dicsőítő hazai értelmiségnek. Mert ezt felszabadításként ünnepli. Mint április 4-ét sokáig, azt is megünnepelték. De ahogy a Vörös Hadsereg nem szabadította fel Magyarországot, úgy a Szent Liga sem. Csak Habsburg hatalom alá hajtotta az oszmán hódításokat is a Kárpát-medencében. A „felszabadítás” során az Alföld magyar lakossága egyszerűen eltűnt. Magyarország semmilyen értelemben sem vett részt a harcokban. Csak magyar vitézek kisebb nagyobb csapatokban. Összesen mintegy 15 ezren, de a birodalmi seregek alárendeltségében, ugyanis a véráldozat jó volt, a magyar szabadság már nem igen kellett a Habsburgoknak. 
• A Rákóczi szabadságharc azaz függetlenségi háború az utolsó felvillanása volt a magyar önállóság tudatának. Sajnos minden szellemi előkészítés nélkül indult el, majdnem spontán. Rákóczi sok tekintetben egyedül maradt felismeréseivel. És ugye egy olyan ország rugaszkodott neki, amelyik két évszázados háborút tudott maga mögé a saját országterületén belül. 
• A Mária Terézia jelentette „felvilágosult abszolutizmus” a Habsburgisták véleményével ellentétben nem a magyar felemelkedést részesítette előnyben, hanem Magyarország lecsendesítését és a Birodalmi haszonnak alárendelni szándékozott. Az oktatás a hűséges – és németül beszélő – alattvalók képzésére irányult nem pedig Magyarország felemelésére. A gazdasági változások az összbirodalmi igények kiszolgálását voltak hivatva szolgálni. Tudom, hogy régen volt az általános iskola, de a kettős vámhatár még talán mond valamit. Mária Terézia volt az, aki felismerte, hogy a hazai maradék elitet és értelmiséget mennyire lehet korrumpálni némi baksissal, kedvességgel, támogatott külföldi tanulmányutakkal, meg címek és rangok osztogatásával. Két és félévszázados hagyományt teremtett ezzel. Azóta csak az számít embernek a dzsentri világban, aki valami idegen papírral rendelkezik.
• Nos, Reformkor és Szabadságharc. Ez az a pont, ahol nehéz a Habsburgoknak saját magukat jónak feltüntetni. Általában nem is sikerül. Persze egy jól képzett nyugatos azért tud egyet-egyet szúrni a valóságon itt is. A leggyakoribb, hogy Kossuthot támadják, mondván: szabadkőműves volt. Na, ja. Az volt. Ahogy szinte valamennyi hazai főrend és például a legtöbb osztrák hatalmasság is. Kossuthal Széchenyit szokták szembehelyezni, aminek van is alapja, azonban Széchenyinek legalább annyi tévedése volt, mint Kossuthnak. Ahogy mindkettőnek számos kitűnő cselekedete és tette, amire méltán lehetünk büszkék. A Reformkornak és az azt betetőző Szabadságharcnak ugyanaz a fő problémája volt: nem sikerült kiérlelni egy koherens nemzeti gondolatot, amivel rá lehetett volna fordulni a Habsburgok elzavarására. Mert a magyar szabadság elképzelhetetlen volt a Habsburgokkal együtt. Ők ugyanis a minden korban a legnagyobb ellenlábasai voltak a Magyar Nemzet önállóságának. Ahogy ma is…

• Elég a térképre nézni, Magyarország nélkül az osztrák birodalomrész kormányozhatatlan földrajzi anomália volt. S nem csupán földrajzilag, hanem népességileg is. Ez nem szokott szemet szúrni a nyugatosoknak. Ahogy az sem, hogy a Szabadságharcot úgy sikerült legyőzni, hogy a galamblelkű és hoch-westernliche Habsburgok az orosz cár segítségét kikönyörögték össze-vissza hazudozva arról, hogy a magyarok a lengyelekkel együtt, a Habsburgok után azonnal a Romanovokat is letaszítják a trónról…
• Az egyik legnagyobb és ma megint fölöttébb divatos hazugság a dualista Monarchia dicsőítése. Vesézzük is ki. Egyáltalán, hogy született? A Habsburgokat – benne is a hihetetlen agyvelejű Ferenc Jóskát – meglepte egy bölcsességi hullám? Nem, hanem a bölcsességet a porosz szuronyok hozták el számukra. 1866-ban laposra verték az osztrák haderőt a jól szervezett porosz hadsereg csapatai és ennek okán a Vaskancellár, Bismarck ajtót mutatott a Nagy-Német egységre áhítozó Habsburgoknak. Így nem maradt más, mint kiegyezni a magyarokkal. Ha ezt nem teszik meg záros határidőn belül, felbomlott volna az osztrák császárság.
  Csakhogy Deákék belementek az alkuba, Kossuth figyelmeztetése ellenére. S az utóbbinak lett igaza. Mert már 1873-ban kilőtték a nemzeti vagyont a hazai tulajdonosok feneke alól a tőzsdekrach-al. Majd megszűnt még a hazai jegyintézet is (kb. az akkori magyar Jegybank). A számos látványelem ellenére – mint a Millenáris megemlékezések, a technikai csodák, az ipar, a vasutak, a malomipar fejlődése – ott sorakoztak a vészt jósló jelek is. A mezőgazdaság torz szerkezete, az ebből adódó elképesztő kivándorlás. A megoldatlan nemzetiségi kérdések. A hazai tőke gyenge volta. És a legfontosabb, hogy a magyar érdek, a magyar önállóság tudata teljesen el lett simítva és hozzáigazítva a málladozó és életképtelen Habsburg Monarchiához.
  Amit a dualizmus hívei nem hajlandóak meglátni: a korszak valódi vége, végjátéka: ez pedig a világháborús vereség, az 1918 októberi bénultsága a hazai elitnek és végül a Pecsét az összeomlásra, Trianon 1920. június 4-én. Ezt a sort mindig leválasztják a kor értékelésekor, mert különben nem lehetne a Magyar Birodalmon ájuldozni.
  Pedig szerves részét képezi annak és elkerülhetetlenül következett abból, ahogy irányították Magyarországot a hazai elitek és abból, amiről lemondtak néhány évtizednyi páváskodás kedvéért 1867-ben.

• Tehát eljön 1918 októbere és a tényleges összeomlás. És vajon ezt tették meg fő támpontnak? Nem. Hanem 1920. június 4-ét, amikor aláíratták velünk a békediktátumot.
  Mi az állítás? Meg fogunk lepődni, ugyan az, mint a korábbi évszázadok esetében: esélyünk sem volt. 
  Minden nehéz időszak előtt van un. „kegyelmi idő”, amikor lehet egy merészet lépni vagy egy bölcset cselekedni. A történészek állításával szemben szerintem ekkor is volt. Október 17-én jelenti be az Országgyűlésben Tisza István, hogy a Monarchia elvesztette a háborút. Ekkor hol vannak az idegen csapatok? Nos, elég messze. Egyáltalán kik jöttek ellenünk? Erre az szokott a válasz lenni, hogy az egész Antant ellen esélyünk sem lett volna. Az egész Antant ellen biztosan, de hol volt valójában az az „egész Antant”? 
  Az Antant ugyebár Nagy Britannia, Franciaország, Oroszország, Szerbia, 1915-től Olaszország, 1916-tól Románia, 1017-től pedig az USA szövetsége itt Európában. Hogy nézett ez ki 1918 októberében. Oroszország a polgárháború káoszában merült el, Románia már 1916 decemberében mellékszereplőjévé vált saját államának és 1918 május 7-én meg is kötötték a különbékét. Olaszországban általános sztrájkok bénítottak és felbomlóban volt a hadsereg. De Franciaországban és Nagy Britanniában is roppant feszült volt a helyzet. Az USA eleve nem vállalkozott hosszútávú háborúra a kontinensen. A későbbiekből pedig világosan megmutatkozott, hogy egyik szövetséges sem lett volna képes jelentős haderőt Magyarország ellen irányítani, mert ezt nem tudták volna otthon eladni. Az oroszországi intervencióban is csak nagyon csekély létszámú erőkkel vettek részt. Az európai Antant államok már 1917 végére a kimerülés szélére jutottak. Az USA nélkül vereséget szenvedtek volna. 
  Ebben az időpontban mindössze a szerb hadsereget lehet erőként tekinteni. Ennek a létszáma mindössze 60.000 körüli volt és még csak valahol Niš környékén jártak. November 1-én adjuk át nekik Belgrádot puskalövés nélkül. Egyszerűen kivonultunk. Október 17-én nincsen cseh hadsereg. Október 19-én kezdődik egy általános sztrájk ott, ami végül elvezet Cseh és Morvaország kiválásához a Monarchiából. November 11-én érkezik az első cseh csapat Magyarországra, mindössze 180 fővel, egy géppuskával. A románok még a sebeiket nyalogatták októberben. Már aláírták a békét a Központi Hatalmakkal, kiléptek a világháborúból. Ekkor nincs katonai erő román oldalán a Kárpátoknak. Decemberre tudtak egy hevenyészett hadosztályt összeguberálni, hogy megkezdjék Erdély megszállását. Az Antant meg? Ne vicceljünk. Olaszországban általános sztrájk volt, épp csak össze nem omlott a háborús szegénység súlya alatt. Franciaország is mindössze csekély létszámú gyarmati csapatokat tudott küldeni a szerbek megsegítésére, mert azokat teljesen felőrölte a háború négy éve. Ráadásul csak a boszniai részek megszállása is csaknem szétverte a maradék hadseregüket. A britek a közép-ázsiai, kaukázusi, krími akcióikra is alig tudtak összekaparni pár ezer fős erőt. Azok is Indiából jöttek.  Az Oroszország elleni intervenciós tevékenység létszámadatai mutatták meg mekkora erőket tudtak ténylegesen is mozgósítani. Azok a híres győztesek épp csak bele nem buktak a Nagy Háborúba. Az amerikai jelenlét ugyan kihúzta őket a vereségből, de 1918 novembere után egyik hadviselő fél sem volt már képes fenntartani a milliós hadseregeiket. Szélsebesen igyekeztek leszerelni a katonatömegeket. Elsősorban a lázadásoktól való félelmükben.
  Ugyanekkor, 1918 októberében 1 200 000 ezer fő volt a Magyar Királyság területéről mozgósítva. Ennek kb fele, valamivel több, mint a fele volt magyar nemzetiségű. A nem magyarok, főleg a szláv identitásúak már ekkor elkezdtek szétszéledni. Viszont a magyar hadosztályok eleinte fegyelmet tartottak. A fegyelem felbomlása a magyar egységeknél akkor kezdődött, amikor a Károlyi-kormány biztosai megjelentek a lefegyverzésükre. Sőt voltak olyanok is, amik megindultak hazafelé, egy honvédő háborúra készülve. Ezt a katonai vezetők is szervezni kezdték, mint természetes reakciót a fennálló helyzetre. Ennek a katonatömegnek kb harmada/negyede állandóan itthon tartózkodott szabadságoláson illetve lábadozva ilyen-olyan sebesülésekből. Ez a mi esetünkben 150 000 magyar nemzetiségű katonát jelentett. Nem sorolom hosszan, mert ez is egy külön tanulmányt fog megérni. Az a lényeg, hogy nem igaz az az állítása a hazai értelmiségnek, miszerint hatalmas leküzdhetetlen erők álltak szemben velünk. Ezt amúgy a Tanácsköztársaság katonai tevékenysége is cáfolja 1919 tavaszán. Akik ugyebár a szinte semmiből építettek fel egy majdnem 200 000-es hadsereget.
• A valóság az, hogy a hazai elit lényegében bénultan várta, hogy valaki oldja meg a helyzetet. Feliratoztak a béna Habsburg uralkodóhoz és nem értették, miért nem működik a dolog. A katonai vezetők azonnal a honi hadsereget akarták szervezni, de őrájuk nem figyelt senki. Értékes heteket töltöttünk tétlenül. Utána már minden mindegy volt. Október 31-én a budapesti csőcselék, katonaszökevények hatalomba segítették Károlyit és bandáját. Ők pedig napok alatt (!) szétverték a közigazgatást és a hadsereget. Onnantól kezdve valóban nem volt esélyünk. 
• Utolsó nagyobb téveszme, hogy 1941-ben nem lehetett nem-belépnünk a II. Világháborúba a náci Németország oldalán, a Szovjetunió ellen.
  Erről a lépésről elég sokat írtak már és ezért a körülményeket viszonylag jól ismerjük. A katonai incidensek (Kassa bombázása), amik megelőzték a hadba lépést nem voltak bizonyíthatóan a Szovjetunióhoz köthetőek. Sőt, az a legvalószínűbb, hogy nem ők voltak az elkövetők. Vagy a németek, vagy egy másik verzió szerint románok. Ez még vita és kutatás kérdése, ami minket most érdekel, hogy helyes és elkerülhető lett volna ezért a hadba lépés? 
  Világosan tudjuk, hogy a döntéshozóink tisztában voltak az említett incidensek hamis voltával. Azonban két dolog működött közre. Az egyik a hazai elit egy részének német barátsága, sőt német csodálata. Ilyen volt Werth Henrik vezérkari főnök is. Még nagyon erősen hatott a Monarchia „nevelése”. A másik tényező a visszaszerzett területek elvesztésének félelme. Mivel ezeket legnagyobbrészt a németek segítségével hajthatták végre, tartottak attól, hogy ez kétségessé válik.
  Bezzeg, ha tudták volna, hogy már korábban 1940-től fel-fel merült Magyarország esetleges megszállásának, protektorátussá tevésének terve…
  De, vissza a kályhához. Nos, vannak történelmi helyzetek, amikkor nincs jó megoldás, olyan, hogy megússzuk. Ekkor igazából két lehetőség volt: az, amit csináltak, hogy engednek és a nemleges válasz. Lesz, ami lesz. Ez utóbbi lett volna a szerencsésebb.
• S adjunk még egy csavart ez utóbbi történetnek. Volt egy hazánkfia, aki egy kis könyvecskében, a „szürke könyvben” megírta és kielemezte mik lennének „Németország háborús esélyei a német szakirodalom tükrében”.
  Lajos Ivánnak hívták az úriembert és 1939-ben jelent meg a könyve. Ebben precízen levezeti, hogy ha Németország háborút kezd ismét az Antant ellen, akkor nem csak Anglia és Franciaország lesz az ellenfél, hanem mint két évtizeddel korábban, ezek szövetkezni fognak a Szovjetunióval és végül az Egyesült Államok is beszáll, ha ez szükséges lesz. Szintén, írta:
  „Mind a saját, mind pedig a szövetséges vezérkar [a Központi Hatalmak] tervei fiaskóval jártak. (…) Amerika állásfoglalását akkor is lebecsültük. Akkor sem hittünk a háborúba való beavatkozásában (…) akkor sem hittük, hogy döntő erővel lesz képes megjelenni a nyugati fronton.”
  Tehát egyszerűen megjósolta azt, ami végül bekövetkezett. Mert, barátaim, igenis lehet kiválasztani a számos lehetőség közül a valódit. Ahogy akkor, egykor az évezredek során, úgy ma is.
  Ezt a könyvet több tízezres példányszámban nyomtatták ki. Egy hazai kiadása és nyolc utánnyomása volt! A németek be is akarták tiltatni. Így világos, hogy okfejtése ismert volt a vezetők előtt is. Egyszerűen nincs mivel felmenteni őket. 

 

De, hogy vége is legyen írásomnak, ne csupán eleje és közepe, összegezzük.
Múltunk tele van hamisan, sőt szándékosan félreértelmezett eseményekkel. Ez annak a következménye, hogy az 1521/26/41-es sorozat óta nem vagyunk urai saját történelmünk magyarázásának. Ma sem! Azt hisszük, hogy igen: de nem. A történelemszemléletünket mindmáig a Habsburgok kimódolta, idegen-központú rendezőelv irányítja. Hogy mivel? A közoktatással, amit  – mily meglepő – egy Habsburg, Mária Terézia szervezett meg és indított el. Azzal a deklarált céllal, hogy engedelmes és hűséges alattvalókat neveljenek a rebellis magyarokból.

Pedig tisztán látni ér! Sőt, aki nem lát tisztán, azt hamar gödörbe vezetik.