Egy gondolat bánt engemet,
a kérdést ki válaszolja meg?
2023.06.04.
Ezen a napon, évről évre elárasztják a médiafelületeket a Trianonban kikényszerített békediktátum feletti megemlékezések. Több, mint száz éve siratjuk önmagunkat. Íródtak versek, készültek dalok, szobrok, festmények, regények, filmek, könyvek. Rendezünk megemlékezéseket. Idézgetjük Apponyi szavait. Aztán eltelik a nap és a legények hazamennek.
Ebben az írásban nem lesz kesergés, nem morzsolunk el pár könnycseppet honfiúi orcánkon, hanem felteszünk egy kíméletlen kérdést. Egy kérdést, amit úgy kerülnek mindenkori elitjeink, mint macska azt a bizonyos forró kását.
Miért kellett aláírnunk azt a papírt?
A mai napon is Apponyi jön szembe minden második-harmadik megemlékezőnél a Facebookon. Ezt mondta, meg azt mondta. És nem értem. Apponyi, mit oldott meg? Ő és elitbéli társai, mit oldottak meg azokban az években? Amiért azóta is a vállainkon kell hordozni őket, meg szavaikat. Olyan emberek szavait, akik bár évtizedeket töltöttek Magyarország kormányzásával, más még sem maradt meg utánuk, mint hogy elmondták hazánk sírjánál a búcsúztató szavakat. Japánban ezért egy nemes ember, egy szamuráj a beszéd után elvégzi a szeppuku szertartását. Mert érzi, mert átérzi a saját személyes felelősségét a történtekben. Nálunk meg címlapot kapnak bukott politikusok, vezetők.
Mert, Hölgyeim és Uraim, ezek az emberek bukott vezetői a hazánknak. És itt kezdődne a megoldás.
Mert a kérdés a lényeg, amire lehet válaszolni. Hogy jutottunk oda, a La galérie des Cotelle-be, 1920. június 4-én.
Mert a gyász ugyan egy fontos dolog, de nem tarthat örökké és főként nem lehet egy nemzet szellemi egzisztenciájának az alapja. Ne is legyen. A veszteség napján el kell siratni az elvesztetteket, a gyász évében hagyni kell sajogni a sebeket. De annak leteltével le kell venni a gyász ruháját és fel kell ölteni az Igazság fegyverzetét, ahogy az egy vitézlő nemzethez illik. A gyász éve pedig azért van, hogy feldolgozd a veszteséget, levond a tanulságot, hogy később ne kövesd el ugyan azt a hibát. Ha erre nem vagy képes, add át a helyed olyanoknak, akik képesek rá.
Valóban 1920. június 4-e volt bukásunk napja? Nem. 1918. október 17-e. Ekkor mondja el gr. Tisza István beszédét az Országgyűlés házában, amelyben kifejti, hogy a háborút elveszítettük és a továbbiakban a majdan megkötendő békével kell foglalkozni. És ekkor kezdi el szabotálni a megoldást az akkori „demokratikus” ellenzék. Tanulságos lenne mindenkinek legalább egyszer elolvasnia ezt a beszédet, mert döbbenetes párhuzamok működnek az akkori és a mai idők között. De erről majd később. Most azt nézzük meg, hogy mi történt meg ekkor és mi nem?
Ami megtörtént: az ország akkori egyik legfőbb (bár akkor nem adminisztratív) vezetője nyilvánosan tudatosította, hogy az a háború, amit négy évvel korábban elkezdett a Monarchia osztrák vezetése, amelyben mostanra az erőviszonyok oly mértékben változtak meg, hogy bár még jó ideig folytatni lehetne, de a katonai győzelemre már nincs lehetőség. Továbbá tudatosította, hogy eközben, a megelőző egy évben olyan felbomlási folyamatok indultak meg az osztrák részeken, ami miatt hazánknak fel kell oldania a dualizmus rendszerét és le kell válnia Ausztriáról, katonailag és diplomáciailag egyaránt. Továbbá azt is tudatosította a nyilvánosság előtt, hogy az antant államokban gyökeret vert az a nézet, hogy a Nagy Háborúért a legnagyobb felelősség a magyarokat terheli, sőt egyenesen ők tervelték ki. Ezt Eduard Beneš és a hasonszőrűek terjesztették el. Ami mellesleg egy elképesztő hazugság volt már akkor is. De működött. Azonban mi nem szerepelt a beszédben és mi nem történt meg utána sem? Nem szerepelt benne semmiféle cselekvési terv, hogy akkor most:
Mit csinálunk?
Tisza után nem állt fel egy hazarendelt tábornok és nem jelentette be, hogy ezzel a nappal – bár még nincsenek idegen csapatok az Ország területén – kezdetét veszi a felkészülés egy esetleges honvédő háborúra. Mert a fenyegetés nyílt volt és katonai is. Nem jelentették be az azonnali katonai közigazgatás megindulását, az összes mozgósítható magyarországi egység hazarendelését, az itthon tartózkodó katonák összegyűjtését és itthon tartását, belőlük sürgősen új egységek szervezését és a történelmi határokra rendelését. Nem állt fel egy vezérkar, hogy mindezeket végrehajtsa. Nem kezdtek tárgyalásokat az osztrák frontparancsnokokkal a saját hadosztályaink mielőbbi hazarendeléséről, nem kezdtek tárgyalásokat a Romániában állomásozó német Duna Hadsereg parancsnokával, August von Mackensen tábornaggyal, hogy részt vegyen intakt csapataival a Kárpátok vonalának védelmében (pedig arra ő maga is ajánlatot tett november folyamán). Nem történt intézkedés az ország meglévő erőforrásainak a Honvédelem számára történő átcsoportosításra sem.
Semmi sem történt.
Mi történt? További parttalan viták a választójogi törvényről. Károlyiék szerint az a megoldás, ha több demokrácia lesz az országban. Mások szerint ez untig elég. És közben szép lassan hazamentek a legények…
Egy nappal korábban a tehetségtelen Habsburg Károly és kormánya kiadott egy kiáltványt amiben meghirdette a birodalom konföderatív átalakítását. Ezzel megnyitotta az utat a nemzetiségek értelmiségi klikkjei előtt, hogy nemzeti bizottságok létrehozásával felbomlasszák a Monarchiát. Alig egy hét múlva már Bécs városa fölött is elveszítették az irányítást (október 23.). Egy hét alatt! Mindeközben a mi vezetőink fel- meg leiratokkal bajlódtak, hogy határozott engedélyeket kapjanak arra, amire a császári udvar és kormányzat már semmilyen befolyással sem rendelkezett. Elképesztő politikai inkompetencia. És ez már megtörtént egyszer. 1848 tavaszán. Akkor pontosan ugyan ezt csinálták, csak hónapokig. Egyszerűen nem vették észre, hogy a császáriak szándékosan húzzák az időt. Annyi lett a különbség, hogy 1918-ban már a császáriaknak sem volt ideje. Hajónk a Habsburgokhoz lett láncolva 1867-ben és az 1918-as októberi elitünk a megbukott császári háztól várta a láncok leoldását. Azt a feladatott akarták elvégeztetni az osztrákokkal, ami épp a hazai elit feladata lett volna. Olvassuk el Tisza beszédének vereséggel kapcsolatos részét, de a teljes szakaszt:
„Az általam elmondandók elsősorban arra a nagyhorderejű nyilatkozatra vonatkoznak, amelyet tegnap a t. ministerelnök ur szájából hallottunk. Talán én voltam az első körülbelül egy évvel, vagy több mint egy évvel ezelőtt [!], aki figyelmeztettem arra, hogy Ausztriában olyan jelenségek merülnek fel, hogy az osztrák közállapotok olyan fordulatot vesznek, amelynél fogva mi esetleg nem fogjuk többé szemben találni magunkat azzal az osztrák állammal, amelyikkel a dualizmus alapján kapcsolatban állunk. Fájdalom, t. ház, ezek a jelenségek azóta nemcsak ismétlődtek, de olyan mértékben súlyosbodtak, hogy a dualizmus fentartását teljességgel lehetetlenné teszik. (Igaz! Úgy van ! a jobb- és a baloldalon.) Az történelmi kérdés és akadémikus kérdés, hogy ezt valaki örvendetesnek tartja-e vagy sem; a gyakorlati fontosságal biró tény, amelyet az ország érdekében konstatálnunk kell, az, hogy abban a tekintetben magyar ember és magyar ember között nem lehet nézeteltérés, hogy ennek az osztrák helyzetnek konzekvencziáit a magyar állam függetlensége irányában, a perszonál unió irányában kell levonnunk. (Élénk helyeslés a jobb- és a baloldalon. Éljenzések balfelől.) Azt hiszem, nem tesz jó szolgálatot az országnak az, aki bárminő szempontból is ezt a tényt, ezt az igazságot elhomályosítani igyekszik.” (Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet 290-291. old.)
„Elvesztettük [a háborút] nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak. (Igaz! Úgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon. Zaj.)” (Képviselőházi napló, 1910. XLI. kötet 292. old.)
Ha valaki az Ausztriát behelyettesíti az Európai Unió kifejezéssel meghűl a vér az ereiben. Ugyanis ahogy a dolgok most haladnak a mai Miniszterelnök szinte bármelyik következő nap elmondhat egy ilyen beszédet.
Segítek, lefordítom maira:
[Talán én voltam az első körülbelül ‘egy’ évvel vagy évekkel ezelőtt, aki figyelmeztettem arra, hogy az Európai Unióban olyan jelenségek merülnek fel, hogy az Uniós közállapotok olyan fordulatot vesznek, amelynél fogva mi esetleg nem fogjuk többé szemben találni magunkat azzal az Európai Unióval, amelyikkel az uniós szerződések alapján kapcsolatban állunk. Fájdalom, t. ház, ezek a jelenségek azóta nemcsak ismétlődtek, de olyan mértékben súlyosbodtak, hogy az Unió fenntartását teljességgel lehetetlenné teszik. Az történelmi kérdés és akadémikus kérdés, hogy ezt valaki örvendetesnek tartja-e vagy sem; a gyakorlati fontossággal bíró tény, amelyet az ország érdekében konstatálnunk kell, az, hogy abban a tekintetben magyar ember és magyar ember között nem lehet nézeteltérés, hogy ennek az Uniós helyzetnek konzekvenciáit a magyar állam függetlensége irányában, a külsős szerződések irányában kell levonnunk. Azt hiszem, nem tesz jó szolgálatot az országnak az, aki bárminő szempontból is ezt a tényt, ezt az igazságot elhomályosítani igyekszik.]
És tegyük most ide a második rövid részletet a háborúról is:
[Elvesztettük [az ukrajnai háborút] nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek [az oroszoknak] a végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak.]
No, milyen érzés? Hogy megismételjük a meg nem tanult leckét? Dehogynem! Ismét ott állunk a vizsgabizottság előtt.
Hogy kerültünk a Trianon palota folyosójára? Úgy, hogy amikor kellett volna, nem tettünk semmit. Amikor cselekedni kellett volna, beszéltünk és másoktól (Bécstől) vártuk a megoldást. De onnan már nem jött semmi. Nézzük.
A katonai helyzet
A magyar nemzetbe nemzedékek óta sulykolják a „nem tehettünk semmit” megoldását a katonai lehetőségeinkkel kapcsolatban. S ki jár utána, hogy igaz-e? Pedig a helyzet az, hogy még 1919-ben is volt lehetőség katonai megoldásra (Tanácsköztársaság, tavaszi hadjárat), úgy, hogy előtte a Károlyi-féle felforgatók szétverték szinte a teljes katonai struktúrát, mert azt gondolták, hogy az rájuk fenyegetést jelenthet. Nem köztudott, de 1918. október 31-én a Károlyi mellett megjelenő fegyveres katonák java Pesten bujkáló katonaszökevényekből állt. Az akkor már közel milliós Fővárosban egyesek szerint több ezer (!) ilyen ember volt. S többségüknek volt is valamilyen személyi lőfegyvere (puska vagy pisztoly). Mik voltak a valós lehetőségek?
Nos, itt kezdődnek a fővonalas történészeink igazi problémái. Ugyanis, ha összesíteni kell, hogy 1918 októberében, főként pedig a beszéd idején (1918. 10. 17.) milyen erők álltak velünk szemben és mivel rendelkezhettünk volna, elég bánatosak lesznek, mert nem áll a prekoncepció. Nem is tehetnek mást, mint hogy óvatosan az 1919 nyári-őszi helyzetet csúsztatják rá erre az időszakra is. Legalább lebegtetve. Maguk az Antant hatalmak (tehát Nagy Britannia, Franciaország, Olaszország) örültek hogy – társadalmi értelemben – épp bőrrel megúszták a Nagy Háborút. Pénzügyileg és gazdaságilag az Egyesült Államok alárendeltjei lettek. 1917 végére összeomlottak volna a külső segítség nélkül. Olaszországban általános sztrájkok zúgtak, forrongott Franciaország, de Nagy Britannia is remegett a végső erőfeszítésektől.
Csak egy kis apró adalék. Olaszországban a háború három éve alatt meghalt mintegy 650 ezer olasz katona, megsebesült 950 ezer ember és a polgári lakosság köreiben is mintegy 600 ezer halálos áldozata volt az alultápláltságnak és az élelmiszerhiánynak. De érdekes adalék a hadiipari termelésre vonatkozólag, hogy például az Ansaldo cég munkáslétszáma ezen idő alatt 6000 főről 110.000 főre nőtt és legyártottak 10900 tüzérségi eszközt, 3800 repülőgépet, 95 hadihajót és 10 millió tüzérségi lövedéket (három és fél év alatt!).
[Ezek a számok egyébként megmutatják azt is, hogy mennyire messze áll a mai Nyugat az egykoritól. A legyártott tüzérségi eszközök ugyanis nem állnak nagyon messze technikailag azoktól, amik az ukrajnai háborút végül is “eldöntik” az orosz hadsereg javára. S ne feledjük, ez csupán az olasz Ansaldo vállalat termelése. Olaszország pedig akkor sem a legnagyobb hal volt a Nyugat tavában.]
A Fiat létszáma 4000 főről 40.000 főre nőtt. A megélhetési költségek a duplájukra emelkedtek. Csak 1917-ben 445 sztrájk tört ki (az év napjainak száma 365! vagyis gyakorlatilag valahol mindig volt sztrájk), amiben 168 ezren vettek részt, míg ez a szám 1920-ra egymillió főre emelkedett. Franciaország mintegy három és fél millió halottat veszített a katonai és polgári létszámból. Maga a háború, a Nyugati Front szinte a háború teljes ideje alatt francia földön tombolt. Ezen a területen volt a háború előtt a francia acél termelés 58%-a és a széntermelés 40%-a. A háború alatt a francia államadósság a GDP 66%ról, 170%-ra nőtt. Az infláció során a frank értékének a felére esett a fonttal szemben. Nagy Britannia is tetemes veszteséggel zárta a háborút. Az „elveszett nemzedék” a mintegy 900.000 halottat és kétmillió sebesültet jelentett. De ettől sokkal jelentősebb lett, hogy az akkori Világ pénzügyi központja Londonból New Yorkba költözött. Bár gyarmatai még növekedtek is, a gazdasági elsőséget elveszítette.Ez volt a Brit Birodalom alászállásának a kezdete.
Az hogy ezek tetemes haderőt tudjanak küldeni a Kárpát-medencébe (itt minimum több százezres haderőről beszélünk) (gondoljunk most gyorsan a Tanácsköztársaság háborújára, még az olaszok sem jöttek egyetlen szál katonával sem 1919 tavaszán és nyarán; csak az akkori proxykkal végeztették el a munkát), lehetetlen lett volna az összes propaganda ellenére is. Az összes háború utáni fegyveres konfliktusban már csak csekély létszámú csapattal vettek részt – az orosz polgárháború vagy a török honvédő háború vagy a lengyel-orosz háború vagy a Magyar Tanácsköztársaság elleni háború – és legnagyobb részt helyi erők támogatásával vagy az ellenséges szomszédok (az akkori proxy államok) segítségével igyekeztek megoldani hatalmi elképzeléseiket. Ha a jövőt nem is láthatták előre akkor a hazai vezetők, de azt tudták, hogy a ránk esetlegesen leselkedő legnagyobb katonai veszéllyel nem kell számolniuk: az Orosz Birodalom fegyveres erejével, mivel akkoriban süllyedt történelmének egyik legvéresebb polgárháborújába. Tehát 1849 megismétlődésétől nem kellett tartani. Az osztrákok is lényegében véve felbomlottak októberre. Az októberi kiáltvány (1918. október 16. Völkermanifest) ezt papírra is vetette. Innentől kezdve viszont csak azt kellett volna számba venni, hogy a körüllakók mit tudnak felvonultatni. Nos, októberben még nem sokat.
Csehország még nem is létezett. Október 19-én kezdődött egy általános sztrájk és magát a Cseh Köztársaságot csak október 28-án kiáltják ki. Az első cseh katonai alakulat, ami behatolt magyar területre (1918. november 7-én) 180 főt számlált és csak egy szedett-vedett társaság volt egykori monarchiabeli katonákból, csendőrökből és lelkes civilekből állva. Károlyi kormány vonta vissza a katonákat a határ mellől. Ezért akadályok nélkül vonultak be, de még így is fosztogatni kezdtek. Na, ez volt a fergeteges cseh veszély.
A tót lakosság – mivel akkor még csak a szűk értelmiségi réteg fejében léteztek a szlovákok – java lojális volt a Magyar Koronához. A csehekkel meg úgy voltak, hogy élénken emlékeztek azok Oroszország béli kegyetlenkedéseire, amikor a Cseh Légió őket is be akarta sorozni soraiba. A valós helyzet az, hogy a Károlyi vezette kormányzat nem volt lojális hozzájuk.
A ruszinok szintúgy lojálisak voltak. Igaz az akkor a Kárpátokon túl november 1-én alapított Nyugat-Ukrán Népköztársasággal várható volt az összetűzés. 1919 januárjában volt is később egy betörés, ami azonban nagyon rövid életűnek bizonyult, ahogy maga a Népköztársaság is.
Románia októberben egy megszállt ország volt. Miután 1916-ban teljes vereséget szenvedtek a Központi Hatalmaktól és 1918 tavaszán (május 7.) egy később nem ratifikált békeszerződést is kötöttek, ebben a hónapban nem rendelkeztek számottevő haderővel, amit ellenünk fel tudtak volna használni. Később, teljes francia támogatás mellett is csak a Károlyi kormány aktív segédlete mellett tudtak az Erdélyi területekre betörni és ott területeket elfoglalni. Továbbá 1918-ban egyszerre kellett az újra (1918. november 10-én!) hadba lépő Romániának tevékenykednie Bulgária (Dobrudzsa), Besszarábia, a Regát és Erdély felé. 1918 novemberének végén a teljes román hadsereg létszáma nem érte el a Mackensen vezette német Duna hadsereg október végi létszámát.
Egyedül dél felől kellett számolni komoly, szervezett haderővel, a szerbekkel. Igaz, csak később, ugyanis azok ekkor még csak valahol Niš környékén jártak. Létszámuk ekkor mintegy 60.000 fő körül volt. Ez négy rendezett hadosztálynak felelt meg. Szeptemberben még ez 90.000 fő volt, de a harcok, illetve a járványok megtizedelték őket és a Korfun eltöltött évek sem tettek jót az egészségnek. Ez a haderő, mint később kiderült, még hetekig csak annyira volt elég, hogy nagy nehézségek árán megszállják a Monarchia által kiürített szerbiai és boszniai területeket. No és a horvát területeket, majd később a szlovén vidékeket. Viszont ez azonnal folyamatos összetűzéseket provokált ki mind a bosnyák, mind a horvát, mind a szlovén területeken, illetve az olaszokkal az Adria mentén, Dalmácia miatt, amire Olaszország is igényt tartott (Trieszt, Isztria, Fiumei Szabadállam). Ez egyúttal arra is eligazítást ad, hogy az olaszok miért nem tudtak volna érdemi szerepet vállalni a Magyarország elleni intervencióban.
Olaszország, mint azt fentebb már jeleztem teljesítőképességének határain túlra került és egy permanens forrongásba merült. A liberális állam végül megbukott és 1922-ben Benito Mussolini vette át az ország kormányzását, ami már egy egészen más történet lett.
Ezzel szemben nekünk – elvileg – a következők álltak rendelkezésre. Az ekkor mozgósítás alatt lévő magyarországi (1918-ban! 325 ezer km2 és mintegy 21 milliós lakosságból) csapatok teljes létszáma 1,2 millió fő volt. Ennek kb. negyede volt itthon szabadságolva vagy lábadozva, azaz olyan 300.00 fő. Nemzetiségarányosan ennek a fele magyar volt – 150.000 fő – de a többi részből is (a német, ruszin, tót nemzetiségűek) lojálisnak tekinthetők. Tehát körülbelül a kétharmada az állománynak. Az úgy már potenciálisan 200.000 fő, akik biztosan itthon voltak. Rajtuk kívül voltak természetesen alakulatok az ország területén. Nagyon sok volt a vesztett hadifoglyaink száma is, összesen 800.000 főre tehetjük őket (Tehát mozgósítva 1.200.000 fő és mellettük hadifogságban 800.000 állampolgárunk.). Ekkoriban már – a breszti béke nyomán kezdtek hazatérni az Oroszországban sínylődők közül. Összesen 1918 októberében 16 olyan hadosztály volt, amelyik hazánk területén szerveződött. Számos olyan is, amik közös alakulatok voltak az osztrák császársággal. Ezek egy része ekkor már a déli határunk felé araszolt vissza a Balkánon, Kövess Hermann tábornagy irányítása alatt. Csak ott 12 nem kielégítően feltöltött hadosztály volt hivatva fékezni az antant előre nyomulását.Ezt később azért nem tudták már megtenni, mert a hátország(ok), mind az osztrák rész, mind a magyar rész, anarchiába süllyedt a helyi értelmiségi klikkek jóvoltából.
Itt is tetten érhetjük a hazai történészi csúsztatást, mivel ennél a pontnál az olvasó mindig azt találja, hogy lám: a szegény Kövessnek mindösszesen 12 hadosztállyal kellett volna az akkor 28 hadosztálynyi antant erőt feltartóztatni. Ami addig igaz, hogy valóban ennyi volt a balkáni erejük. Azonban ez az erő soha sem irányult Magyarország ellen.
Az antant haderő teljes brit kontingense ugyanis rövidesen Isztambul, a Krím és a Kaukázus felé vette az irányt, hogy az ottani, sokkal fontosabb brit érdekeket érvényesítse. [Erről külön majd a hamarosan közzéteendő Háborús jóvátétel című írásomban lehet olvasni.]
A francia kontingens döntő hányada pedig Bulgárián át Románia felé menetelt. A magyar határhoz csak a szerbek és egy kis létszámú, részben gyarmati feltöltésű francia erő érkezett. Ez az erő mindössze a Károlyi kormány szervilis hozzáállása miatt lehetett sikeres. A korábban elképzelt megszállását Budapestnek és Pozsonynak így is el kellett vetni, a teljes együttműködés mellett is.
Továbbá a franciák túlzott térnyerését már a britek is gyanakodva figyelték. Emellett a fegyvergyártásunk is meg volt még, hiszen a Monarchia puskáinak felét, a lőszergyártásnak is legalább a felét mi adtuk. Csak 1917-ben mintegy 900.000 puskát gyártott le Magyarország.
Fontos tehát észben tartani, hogy a háború utáni felbomlása Magyarországnak igen nagy mértékben következett a kaotikus politikai működésből, sőt egyenesen a hazaárulásból. Az ugyanis egészen világos kell legyen, hogy hatékony honvédelem esetén az elérhető és mozgósítható erők bevetésével a románok és a csehek számára teljességgel lehetetlen lett volna a Kárpátokon való átkelés 1918 utolsó hónapjaiban. 1919-ben pedig erősen kétséges, hiszen az idő elteltével az októberben „lábon álló” 16 hazai hadosztály és a helyben lévő szabadságolt katonák egységekké szervezése elvégezhető feladat lett volna. Így januárra 15-20 feltöltött hadosztállyal a Kárpát-medence megtartása több, mint lehetséges lett volna. Ekkora erőt 1919 nyarára sem tudtak összevonni a cseh-román-szerb-francia csapatok. Augusztusra 180.000 főt tettek ki, ami 10-12 feltöltött gyalogos hadosztályt jelentett akkoriban. Ez pedig nekünk már januárra is rendelkezésre állhatott volna.
Ez a katonai része.
A politikai helyzet
Ez elvileg nem volt túl kedvező nekünk. A korábban már említett okokból az volt az elterjesztett nézet Nyugaton, ahogy a Nagy Háború egyik fő felelőse épp Magyarország. Azonban a szintén említett gazdasági-katonai-politikai helyzet miatt azt nem lehetett várni, hogy tömeghadsereget küldenek ellenünk. Már zajlott az orosz polgárháború, ami nagy erőket kötött le a még mozgósíthatók közül. A Közel-Kelet felosztása is zajlott. Kibontakozóban volt a lengyel-ukrán-orosz háború is. Nem lehetett tudni, hogy Németország miként fog viselkedni egy számára kedvezőtlen fegyverszünet és béke esetén. Wilson az elveivel együtt elvonult a háború befejeztével, hátrahagyva egy csomó vakhitet. A franciák szerettek volna rendezkedni szerte Európában, de ezt egyrészt az angolok is korlátozták, illetve messze túl nyúlt anyagi lehetőségeiken. A körülöttünk lévő államok, illetve a születőben lévők kifejezetten ellenségesek voltak, azonban zömmel eszköztelenek. Legfontosabb esélyük Károlyi volt és a teljesen vak hazai politikai elit.
Mi vezetett tehát a Trianoni palotába? Az önálló gondolkodás hiánya. A Monarchiához láncolt berendezkedésünk [Ma ezt az Európai Unió személyesíti meg.], értve ez alatt nem csupán a politikai és gazdasági rendszerünket, hanem a szellemi alapállásunkat is. Amikor eljött az igazság órája és nyilvánvalóvá vált, hogy egyedül maradtunk, cselekvés helyett lebénult az elitünk és elvesztegette azt a kevés időt, ami rendelkezésre állt a tettekre. Ahogy azt a Tisza beszédnél bemutattam, döbbenetes a párhuzam mai helyzettel. Politikai, gazdasági és pénzügyi rendszerünk most az Európai Unióhoz van hozzákötve. Katonailag pedig szinte mindent a NATO-ra testáltunk. Most kezd ébredezni a kormányzó elit [Ma, egy évvel az eredeti írásom után már látszanak a jelei, hogy keresik a kiutat.].
De azt is látnunk kell, hogy ez messze nem az elmúlt száz év terhe. Nagyjából ez történt, mikor bekövetkezett a Világosi fegyverletétel, a Nagymajtényi síkon végződő Rákóczi szabadságharc, a Thököly felkelés, az erdélyi fejedelmek harcai, az 1521/26/41-ben bekövetkező összeroskadása a Magyar Királyságnak. És végül az 1492-ben a trónharcok vége is.
Ahogy megfigyelhetjük, az idő mindig egyre rövidül. Az eredmények egyre tragikusabbak. Legutóbb Trianonnal zárult a dolog. Pedig akkor még „csak” a Monarchiához kötöttük hajónkat. Most az egész kontinentális Nyugathoz vagyunk kötve. Milyen sors vár ránk, ha nem egy elbukó ország ránt magával, hanem egy egész elbukó műveltség?
Sok időnk nincs. Az önállóságnak nem lesz alternatívája. A rossz hír az, hogy ehhez nagyon kevés forrásunk van. A megelőző nemzedékek a legtöbb lehetőségünket elpazarolták. Ami van azt össze kell gyűjteni. A tanulságokat sürgősen le kell vonni. Az évszázados délibábokat pedig el kell engedni.