[Ez a cikk bővítve lett, mert megjelenése óta – tavaly július – igen felerősödtek azok a folyamatok, amik megerősítették azt a vélekedésemet, hogy az ukrajnai háború lesz a Nyugat Catalaunum-i csatája. Ezeket az új fejleményeket dolgozom be az eredeti, nem túl hosszú írásba.]
A történelmi kutatásoknak meg van az a veszélye, mint a régi sírok felnyitásának: sosem tudhatjuk, hogy mit szabadítunk a világra az évezredes mélységekből. Bár az is lehet, hogy
a mintát átvéve, mindig is magában hordozta saját végzetét a Nyugat.
Én úgy látom a mélyből előkerült egy kórokozó, ami végig fertőzte ismét a Nyugatot. Annak idején ez a Nyugat-Római Birodalommal végzett, mert lehetetlenné tette a valóság helyes értelmezését a döntéshozók számára. Ma pontosan ugyan ezt látjuk viszont. Úgyhogy legyen ez az első tanulság: Óvatosan a kripták nyitogatásával!
De mi is történt akkoriban?
A korábban oly józan római gondolkodás teljesen elrugaszkodott a valóságtól és a múlt egykorvolt dicsősége már halálos árnyékként vetült a korabeli jelenre. A Catalaunum-i csata 451-ben volt. A nyugat-római sereg csapott össze a hunok seregével. Ma már egy kicsit is tájékozott ember az évszámból is látja, hogy ez a Római Birodalom létének utolsó szakaszára esik (476 az utolsó római caesart eltávolítja Odoaker, a herul testőrkapitány, a germán segédcsapatok parancsnoka). Valójában ezzel kezdődött meg a végső széthullása.
De itt rögtön van egy probléma. Ugyanis, ha a korabeli „nyugati” krónikás hagyományt vagy az újkori történészi értelmezést nézzük, azt látjuk, hogy vagy római győzelemként vagy – igaz fogcsikorgatva – döntetlenként adják elő a csatát. Pedig a józan ész azt mondja, hogy a csata nyugati értelmezése és a megtörtént valóság közt egy jelentős szakadék tátong. Ha az egyetlen fennmaradt nyugati forrást olvassuk – Jordanes-t
551 után írt Getica; az első fennmaradt kézirat töredék a 8. századból van; egy dán tudós azonban az egészet Jordanes képzeletének tulajdonítja, amit görög és római mondákból, történetekből állított össze; többen amellett vannak, hogy magának a csatának a leírása is a szalamisz-i és marathón-i csata elemeinek részbeni átírása
– akkor meglepve fogjuk tapasztalni, hogy a csata leírása – ami egyébként eléggé szűkszavú – egyrészt arról árulkodik, hogy a szerzőnek, fogalma nem volt a hunok szokásairól, másrészt a nyilvánvaló római vereséget az események folyamatos félremagyarázásával végül római győzelemmé változtatja. Legalábbis a pergamen leveleken. (Valahogy aképpen, ahogy az amerikaiak a vietnámi vereséget a filmvásznon – Rambo – győzelemmé változtatták.) A jóslatkérést a félelem jelének veszi, holott bevett gyakorlat volt. Bár a leírásból is kiderül, hogy a római sereg javát már nem a rómaiak, hanem a vizigótok adják, mikor a vizigót király (I. Theoderich) meghal a csatában és az övéi megzavarodnak, sőt el is tévednek (I. Theoderich fia, Thorismund itt megsebesül, mivel azt hiszi saját csapataival találkozik, pedig csak egy hun szablyával) Aëtius-al együtt és szembe találják magukat Atilla megerősített táborával, azon tanakodnak, hogy mit tegyenek a „legyőzött” Atillával? Ehhez képest azonban Thorismund sietve Toulousba tér vissza – ami csekély 560 kilométerre van légvonalban a jelenlegi csatahelyként elfogadott Troyes városától. Ezt nem más, mint épp Aëtius sürgeti arra hivatkozva, hogy vegye át otthon apja örökét. Aztán Aëtius is eltávozik a csatatérről. De, ha még Atilla hadát kellett volna legyőzni, miért küldi el a legerősebb seregtestet? Jordanes leírja azt is, hogy a „legyőzött” Atilla seregtestei bár vereséget szenvednek (?) mégis vadul dúlják a környéket. Ezt mégis hogyan tehetik meg, legyőzöttként, hátukban a győztes rómaiakkal? Végül a csatatéren maradt hunok is hazatérnek, mikor látják, hogy a „győztes” rómaiak és a gótok eltűntek. Ez július elején történik. A következő éven a „győztes” rómaiak semmiféle komoly ellenállást sem tudnak kifejteni a „legyőzött” Atilla seregeivel szemben. 452-ben Észak- és Közép-Itália legerősebb városait foglalja el a hun sereg és Róma csak egy furcsa, máig meg nem magyarázott egyezség okán kerüli el végzetét.
Tehát a hunok mind a csatában, mind a Nyugat-Római Birodalom elleni háború során folyton vereségből vereségbe fordulva két vállra fektetik a birodalmat és a sírgödörbe lökik.
Második tanulság: óvakodjatok a történetíróktól!
Ma
Ma, mit látunk? És főleg, mit olvasunk a médiában? Ugyanezt. Az oroszok folyton a vereség szélén tántorogtak. A Nyugat a totális győzelem küszöbén állt. Immár 24. hónapja (2024 márciusában), rendületlen. Sőt, mivel itt már szinte győztek is, készülhetnek az ennél nagyobb óriás, Kína legyőzésére. Már csak az a kérdés, hogy mikor hurcolják a Bíróság elé a legyőzött vezért, Putyint. Fejben már mindent lejátszottak. És már tavaly tavasszal megjelent a döntetlen is. A „senki nem győzhet”. Már előre. Legalábbis így volt 2024 februárjáig. Ekkor jött a hidegzuhany.
München megkeseredett söre, ami végig marta az európai vezetők ledöbbent hadának torkát. Majd, csaknem visszajött az egész, amikor meghallották Macron szájából alig egy héttel később a kérlelhetetlen következtetést: Háborúba kell menni! Ha tetszik, ha nem. Mert, ha győznek a sztyeppék lovagjai, akkor mindennek vége. Minden kiderül, minden stikli, minden hazugság, minden korrupciónak a legnagyobbika. A Világ legnagyobb pénzmosodája, aminek neve: Ukrajna. Hogy félmillió ember halt meg pár száz hitehagyott, korrupt és hazug nyugati vezető jóléte és hatalomvágya érdekében. És a Nyugat társadalmai jólétének kicsiny meghosszabbítása érdekében.
Pedig láttuk tavaly nyáron, hogy “Aëtius” már készülődött sátrat bontani. A „római fővezér” már azon a nyáron szerette volna rábírni a Foedus Visigothorum vezetőit (a mai Thorismundot, Zelenszkijt) a visszavonulásra. További durva párhuzam, hogy a „gót” ország eredetileg nem máshol volt, mint a ma Ukrajnának hívott területen. Nagyjából a Dnyeper és az Al-Duna közötti területen. Maga a gótok “országa” igazából nem volt több, mint egy nem túl nagy létszámú germán fegyveres csoport, nem is feltétlen egy törzsből. Inkább egyfajta gyűjtőnév lehetett a germánok között is, mint ahogy később a varégok, akik végül megalapították a Rusz államát, vagy a vikingek, akik szintúgy csak kisebb államokat alapítottak. Létüket pedig a nagy folyók mellett futó észak-déli kereskedelmi utak, ösvények birtoklása jelentette. Tehát inkább uralták, mint birtokolták azt a területet, amelyen éltek, igazi határok nélkül.
Nos, ha ez az év feleltethető meg 451-nek, akkor mi lesz a következő évvel? Az három napos csata volt. Három nap egy esztendő a magyar-hun hagyományban. 2022-2023-2024.
A szindróma
Ez tehát a catalaunum-szindróma tünetegyüttese. A syndróma jelentése egy betegség tünetegyüttese, ami jellemzi, amiről felismerhető.
Mi ez a betegség? Egy műveltség elmúlásának betegsége. A kór halálos. Még egyetlen műveltség sem élte túl, ami ebbe beleesett. Hosszú út vezetett ide, de az általam catalaunum-szindómának nevezett tünetegyüttes az adott vergődő műveltség utolsó nagy fellángolása, mielőtt elmúlik. A Nyugat-Római Birodalom is hasonló jelenségeket produkált. A korabeli migráció, amit akkor részben a germánok betelepülése jelentett, de messze nem ez volt a fő vonulat, hiszen maguk a germánok nem jelentettek nagy létszámot. Csak a leglátványosabbak voltak. A legnagyobb létszámot a már korábban is betelepített rabszolgahad jelentette, akiket maguk helyett dolgoztattak minden olyan munkakörben, amit a rómaiak már nem akarta elvégezni. Ahogy az ma is van a Nyugat országaiban. Az elitek hedonista üres élete, kiüresedett vallásossággal, korrupt, haszonleső életmóddal. A gyermektelenség. Szinte minden eredeti nagy római nemzetség (gens) kihalt, mire eljönnek a csata napjai. Gyakorlatilag mindenki meg volt vesztegethető. Az irányítás kicsúszott a választott vezetők kezéből és intrikák, a háttérben lévő irányítók keze szabta meg az irányokat. Már mindenkinek polgárjogot adtak, tekintet nélkül az érdemekre. Magas adókkal sanyargatták a középrétegeket. A hadseregben az idegen elem kezdett döntővé válni. Amíg fénykorában egy legio 6000 főből állt, ekkoriban már csak 1000 fő volt az általános létszám. Ezért volt, hogy a feladatok egyre nagyobb részét idegenekből toborzott alakulatok látták el. Aláhanyatlott a haditengerészet is és ezzel felerősödött a kalózkodás. Ez utóbbi viszont fokozódó fennakadásokat okozott a kereskedelemben, aminek az lett a következménye, hogy Róma városának és Itáliának egyre nagyobb gondot okozott a szükséges gabona és állati termékek beszerzése. De az ipar is kínlódott a nyersanyagok rendszertelen beszerzési lehetőségeitől.
Maga a hadjárat is, ami Catalaunum mezején végződött, pártharcoktól kísérve szerveződött. Róma már nem volt képes maga kiállítani az elegendő haderőt. Ezért volt szükség a nyugati gótok és sok más germán csoport beszervezésére. Technikailag és stratégiailag is alatta volt a hunok szervezte haderőnek. Ugyanakkor a krónikaírók a hunokat következetesen alacsony műveltségű barbárokként írták le. Pedig valójában magas fokon szervezett társadalomban éltek és műveltségük ha lehet még régebbi volt, mint a rómaiaké. Ne feledjük a hun műveltség a szkíta műveltségre alapozódott. S egynémely tekintetben a kínai műveltségre is maradandó hatást gyakorolt. Főleg az államszervezési területen. Tehát valójában csak más volt, mint a római, de nem maradt el mellette
És még egy érdekesség. A fölény érzése. A rómaiak is fölény éreztek a keleti “barbárok” felett. Úgy gondolták, hogy fölényben vannak. Ahogy a mai Nyugat is úgy gondolja, hogy fölényben van Oroszországgal szemben. S meg kell jegyezni, hogy hazánkban is kötelező toposz, hogy a NATO – a Nyugat katonai ereje – 4-6 szoros fölényben van. Végül is csak lőszerük nincs elég (2025/26-ra lenne elvileg évi 700.000 darabos termelés, míg az orosz, észak-koreai termelés tavaly is 3-4 millió darabos volt, amihez még jön Kína ismeretlen mértékű kapacitása), ipari termelésben kullognak a messzeségben (ami ugye a harc közbeni pótlásokhoz elengedhetetlen lenne), ami van is hol működik, hol nem, a katonák meg “menekülnek”, mikor meghallják, hogy keletre kellene menni. S nem gyávaságból vagy kényelmességből, mint azt egyesek könnyelműen terjesztik, hanem az értelmetlen pusztulás elől. Illetve azt mutatja ez, mit gondolnak az európai vezetők minőségéről. S ez csak a belső problémák egy része. Mert hol van még a társadalom gyengesége, a gazdaságuk pehelysúlya és a vezetés korrupt, haszonleső és rövidlátó volta. Emellett nem számolnak azzal sem, hogy Oroszország nincs egyedül. Ez a tény valahogy mindig elsikkad. Mögötte van Kína, Irán és Észak-Korea. Ezek így négyen nagyjából le is fedik a Világ hadiipari termelési kapacitásainak nagyobbik részét. A Nyugat technológiai előnye is a múlté már, csak ezt még nem sikerült dekódolni. S ami technikai erő van is, annak jó része is keleten van: Tajvan, Dél-Korea, Japán. Vagyis olyan stratégiai helyeken, ahol roppant könnyű semlegesíteni azokat az előnyöket. Ezt hívják úgy, hogy stratégiai vakság.
Egy kis ókor végi geostratégia
Nézzük meg, miként is nézet kis a 450 körüli geostratégiai helyzet Európában. Az európai történészek mindössze két hatalmi központot tartanak számon a Római Birodalom utolsó idején. Rómát és Konstantinápolyt. Pedig az 5. század elejétől már három meghatározó erőközpont létezett Európában. Róma és Konstantinápoly mellett a Kárpát-medence, ahol a hunok rendezték be európai birodalmuk központját. Az alábbi két térkép bemutatja a Catalaunum-i csata előtti stratégiai helyzetet.
Látjuk, hogy miért esett Atilla választása a nyugat birodalomra. Nem csupán azért, mert ziláltabb volt a belső rendje, hanem azért is, mert közelebb volt a központja a hun központhoz. Továbbá a megirányzott cél, Európa uralom alá hajtása az Atlanti óceánig megkövetelte, hogy Itáliában ne maradjon hathatós erő összpontosulás. A Kelet-Római Birodalomnak akkoriban Ázsiában jóval jelentősebb érdekei voltak, mint a Balkánon. Konstantinápolytól a birodalom valódi súlypontja akkoriban Egyiptom felé húzott. Legnagyobb ellenfele pedig a szaszanida Perzsia volt. A három erőközpont közül a hunok rendelkeztek a legjelentősebb mozgósítható katonai potenciállal. A stratégia terén a Catalaunum-i csata biztosította Atillának, hogy a nyugati birodalom már ne tudjon érdemi támadó hadműveleteket folytatni. Ez a következő éven meg is mutatkozott. S, ha véletlenül nem hal meg épp jó időben ellenségei számára, akkor hamar felszámolódott volna végleg a Nyugat-Római Birodalom maradványa is.
A csata, az egész műveltség sorsát eldöntő csata vége már nem kétséges. A Catalaunumi-csata, amit ma Ukrajna területén vív a Nyugat, a másfél ezer évvel ezelőtti Nyugat-Római Birodalom szellemi utóda, az akkori kelet, a hunok szellemi „utódai” ellen. Hasonlóan kemény ez a csata és a Nyugat egyáltalán nem annak szánta, amivé lett. A „római fővezér” most is szövetséget hozott létre, de már annyira sem futotta, hogy maga részt vegyen a csatában. Hanem már csak a „gótokat” küldte előre. Mögülük a „rómaiak” már elmaradtak. Illetve egy kis gall kakas rikoltozik és az egykor erős germán maradékokat szeretné összetrombitálni, de nagyon nyögve készülődnek. S mivel a csata vesztésre áll, a „krónika írók” igyekeznek megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, a vereséget, a Birodalom látóhatárra került bukását.
A Nyugat, a Catalaunum-i csatáját vívja Ukrajnában és a „római polgárok” már sejtik, hogy a műveltség, amelyben élnek hamarosan elveszi ítéletét. Ennek megfelelően kezd eluralkodni a pánik közöttük, de főként a vezetők között.
Még csak egy homályos sejtelem a vég, de növekszik az árny, amely a messzeségből is gyötrelmet sugall a Nyugat számára.
Kinek-kinek el kell döntenie, hogy mit tesz? Nekünk is. A magyar nemzet is egy mélyen egzisztenciális kérdés előtt áll. Sodródni az öt évszázados magyarországi délibáb mentén vagy felébred és a sikeres ősök mintáját követve túléli és felvirágzik ismét?
Mert a Birodalom bukása után megnyílik az ajtó a most kisebbek előtt, ez ugye felderengett már? Még nem? Az ugyanis látszik, hogy az orosz haderőnek lesz/van ereje legyőzni az ellene küldött zsoldosnépet és lesz ereje leküzdeni a most meggondolatlanul szervezett Európa-i szövetséget is, a Hajlandóak szövetségét. (Ha ezek kellően rövidlátónak bizonyulnak, persze. Ugye bevonulni „békefenntartóként”, ami egyenes út a háború lezáró csatáihoz…) Lesz ereje legyőzni a kontinentális Európa romokban heverő szövetséges hadseregeit is (Már ha egyáltalán lesz ellenállás és nem tör ki egy általános polgárháború.). De nem lesz ereje mindezt megszállva tartani is. Igaz, minden valószínűség szerint határosak leszünk Oroszországgal, de legalább az Orosz Föderációval (ami magában foglal egy valamekkora Ukrajnát is) és nem a Szovjetunióval és főképpen nem az egykori náciktól egyre nehezebben megkülönböztethető Ukrajnával. Ebben az új miliőben kell majd saját helyünket meghatározni. Erre pedig már ma is készülni kellene.
Annál is inkább, mert időközben a helyzet sokat szigorodott. Nyugatról is. Ma már alig titkolják, hogy szeretnék felszámolni az egyes európai nemzetek önállóságát. Így a miénket is. S mivel az is napvilágon van, hogy az európai vezetők nem a földrész, hanem tengerentúli érdekeket szolgálnak ki, így a helyzet egyenesen veszélyes. És azt illik tudni, hogy számunkra, egész Közép-Európa számára a hadszíntér szerepét és az ágyútöltelékek szerepét osztották, nem túl intelligens döntéshozók.
Végezetül azt tanácsolom, hogy vegyük észre és vegyük tudomásul a catalaunum-szindróma jelenségét és mind nemzeti, mind személyes lépéseinket ennek tudatában tegyük meg. Vannak valóban nagy elődeink, akiknek tettei és gondolkodása utat mutat a jövő felé. Hunyadi Mátyás, Hunyadi János, Zsigmond király és császár, I. (Nagy) Lajos, Károly Róbert, IV. Béla, III. Béla, Könyves Kálmán, Szent László, Szent István, Géza fejedelem, Árpád fejedelem, végül pedig a magyar krónikák megnevezte első magyar király, Atilla legyen útmutatónk. Tanulmányozzátok buzgón a tanulságokat, mert ma még lehet a dolgok folyásán a magunk számára kedvező módon alakítani.