A történelmi kutatásoknak meg van az a veszélye, mint a régi sírok felnyitásának: sosem tudhatjuk, hogy mit szabadítunk a világra az évezredes mélységekből. Én úgy látom a mélyből előkerült egy kórokozó, ami végig fertőzte ismét a Nyugatot. Annak idején ez a Nyugat-Római Birodalommal végzett, mert lehetetlenné tette a valóság helyes értelmezését a döntéshozók számára. Ma pontosan ugyan ezt látjuk viszont. Úgyhogy óvatosan a kripták nyitogatásával!
De mi is történt akkoriban? A korábban oly józan római gondolkodás teljesen elrugaszkodott a valóságtól és a múlt egykorvolt dicsősége már halálos árnyékként vetült a korabeli jelenre. A Catalaunum-i csata 451-ben volt. A nyugat-római sereg csapott össze a hunok seregével. Ma már egy kicsit is tájékozott ember az évszámból is látja, hogy ez a Római Birodalom létének utolsó szakaszára esik (476 az utolsó római caesart eltávolítja Odoaker, a herul testőrkapitány, a germán segédcsapatok parancsnoka). Valójában ezzel kezdődött meg a végső széthullása.
De itt rögtön van egy probléma. Ugyanis, ha a korabeli „nyugati” krónikás hagyományt vagy az újkori történészi értelmezést nézzük, azt látjuk, hogy vagy római győzelemként vagy – igaz fogcsikorgatva – döntetlenként adják elő a csatát. Pedig a józan ész azt mondja, hogy a csata nyugati értelmezése és a megtörtént valóság közt egy jelentős szakadék tátong. Ha az egyetlen fennmaradt nyugati forrást olvassuk – Jordanes-t
551 után írt Getica; az első fennmaradt kézirat töredék a 8. századból van; egy dán tudós azonban az egészet Jordanes képzeletének tulajdonítja, amit görög és római mondákból, történetekből állított össze; többen amellett vannak, hogy magának a csatának a leírása is a szalamiszi és marathóni csata elemeinek részbeni átírása
– akkor meglepve fogjuk tapasztalni, hogy a csata leírása – ami egyébként eléggé szűkszavú – egyrészt arról árulkodik, hogy a szerzőnek, fogalma nem volt a hunok szokásairól, másrészt a nyilvánvaló római vereséget az események folyamatos félremagyarázásával végül római győzelemmé változtatja. Legalábbis a pergamen leveleken. A jóslatkérést a félelem jelének veszi, holott bevett gyakorlat volt. Bár a leírásból is kiderül, hogy a római sereg javát már nem a rómaiak, hanem a vizigótok adják, mikor a vizigót király (I. Theoderich) meghal a csatában és az övéi megzavarodnak, sőt el is tévednek (I. Theoderich fia, Thorismund itt megsebesül, mivel azt hiszi saját csapataival találkozik, pedig csak egy hun szablyával) Aëtius-al együtt és szembe találják magukat Atilla megerősített táborával, azon tanakodnak, hogy mit tegyenek a „legyőzött” Atillával? Ehhez képest azonban Thorismund sietve Toulousba tér vissza – ami csekély 560 kilométerre van légvonalban a jelenlegi csatahelyként elfogadott Troyes városától. Amit nem más, mint épp Aëtius sürget arra hivatkozva, hogy vegye át otthon apja örökét. Aztán Aëtius is eltávozik a csatatérről. De, ha még Atilla hadát kellett volna legyőzni, miért küldi el a legerősebb seregtestet? Jordanes leírja azt is, hogy a „legyőzött” Atilla seregtestei bár vereséget szenvednek (?) mégis vadul dúlják a környéket. Ezt mégis hogyan tehetik meg, legyőzöttként? Végül a csatatéren maradt hunok is hazatérnek, mikor látják, hogy a „győztes” rómaiak és a gótok eltűntek. Ez július elején történik. A következő éven a „győztes” rómaiak semmiféle komoly ellenállást sem tudnak kifejteni a „legyőzött” Atilla seregeivel szemben. 452-ben Észak- és Közép-Itália legerősebb városait foglalja el a hun sereg és Róma csak egy furcsa, máig meg nem magyarázott egyezség okán kerüli el végzetét.
Tehát a hunok mind a csatában, mind a Nyugat-Római Birodalom elleni háború során folyton vereségből vereségbe fordulva két vállra fektetik a birodalmat és a sírgödörbe lökik.
Ma mit látunk? És főleg mit olvasunk a médiában? Ugyanezt. Az oroszok folyton a vereség szélén tántorognak. A Nyugat a totális győzelem küszöbén áll. Immár 17. hónapja, rendületlen. Sőt, mivel itt már szinte győztek is, készülhetnek az ennél nagyobb óriás, Kína legyőzésére. Már csak az a kérdés, hogy mikor hurcolják a Bíróság elé a legyőzött vezért, Putyint. Fejben már mindent lejátszottak. És pár hónapja megjelent a döntetlen is. A „senki nem győzhet”. Már előre.
Pedig látjuk, hogy Aëtius készülődik és bontja a sátrát. A „római fővezér” épp ezekben a napokban akarja rábírni a Foedus Visigothorum vezetőit (a mai Thorismundot) a visszavonulásra. További durva párhuzam, hogy a „gót” ország eredetileg nem máshol volt, mint a ma Ukrajnának hívott területen. S a hunok roppantották össze ezt a képződményt.
Nos, ha ez az év feleltethető meg 451-nek, akkor mi lesz a következő évvel?
Ez tehát a catalaunum-szindróma tünetegyüttese. A csata, az egész műveltség sorsát eldöntő csata vége már nem kétséges. A Catalaunumi-csata, amit ma Ukrajna területén vív a Nyugat, a másfél ezer évvel ezelőtti Nyugat-Római Birodalom szellemi utóda, az akkori kelet, a hunok szellemi „utódai” ellen. Hasonlóan kemény ez a csata és a Nyugat egyáltalán nem annak szánta, amivé lett. A „római fővezér” most is szövetséget hozott létre, de már annyira sem futotta, hogy maga részt vegyen a csatában. Hanem már csak a „gótokat” küldte előre. Mögülük a „rómaiak” már elmaradtak. S mivel a csata vesztésre áll, a „krónika írók” igyekeznek megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, a vereséget, a Birodalom látóhatárra került bukását.
A Nyugat, a Catalaunum-i csatáját vívja Ukrajnában és a „római polgárok” még nem tudják, hogy a műveltség, amelyben élnek hamarosan elveszi ítéletét.
Még csak egy homályos sejtelem a vég, de növekszik az árny, amely a messzeségből is gyötrelmet sugall.
Kinek-kinek el kell döntenie, hogy mit tesz? Nekünk is. A magyar nemzet is egy mélyen egzisztenciális kérdés előtt áll. Sodródni az öt évszázados magyarországi délibáb mentén vagy felébredni és a sikeres ősök mintáját követve túlélni és felvirágozni?
Mert a Birodalom bukása után megnyílik az ajtó a most kisebbek előtt, ez ugye felderengett már? Nem? Még nem? Az ugyanis látszik, hogy az orosz haderőnek lesz/van ereje legyőzni az ellene küldött zsoldosnépet és lesz ereje leküzdeni a most meggondolatlanul szervezett Közép-Európai szövetséget is. (Ha ezek kellően rövidlátónak bizonyulnak. Ugye bevonulni „békefenntartóként”, ami egyenes út a háború lezáró csatáihoz…) Sőt, lesz ereje legyőzni a kontinentális Európa romokban heverő szövetséges hadseregeit is (Már ha egyáltalán lesz ellenállás és nem tör ki egy általános polgárháború.). De nem lesz, nincs ereje mindezt megszállva tartani is. Bármeddig is jutnak el, akár a Pireneusi hegységig is, mindenképpen vissza fognak vonulni saját területeikre. Igaz, minden valószínűség szerint határosak leszünk Oroszországgal, de legalább az Orosz Föderációval (ami magában foglal egy valamekkora Ukrajnát is). Ebben az új miliőben kell majd saját helyünket meghatározni. Erre pedig már ma is készülni kellene. Nem túl bonyolult feladat, de nem témája mostani írásomnak.
Végezetül azt tanácsolom, hogy vegyük észre és vegyük tudomásul a catalaunum-szindróma jelenségét és mind nemzeti, mind személyes lépéseinket ennek tudatában tegyük meg. Vannak valóban nagy elődeink, akiknek tettei és gondolkodása utat mutat a jövő felé. Hunyadi Mátyás, Hunyadi János, Zsigmond király és császár, I. (Nagy) Lajos, Károly Róbert, IV. Béla, III. Béla, Könyves Kálmán, Szent László, Szent István, Géza fejedelem, Árpád fejedelem, végül pedig a magyar krónikák megnevezte első magyar király, Atilla legyen útmutatónk. Tanulmányozzátok buzgón a tanulságokat, mert ma még lehet.