A EU és veszélyei

2020. június 21.
Miért tekintünk EU tagságunkra, mint kikerülhetetlen helyzetre? Miért beszélnek úgy erről a szerveződésről a vezető értelmiségiek, mint valami mindent megoldó csodaszer? S ugyanezek miért hiszik azt, hogy a közemberek nem tudnak gondolkodni és önálló véleményt alkotni?
 
Valójában egy gazdasági csoportosulás, amit most megpróbálnak átalakítani egy birodalommá. Olyan birodalommá, amit az elmúlt 1000 évben már többször létre akartak hozni. Egy nagy Európa Birodalmat. Germán vezetéssel. A 10-11. században születik meg ez a gondolat, VII. Gergely pápa (1073-1095) fogalmazza meg, mint Respublica Christiana, ahol a pápa fősége mellett a császár világi irányításával egységes birodalomba az egyes országok önállósága mellett. Nálunk ekkor uralkodik I. Szent László királyunk (1077-1095). Ezt tette azonban már I. Nagy Ottó, ezt tervezte III. Ottó és II. Szilveszter pápa is, több más pápa, ezt II. Frigyes, Zsigmond, V. Károly, később Napóleon, Vilmos császár, Hitler is. S ma az un.: EU is a maga otromba eszközeivel.

II. Henrik Német-Római Császár

A mi viszonyunk ehhez eredetileg bizony meredeken más volt, mint azt manapság eladják nekünk. Mivel a ma Árpád-háznak nevezett uralkodó családunk saját hagyománya szerint Atillától, a nyugati hunok Nagyfejedelmétől származik, az ő jogán maga Szent István saját szent életű fiát, Imre herceget jelölte a Német-Római császári trónra, II. Henrik az utolsó szász császár halála után. Itt következzen egy történelmi közjáték:
 
 
Sajnos nem köztudomású, pedig sok mindent megmagyaráz mai viszonyunkból is az EU-val kapcsolatban, de amint említettem a mi eredeti uralkodó családunk Atillától származtatta magát. Joggal. Ezt egyébként a korabeli emberek nem is kérdőjelezték meg. Sőt! Az Árpád-ház elnevezés 18. századi eredetű. Igen: az 1700-as évek terméke, ami már vastagon a Habsburgok uralta magyar világ. Magát a fogalmat Palma Károly Ferenc alkotta meg 1770-ben (!) Pray György azon véleményére támaszkodva, hogy VII. Bíborbanszületett Konstantin, A Birodalom kormányzásáról című munkájában Árpád fejedelmet jelölte meg első magyar uralkodónak. Tehát ismét egy idegen vélemény alapján határoztak meg minket. És ezt tanítjuk az iskolákban a mai napig. Így és csak így érthető meg, milyen alapon tartottak igényt a magyar uralkodók arra, Szent Istvántól Zsigmondon át Hunyadi Mátyásig, hogy egy esetleges egységes keresztény európai ország vezetői legyenek. Atilla nagyfejedelem és a hunok teremtette jogalapon, hiszen a hunok a germánok urai voltak. A nyugati hun ország alattvalói voltak, s abból szakadtak ki Atilla furcsa halála után. De az is meglehet, hogy az első, germán vándortörzsek által alapított államok is hun vezetők segítségével jöttek létre. Ezért van engesztelhetetlen düh a germánokban, amikor felemeljük a fejünket. Mert az ő szemük előtt ez a fölöttébb kínos tény van.
Sajnos ma már egy a Habsburgok nevelte provinciális értelmiségünk van, akik mind szellemileg, mind érzelmileg függenek a Nyugattól. Holott…
 
Hunyadi Mátyás óta (Janus Pannonius, Vitéz László) kísért minket ez a kísértet, amelyik azt sugdossa: szolgáljátok a Lajtán túliakat, mert ők a “fejlettek” ők “a haladók”, ti pedig gyengék, buták, együgyűek vagytok egy ország irányításához. Majd ők megvédenek titeket. (Kitől is?)
 
Pontosan ugyan az a lélektani bénultság, ami 100 éve a Trianoni diktátumhoz vezetett. 1918. októberében ez a szellemi bénultság vezetett az erők összefogásának elmaradásához, a roppant gyenge ellenséges erők akadálytalan területfoglalásához.
 
Pedig a valóság ugye ennek az ellenkezője. Egészen Hunyadi Mátyásig jól el voltunk a germán tanácsok nélkül is. Még a Jagellók alatt is a velencei követek jelentése szerint Európa negyedik hatalmának számítottunk. Sőt, a valós helyzet az, hogy a germánok elsősorban az ország megtámadásában, bomlasztásában, viszályok szításában jeleskedtek. Ez volt az a bizonyos „segítség” amit nekik köszönhetünk. Ismerős, amúgy a leírás?
 
Néha az ember nem hiszi el, amit hall és lát vezetőinktől. Látjuk, ahogy ott tipródnak, mert ők maguk is tudják, hogy kárunkra lesz az EU mostani iránya. Látják azt is, hogy ez nem fog megváltozni. Látjuk, ahogy vezetőink is, hogy az amerikai felforgatás Nyugat-Európába telepítésével meg van az a társadalom bomlasztási eszköz is, ami ténylegesen is bedöntheti az EU-t társadalmilag. S mivel a népesedési „háborút” már elvesztették, gyakorlatilag csak a casus belli hiányzik, ami eltiporja az elöregedett és elpuhult nyugati társadalom maradványokat. De nem tesznek semmit. Továbbra is megrögzötten kapaszkodnak a fél évezredes értelmiségi utópiába, az Európa-álomba.
 
Szabadságharc?
Ez bizony nem az. Ez tökölődés. A szabadságharcot a szabadság elnyeréséért vívják, nem a puszta szabadságharcolásért. A számos sikertelen szabadságharcunk nem azt jelzi, hogy mennyire szabadságszeretők lennénk, hanem azt, hogy mennyire nem értjük tennivalóinkat. Aki szereti a szabadságot, az addig harcol, míg el nem éri – mint lengyel barátaink. Mi azonban csak félszívvel vittük a szabadságharcainkat is. Vajon miért? Talán, mert a korabeli közemberek is azt látták, amit mi, mai közemberek? Azt, hogy a vezetők, a szabadságharcaink vezetői, azokhoz akarnak igazodni, akik eddig is kifosztottak minket. Nem Magyarország megvédését helyezik előtérbe, hanem Európa megvédését. Ami eléggé szemben áll azzal a mindennapi tapasztalattal, hogy épp az az un. Európa az, aki a nyakunkhoz tartja a kést és a múlt számos pontján tett már kísérletet a magyarság felszámolására.
 
Az EU, azaz a (germán) Negyedik Birodalom, az elmúlt években már leplezetlenül igyekszik alávetni az egyes országokat egy senki által meg nem választott központi hatalom szándékainak. Az üvöltözik, hogy aki a klub tagja akar lenni, az feküdjön! A vezetőink meg úgy tekintenek a rongyember brüsszelitákra, mint anno a dualizmus főrendjei az “Uralkodóra”. Áhítattal. Pedig az akkor nem volt más, mint Ferenc József, aki eltiporta szabadságunkat. Meg együgyű fiára, aki mikor feszes rendre kellett volna törekedni bedobta a gyeplőt a lovak közé. (IV. Károly 1918. október 17-én jelenti be a Monarchia föderalizálásának tervét) Ez az EU, amelynek vezetése már semmilyen saját maga által hozott szabályt sem tart be, ha érdekei úgy kívánják. A szemünk előtt zajlik ez.
 
Szép dolog, tehát, hogy ilyen keményen odamondogatunk, de… Álljunk meg egy szóra! Az ilyen írások ugyan elolvasásra kerülnek bárhol is e honon kívül? Nem? Akkor meg odamondogatás-e az odamondogatás? Hányjuk falra a borsót, aztán nézzük, ahogy lepereg róla a földre, bele a sárba.
 
Az EU tagságunk arra alapult, hogy egyenlő módon viseltetnek majd irántunk és egy nagyobb, de hatékonyabb szerveződésben vehetünk részt (no meg a bécsi cukrászda…). A haladási irány azonban már egyáltalán nem erre tart. Egy központosító, a helyi érdekeket egyre kevésbé figyelembe vevő, sőt egy eléggé beteg és szűk látókörű eszme fogságában lévő réteg irányít. S ez egyre veszélyesebb kanyarokat vesz.
 
Számunkra az az égető kérdés most már, hogy meddig maradhatunk a leomló épület elemek alatt? Mi ezt nem tudjuk helyrehozni, amikor erre akarat sincs arrafelé. Hiszen a szakadék számukra egy cél. A mi erőink igen kevesek ahhoz, hogy ezt a folyamatot megállítsuk. Mit látunk, mi közemberek? Azt, hogy jobb lenne már kifelé tartani ebből a szörnyszülött szerveződésből. Embert barátjáról ismerni meg. Ebből tudjuk, hogy az EU központi vezetők nekünk egy alárendelt, szolgai szerepet szánnak. Hiszen az általuk támogatott hazai politikusok egytől egyig a magyarok alávetésében érdekeltek. Ezt korábbi tetteik is tanúsítják. Azzal, hogy a magyar kormányzat erőinek tekintélyes részét az köti le, hogy ellensúlyozzák a brüsszeli központ felől jövő támadásokat, megint egy figyelmeztető jelet kapunk. A végső számadás tehát egyre inkább afelé hat, hogy nagy a baj, a veszteségeink ma már nagyobbak, mint a nyereség az EU viszonylatában. Amit a most beharangozott elfuserált EU-s „Béke-kölcsön” még külön is aláhúz. Ez utóbbi bármilyen alakban is pénzügyi alávetésünk erős bástyája lesz, abban mindenki biztos lehet.
 
Végső következtetésünk, tehát az, hogy itt az ideje a cselekvésnek. Már semmit nem érnek a felháborodott posztok a közösségi médiában, az okoskodó jogi érvelések, a kultúrára hivatkozás, a nagy megmondások. Akik annak idején „hívtak” minket a „klubba”, ma már az ellenségeinkként viselkednek, mint annyiszor a történelmi múltunk során. Mikor öt évszázada a Hunyadi család helyett az idegent választották (1490) „nagyjaink”: jussunk a közel két évszázados oszmán háborúság és szétszakítottság lett (1521-1699/1714). Majd a Habsburgokat „választottuk” 1740-ben, a napóleoni háborúk alatt, majd 1867-ben is. Ezek jutalma Trianon kivégzőterme lett. De 1999-ben és 2004-ben is a Nyugatot választottuk. A jutalom – a következmény – épp most bontakozik ki. Nem lesz különb a korábbiaknál.
 
A mai országvezetés előtt, tehát az a nyilvánvaló feladat áll, hogy kivezesse valahogy ezt az országot, nemzetet abból a veszedelemből, ami a leomló Európa Ház romjai alatt vár ránk. Ráadásul ezt el is kell magyarázni a köznép azon részének, aki eddig azt hallotta mindenkitől, hogy nekünk ott a helyünk. És mivel nem gondolkodik nagy távlatokban, a még tartó látszólagos jólét köde eltakarja előlük a lassanként közeledő vihart. Vannak ugyan lehetőségeink, de mivel ők maguk is az EU feltétlen hívei voltak az elmúlt három évtizedben, elég nehéz lesz ennek ellenkezőjét elmagyarázni. Pedig a dolgok az időben változnak. Egészen más látszott 1990-ben, mint amit most látunk Európaként. Egy politikus számára pedig egészen más horizontja van a valóságnak, mint egy közember számára. Ezért kellene mielőbb neki kezdeni a felkészítésnek, mert egyik napról a másikra ez nem fog menni. S ez megalapozhat egy 1918 októberéhez hasonló tragédiát. Azt azonban jó lenne elkerülni.