Amíg nálunk a fél értelmiség (vagy inkább a 90%-uk) arra buzdítja már vagy öt évszázada a lakosságot, hogy védjük meg Európát, addig a történelem tanúsága szerint ezt senki komolyan nem gondolta az un. Európában. Sőt, úgy tűnik, hogy ez csak egy “nagy átverés show” része.
Annak idején, amikor ez az elképzelés megjelent Európában is (Erasmus, J.-L. Vives, de Sully), a 16. század elején, valójában csak a humanista értelmiség eszméje volt, ami általában figyelmen kívül hagyta az akkor alakulgató nemzetek sajátosságait, érdekeit. Sőt általában, ki ki a saját származása szerinti érdekeket vélte általánosnak és követendőnek. Ez a szemlélet később is, sőt egészen a mai napig jellemzi az eszme hirdetőit. Hazánkba a főleg protestáns értelmiség hozta be ezt a szemléletet, ami a Nyugatra való figyelést helyezte előtérbe. Ez természetes is, hiszen jószerivel mind ott tanultak, azt tekintették a mércének azt szerették volna viszontlátni hazánkban is. Az ellenreformációt elindító katolikus egyház hasonlóan tett, amikor felismerte az oktatás jelentőségét a hívek megszervezésében, visszaszerzésében. Nagyon jelentős eszköz az oktatás az emberek kiválogatásában, mert ott lehet olyan szűrőket alkalmazni, amelyek kevés kivételtől eltekintve a létrehozók által kívánt típusú és elhivatottságú embereket részesíti előnyben. Ekkortól kezdve, tehát a 16. század végétől a hazánk sorsát irányító értelmiség lényegében olyanokból került ki, akik Nyugaton tanultak, az ottani minták hívei voltak. Akik nem, azok a partvonalon kívülre kerülve csekély hatást tudtak tenni hazánk sorsára. Ehhez képest viszont a honi viszonyok nagyon siralmasak voltak. Így alakult ki az a műveltségi hitbizomány, ami az idegen nyelvtudásra alapult. Ezek az emberek, nem csupán akkor, hanem mind a mai napig a népet hibáztatják az állítólagos „elmaradottságért”, amin ki nem mondva azt értik, hogy még nem olvadtunk be és nem hasonultunk szolgaian a germán-latin szellemi főségbe. Gondolom mondanom se kell, hogy ennek a szemléletnek semmi köze sem volt az eredeti Magyar Királysághoz. Vagy mégis szólni kell?
Nagyságrendi változást a 18. század hozott hazánkban, amikor a Habsburgok egyik legtehetségesebbike, Mária-Terézia immár teljes tudatossággal alkalmazta az oktatást az „alattvaló-képzésre” (Ratio Educationis 1777.). Ő továbbfejlesztve a rendszert, elkezdte kiépíteni azt, amit közoktatásnak nevezünk. Ennek lényege az volt, hogy a korábbi, inkább elitista rendszerrel szemben nem csak a társadalom szűk rétegét érte el, hanem a társadalom mind mélyebb rétegeinek gondolkodásának, értékítéletének szabályozására vállalkozott. Sikeresen. Bár magát a rendeletet csak későn, uralkodása vége felé adta ki, addig is tudatosan szervezte (értsd: válogatta) maga köré a „hű” alattvalókat (testőrség).
Mindeközben már évtizedek óta zajlott a magyarság történelmének folyamatos hamisítása a Habsburg család hatalmának érdekében. Mivel a Habsburgok eredetileg csalások segítségével szerezték meg a magyar trónt, szükséges volt számukra, hogy ezt a tényt elhomályosítsák („a múltat végképp eltörölni”) és saját magukat helyettesítsék be az eredeti magyar uralkodók eszméje elé. Nem köztudott, de az olyan fogalmak, mint az: Árpádok, Honfoglalás és társaik a 18. század szülöttei. Ekkor már és még nem voltak ismertek vagy csak részlegesen a középkori magyar krónikák. Így viszont könnyű volt egy olyan múltértelmezés rögzítését megkezdeni a magyar köztudatban, amelyben a Habsburgok előtti idők egyenlőek voltak az elmaradottsággal, a korszerűtlenséggel, a szegényességgel, a műveletlenséggel. Ebben egyébként a protestáns értelmiség is élen járt, hiszen számukra a középkori magyar múlt csak pápista csökevény volt.
„A múltat végképp eltörölni.”
Maga az eredeti Magyar Királyság a 16. század elején elvesztette önállóságát politikai értelemben is, de ezzel együtt az európaizált humanizmus, protestantizmus alakjában szellemi értelemben is lesöpörte a magyarság eredeti szellemiségét. Azt állították a népnek, hogy az atyák ősi hitét jönnek visszaállítani, csak azt felejtették el jelezni, hogy ezen ők az ószövetségi atyák hitét (illetve ebbe csomagolva saját vallási elképzeléseiket), illetve ugyan kiválogatva, a korai keresztény atyák, szintén idegen hitfelfogását értik és nem a magyar ősök hitét. No és később a főleg német-holland-svájci hitfelfogást. Ehhez csatlakozott a Habsburgok kitartó törekvése saját szellemi „honosítási” igyekezetük. Ezek a folyamatok körítve a szinte állandó harcokkal két évszázadon keresztül annyira felemésztették a nemzet szellemi és lelki erejét, hogy végül a Rákóczi által vezetett függetlenségi háború vereségével nem csupán a Magyar Állam lehetősége, de a szellemi önállóságunk lehetősége is a „föld alá került”. Ami a 18. század végére megszületik már nem magyar a szó minőségi értelmében, hanem egy szinte teljesen európaizált magyarországi szellemiség és annak hordozója az értelmiség. Ez a mai értelmiségünk szellemi alapzata is. Egy a felvilágosodástól ihletett, jakobinus, Nyugat irányultságú, a sajátjait lenéző és sokszor megvető látásmód. Sokszor persze még csak nem is magyar nemzetiségű volt ez az értelmiség. Ez határozta/határozza meg a történeti, művészeti, műveltségi értékrendünket is. Csak nagyon lassan, először politikai síkon jelent meg az önállóság igénye, a Reform-kor képében.
Mindez annak ellenében, hogy ezt a jakobinus felfogást a történelem soha sem igazolta vissza. Mert nehéz lenne tagadni: Hunyadi Mátyás uralkodása óta kudarcot, kudarc követ. Azóta egyetlen nemzedék sem volt képes arra, hogy növelje azt az Országot, amit az előző nemzedék ráhagyott. Nemzedékről nemzedékre fogyott erőnk, holott világos kitörési pontjaink voltak az évszázadok során. Azonban egyet sem voltunk képesek maradéktalanul érvényesíteni, s csupán időleges eredményekre futotta. És senki fel nem tette a kérdést: vajon nem hibázunk valahol a dolgok alapvető megítélésében?
A Szent István által ránk hagyott örökség nem Európa megvédelmezését helyezte a középpontba, hanem a tanulságok levonása utáni belső megerősítést, illetve a Német-Római Császári trón megszerzését és Kelet és Nyugat egyesítését újra, amint azt Atilla tette, illetve a kapujában volt, amikor “váratlanul” meghalt egy banális balesetben.
(Szent István, Szent László, III. Béla a Bizánci Császári trón valóságos várományosa volt, majd IV. Béla is nyugat felé hódított, I. Nagy Lajos, Luxemburgi Zsigmond, aki egy rövid időre el is nyerte ezt a címet, végül Hunyadi Mátyás királyunk, aki szintén ezért háborúzott nyugaton)
Ez azonban a 16. század elején összeomlott. A protestánsok (főleg Kálvin és Zwingli) eleve elutasították, mert megvetették, mint a Szentek tiszteletét, ezért Szent István örökségét is. Nem fért bele a humanista “progressio-ba”. A katolikus egyház pedig teljesen a Habsburgok kezébe került és csak nagyon sokára kezdett nemzetivé válni. Alighanem a Habsburgok voltak, akik először ismerték fel a múlt átírásának hasznait. Mivel nálunk a közel kétszáz éves hadakozás szinte minden írásos iratot elpusztított (egyes számítások szerint az 1526 előtt meglévő anyag 95%-a odalett) és a korábbi történelmi családok többsége is kihalt még a 16. század elején, nem volt aki “emlékezett” volna, a Habsburgok meg különös gondot fordítottak a nemesség soraiba saját, tőlünk idegen családjaiknak a beemelését, akinek természetesen semmiféle magyarságtudatuk nem volt. Így Szent István helyébe önmagukat tették, azzal, hogy törvényesnek hazudták uralkodásukat. Ekkor jött, hogy lovagias nemzet vagyunk, az Árpádok név a Turul nemzetség helyett, később a Honfoglalás a visszafoglalás (2. és 3. ingressus) helyett (a saját krónikás hagyományunk ilyesmikről nem tudott, még az avarokról sem). Amit ma magyarMária Terézia a pozsonyi országgyűlésenmúltként ismerünk, javarészt a 18. században keletkezett és az akkor a németek által megszervezett közoktatással sulykolódott be a nép, de főleg az értelmiség “emlékezetébe”. De az épületeink, az oktatásunk és szinte minden a Habsburg-barokkot hirdette. A Habsburgok nagyon ügyesen alkalmazták a propagandát, Mária Terézia pedig egyenesen zseniálisan fordította meg a gondolkodást. Akkoriban hittük el, hogy a mi dolgunk Európa megvédése, ami alatt eredetileg a Habsburgokat kellett érteni (Mária Terézia a kisdeddel a karján, mint Szűz Mária alteregoja…). S mindezt annak ellenére, hogy eddig semmi sem igazolta vissza ezt a hitünket. Ma sem. Az Európa eszme a magyar Utópia, vagy Eldorádó, vagy Shamballa. Sajnos.
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében sütiket alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.ElfogadomNemAdatvédelmi irányelvek
