A kezdetek
vagy
amit akartok
Milyen gyakran használjuk ezt a kifejezést, Nyugat. A Nyugat. Kész tényként beszélnek az emberek a Nyugatról. Pedig, ha kicsit közelebbről megnézzük kiderül, hogy a feltételezések és a valóság fényévekre van egymástól.
A Nyugat az a tényező az elmúlt ezeregyszáz évünk történelmében, ami lépten-nyomon szereplője és alakítója volt életünknek. Nos, ehhez képest viszont szinte egyáltalán nem vizsgálta hazánk értelmisége, döntéshozó vezető csoportjaink, hogy mi is az a Nyugat. Van egy kialakult elképzelés, de ez nem tüzetes vizsgálaton alapul, hanem… min is? Őszinte leszek, nem tudom megmondani. Egyszer csak megjelenik történelmünkben és egy sarkallatos igazodási ponttá lesz. Véleményem szerint a 15. században alakulhatott ki az alapja, mégpedig a hazánktól nyugatra lévő egyetemeken tanuló leendő értelmiségünk révén. Hogy alig tanulhattak akkoriban külföldön és az ezért nem elegendő lenne egy ilyen vélekedés kialakításához? Van egy hírem: lakosságarányosan igen jelentős volt a nyugaton tanult emberek száma. Csak a 15. század második felében legalább másfél ezer ember tanult egyetemeken valamennyi ideig. Ez azt jelenti, hogy az akkori ország szinte valamennyi állami, egyházi és helyi intézményében jelen voltak ezek az emberek. És nem csak szolgálattevőkként, hanem döntéshozóként is. Vitéz János, Janus Pannonius, Bakócz Tamás, Beckensloer János, stb., mind fontos helyet töltöttek be az uralkodó mellett. De a főurak, világi és egyházi hatalmasságok, vármegyék titkárai, „ügyintézői”. S ezeknek az embereknek volt egy közös jellemzője, amit a történelem eseményeiből ismerünk: előbb-utóbb valamennyien elárulták a Hunyadiakat és az általuk képviselt gondolatot, a nemzeti királyságot, nemzeti intézményrendszerrel. Majd a nagy uralkodó halála után, 1490-ben jelentős szerepet vittek a főurak Hunyadi Mátyás fia, Corvin János trónra lépése elleni összeesküvésében. Ennek eredménye az lett, hogy a két éves örökösödési polgárháborúban elégettek minden politikai, gazdasági, katonai és pénzügyi eredményt, amit Hunyadi János és fia Hunyadi Mátyás elért. Másodsorban pedig megalapozták hazánk máig tartó vesszőfutását egy hamis valóságértelmezéssel. Ez a réteg azóta is hazánk értelmiségének gerincét alkotja és valamennyi történelmi sorskérdésünk döntését megalapozza és meghozza.
Nos, ennek az értelmiségnek az egyik legfontosabb alapzata a Nyugat istenítése és a Nyugat felé való igazodás, a Nyugat az elérhetetlen magyar El Dorado. Ezért vizsgáljuk most meg mi is az a Nyugat, amit döntéseink célkeresztjébe állított a saját értelmiségünk.
Először is a Nyugat fogalmának kezdetei. Eredetében egészen a Római Birodalom kettéválásáig szokták visszavezetni, ami elsőre Diocletianus alatt következett be 293-ban. Ez akkor sokáig nem állt fenn, de később Theodosius alatt 395-ben véglegesen ketté oszlott egy Nyugati és egy Keleti részre. Ez nem egyszerűen egy földrajzi felosztás volt, hanem egyúttal egy műveltségi felosztás is. A nyugati rész latin maradt, a keleti rész véglegesen görög műveltségi kör lett. Fontos megemlíteni, hogy ebben az évtizedben egy másik jelentős változás is történt: a hunok elfoglalták a Kárpát-medence keleti felét és lassanként erre a területre helyeződött át a Hun Birodalom központja. Római birodalomnak nevezte mindkét rész magát, de a földrajzi tény lassanként műveltségi jellemzővé kezdett alakulni.
A nyugati rész bukása (476) után egy eléggé zavaros időszak következett, amit igazából csak a Nagy Károly (uralkodott frank királyként: 768-814, császárként 800-814-ig) neve fémjelezte Frank Birodalom szakított meg kis időre. Halála után nagyon gyorsan visszazuhan a zavaros viszonyok közé. Bár ma úgy tudjuk, hogy „Európa Atyja” volt tevékenységével, ez azonban kései vélekedés, ami életében még kimutathatatlan. Sőt, az a helyzet, hogy magával az egész Nagy Károly történettel kérdések sokasága van. Azt, amit mi Európaként és másképp Nyugatként ismerünk ma, az a cluny-i reformmal és az un. Ottók időszakával indul ténylegesen a 10. század második felében.
Cluny
A cluny-i reformok a bencés szerzetesség működésének megújítását jelentette. 909-ben I. Aquitániai Vilmos alapította a kolostort saját kedvelt vadászházát ajándékozva oda. Berno, Baume apátja 12 szerzetes társával telepedett le és a pápától okleveles megerősítést is nyert, azzal a különleges kitétellel, hogy sem az alapító sem bármelyik helyi püspök vagy érsek sem gyakorolhatott felettük joghatóságot, hanem csak maga a pápa. Visszaállították a bencés regula szigorát, de ezen túl a legfontosabb mozzanat a rendházak kormányzásának gyakorlatának megváltoztatása volt. Addig ugyanis az egyes kolostorok a helyi adományozók (földesurak, püspökök, uralkodók) fennhatósága alá tartoztak. Az egyes kolostorok egymással nem voltak érdemleges intézményi kapcsolatban. Ezután viszont egyre több kolostor került egy központi kolostor irányítása alá. Úgynevezett kongregációk jöttek létre. Fénykorában Cluny főapáthoz 2000-nyi kolostor tartozott szerte Európában. A joghatóságot pedig az adományozók helyett a pápa birtokolta. Ez volt az Egyház központosításának kezdete, egyúttal a 11-13 századot meghatározó invesztitúra (kinevezési jog) küzdelmek alapja is.
Tehát az említett 10. században a Nyugat politikai alakulatainak megszerveződése kezdődött. III. Ottó és gyerekkori nevelője II. Szilveszter pápa voltak, akik hittek az Ezer éves Birodalomban. III. Ottó önmagát látta az ezredéves Császárnak.
A korábban említett hunok megjelenése azért fontos, mert a hagyományos európai történelem értelmezés szerint csak két hatalmi központ van Európában ekkoriban; egy keleti görög és egy nyugati latin. Ez azonban nem igaz. Három hatalmi központ volt a 390-es évektől kezdve és a harmadik a hunok voltak először a Kárpátoknál és a Dunánál kezdődő sztyeppén, majd a 430-as évektől Kárpát-medencében. És ez egészen Atilla 453-ban bekövetkező haláláig így volt. Ezzel vissza is térünk a kérdésünkhöz: mi az a Nyugat?
Ezen a ponton rákanyarodunk a ma ismert Nyugat születésének körülményeire.
Germán kezdetek
Korunk elején – 400 körül – még nincsenek germán államok. Nincs Nyugat. Csak a Római Birodalom két részben kormányozva és a frissen megjelent hun erőközpont. Bár, egy apróság azért történt ezt megelőzőleg, amiről szólnunk is kell. Ez pedig a hadrianopoliszi csata 378-ban. Ez a gótok és a római Valens császár között zajlott a nyugati történetírás szerint. Jelentősége pedig az gondolatmenetünkre, hogy ebben a csatában a római sereg nem csak vereséget szenvedett, hanem a rossz vezetés miatt súlyos vérveszteséget (mintegy 75%-os!) is és ezt tetézendő az akkor birodalmi vezetés fontos szereplői is a csatatéren maradtak holtan (maga Valens császár, 35 tribunus és számos fontos irányító ember). Nagyjából, mint nálunk a Mohácsi csata. Ez a tény alapozta meg a germán törzsek behatolását és végleges térfoglalását a birodalom nyugati felében. Maguk a gótok – akik a hunoktól elszenvedett súlyos vereségük (elébb a Don folyó 375, majd a Dnyeszter mellett 376) után menekültek a birodalom keleti felébe. Moesiába és Thrákiába, majd a csata után is e területen éltek (382-től a birodalom zsoldosaiként). Később Theodosius halála után, utódával összeveszve (397) tovább álltak és végig pusztítva Thrákiát, Hellászt, Makedóniát, Dalmáciát, Itáliára zúdultak (402), ahol 410-ben elfoglalták és kifosztották Rómát. Ezután Dél-Galliába vonultak és római függésben megtelepedtek. Ekkoriban már éltek itt germán törzsi csoportok: vandálok, szvévek, burgundok. A frankok pedig a Rajna mentén húzódtak mind beljebb a Római Birodalomba. Egészében véve azt látjuk ez időszakban, hogy a mivel hadrianopoliszi csata lehetetlenné tette, hogy a keleti részből segítség érkezzen, a Birodalom nyugati fele súlyosan meggyengült és szerte a területén germánok telepednek meg rövidebb-hosszabb ideig. Ugyanakkor a hunok, illetve az alánok lépten-nyomon feltűnnek ezt a folyamatot kísérő csatákban, mozgásokban, ami a korábbiakhoz hasonlóan „elkerüli” a történészek figyelmét.
A hadrianopolisi csata
Mivel jellemző, nézzük meg ezt a csatát kicsit szigorúbb szemmel.
Ahogy írtam, ezt a gótok és a rómaiak csatájaként írják le a történészek a mai napig. Azonban van egy-két gond ezzel. Nem azzal, hogy a gótok is szerepeltek, hanem azzal, hogy egyedül nekik tulajdonítják a dolgot. Már a csatában résztvevő gótok/germánok száma körül is hatalmas a bizonytalanság. A 10-12.000-től a 100.000-ig számtalan elképzelés létezik. Aztán ott van, hogy kik voltak ott? Hogy kerültek oda? Miért jelentősek ezek a kérdések? Mert utána a gótok Európa történelmének megalapozói között lesznek – a történetírás szerint. Amint kicsit közelebbről vizsgáljuk meg a dolgot, azt tapasztaljuk, hogy az egész történet kusza és zavaros. Elébb is a gótok a mai Ukrajnának nevezett terület felett uralkodnak, hatalmas területen és állítólag még államuk is volt. Ezt állítják a történészek. De nem sok nyoma van. Eredetükre nézve sűrűn vitatkoznak ugyanazok a mai történészek. Én úgy látom, hogy a dolog következőképpen néz ki. Megjelenik egy germán „nép” (inkább törzs vagy csak egy csoport, egy név a leírásokban) a Római Birodalom határán vagy látókörében. Ezt egy akkor élő római vagy görög történetíró lejegyzi és mivel szeretnek eredetet is írni egy néphez, ezért kerekítenek egyet a régibb írások alapján. Maguk szinte sohasem jártak ezeken a területeken. Tehát megszületik így egy vagy több eredet-elképzelés, ami mentén a modern kori – germán – történészek aztán régészeti műveltségeket igyekeznek ezekhez csatolni. Vagyis: a dolog visszafelé működik az időben. Megjelenik egy csoport germán, ami aztán – ha később lesz belőlük valamiféle királyság (politikai szerveződés) a felbomló Nyugat-Római Birodalom területén – a történészek által kap egy eredet-múltat is. Ez van a gótokkal is. Megvizsgáltam az eredet elképzeléseket és az a biztos, hogy semmi sem biztos. Kr.u.: 238. körül megjelennek a Dunánál és ettől fogva valóságosak. Ami azonban előtte volt az olyan, mint a Teutoburgi erdő köde: áthatolhatatlan. Az egyik saját (Jordanesnél fennmaradt (550 körül)) eredet-mondájuk szerint mindössze három hajóval szállnak partra a Balti-tenger partján. S nem királyok vezették őket – mint azt előszeretettel használják a mai napig – hanem archon-ok, azaz elöljárók, vezetők. Kr.u.: 238-ot követően számos alkalommal törnek a balkáni területekre ezek az un. gótnak nevezett csoportok szárazföldön és később vízen is (a Fekete-tengeren át). Mindez azért volt lehetséges, mert ez az időszak – minő meglepetés – az un. katonacsászárok zavaros időszaka volt (235-284). Hiába volt hatalmas a Birodalom, ha vezetői sokszor csak 3-4 hónapig voltak ceasarok. Sőt volt, aki mindössze fél hónapig. Ezek az uralkodási idők arra sem voltak elegek, hogy egy nagyobb sereggel a birodalom egyik végéből, sőt utóbbi esetében Itália egyik végéből a másikba eljusson valaki. Ebben az időszakban egy hosszan tartó és pusztító járvány is tombolt, ami 15-30%-os népességcsökkenést okozott birodalom szerte. Ez könnyítette meg a különféle germán csoportok beszivárgását is. Így a gótokét is.
Egy-egy támadás ugyanis kétféle haszonnal jár egy ilyen fegyveres csoportnak: maga a megszerezhető zsákmány és a megszerezhető információ, azaz felderítés. És itt ne gondoljunk nagy hadseregek vonulására, hanem kis létszámú portyázó csapatokra. A mai európai ember távol volt az elmúlt évtizedekben a háborúktól, ezért abban a hiszemben él, hogy egy háborúban csak hatalmas hadseregek vesznek részt, mint például a II. Világháborúban. Pedig a 376-378 közötti gót háború is egy mindössze akkora területen zajlódott, mint a mi Dunántúlunk meg Pest és Bács-kiskun megye. Miért fontos ez? Azért mert egy ilyen kis terület nem tud eltartani akkora gót sereget, amekkorát vizionáltak a korabeli történetírók. És amekkora seregekről vizionálnak a mai történészek. A kb 40.000 km2-en 4-500 ezer embernél nem lakhatott több. Márpedig 50 ezer gót harcoshoz kellett volna tartozzon legalább 250 ezer fős népesség, de inkább több. A két gót csoport összesen csaknem 300.000 főt jelentett volna. Ráadásul ezt a tömeget egyszer a Dunáig kellett volna mozgatni – anyástul, gyerekestől, öregestől, állatostul, mindenestül – a tágas határú sztyeppén, majd Durostorumtól Hadrianopolisig, mintegy 600 km-es gyalogúton. Nyilván lehetetlen vállalkozás lett volna. Így szerintem a felvonuló gót sereg létszámát 50 ezerről levehetjük valahova 5-10 ezer köré. A teljes gótnak nevezett népességet pedig 50 és 100 ezer fő közé mérjük.
A római sereg számát 40 ezer főre teszik (30.000 legiós és 10.000 segédcsapat), ami kicsit érdekes, ha a gótok valós számát látjuk. Mivel aligha rendelkezünk tételes kimutatásokkal a létszámról, a becslés a résztvevő legiók számából indulhat ki. Eredetileg egy legio létszáma teljes feltöltöttség esetén 6 ezer fő körül volt. Azonban ekkoriban már ezt nem mondhatjuk el. Sokszor csupán ezer fő körül volt egy légio. Ha tehát a forrásokban szereplő 30.000 legióst vesszük alapul, ami ugye 5 legio jelenlétét jelenti (mert a jelen nem levő történetíró – pl.: Ammianus Marcellinus – szintén csak a legiók számából indulhatott ki), és ezt átszámoljuk a tényleges korabeli létszámra (1-2 ezer fő legiónként), akkor kapunk 5-10.000 fő légióst és 1.500-3.000 fős lovas segédcsapatot. Szerintem a számokból ítélve a történetírók a sereglétszámokat a legiók számából arányosították, értve ez alatt a gót sereget is. És ezzel meg is érkeztünk a földre, immár két lábbal állunk a talajon.
Ezen a ponton kell viszont megemlékeznünk egy másik tényezőről is, amit viszont a római és germán történetírás „elfeledett” súlyának megfelelően kidomborítani. Ez pedig a hunok szerepe. Ugyanis Ammianus Marcellinus megemlíti (!), hogy 377-ben a marcianopolisi győzelmük után a télen hiába igyekeztek átjutni a Balkán hegység hágóin (a gótok), mivel azokat a rómaiak sikeresen őrizték. Így elég nagy bajban voltak, mert kevés élelemmel rendelkeztek. A rómaiak pedig várták Valens császár megérkezését a keleti háborúból. Ebből a helyzetből az mozdította ki a gótokat, hogy segítséget kértek a hunoktól és kaptak is. Ez önmagában is érdekes mozzanat, hiszen két évvel korábban a hunok voltak, akik megsemmisítették a gótok országát és haderejét. Ennyi idő alatt biztos nem merült feledésbe ez az aprócska körülmény. Most pedig megjelennek szövetségesként. Azt is idézzük fel magunkban, hogy a hunoktól vereséget szenvedő gótoknak csak kis része menekült el, másik része a hunokkal maradt és egészen Atilla haláláig szövetségeseik is maradtak együtt harcolva velük. Tehát megjelennek a hunok, a rómaiak pedig azonnal ott is hagyják a hágók őrzését. Így szabaddá válik az út a gótok számára a még fel nem zabrált római települések felé. Ebbe a helyzetbe érkezik meg Valens császár keletről. Konstantinápolyon kívül várakozik egy jó ideig seregével, majd be nem várva a nyugat felől érkező Gratianuszt megütközik a gótok vezette sereggel. A rómaiak teljes vereséget szenvedtek, elesett a császár és sok tisztviselő is. A csata során döntőnek bizonyult a nehézlovasság szerepe, ami messze felette állt a római legio gyalogságának. Ezt azóta és ma is a gótoknak tulajdonítják. Ez azonban egy kissé furcsa.
Mert először is a gótokat alig három évvel korábban legyőzték (a hunok), méghozzá annyira, hogy fel sem merült országuk visszaszerzése. Soha többé. Másodsorban ebben a három évben csak vándoroltak (igazából menekültek), a római területeken is elszedték tőlük fegyvereik javát, mikor átkeltek a Dunán. Nem hogy 20.000 fős nehézlovasságot, de még egy 2.000 főst sem lehet egy év alatt, hadakozás és folytonos mozgás közben felszerelni úgy, hogy a rómaiaktól sem vehettek el nehézlovas fegyverzetet, mert az nekik nem volt. Harmadsorban a germánok a történelemben csupán a mondáikban voltak lovas katonák, a valóságban mindig is a gyalogság volt a fő fegyvernem. Ez egészen máig így van. Ez egyszerűen hazugság. Márpedig lényegében ezt állítják a történészek.
Ezzel szemben a valóságot így látom: a gótnak nevezett germán fegyveres csoportok kis létszámú, gyalogos erőt jelentettek. Mivel úgy estek be a Római birodalom területére, mint megvert csapatok, akiktől el lehetett venni még a fegyvereiket is, nem képviselhettek olyan erőt, amitől a rómaiak nagyon tartottak volna. Ezért történhetett, hogy óvatlanságból a helyi római erők felé tudtak kerekedni és szereztek elég fegyvert az újjászerveződéshez. Azonban ahhoz, hogy tovább menjenek Trákia felé már a hunok segítségére volt szükség, akik felé a kapcsolatot az előző éven a hunokkal maradt gótok jelentették. 377-ben és 378-ban a hunok és az alánok erőivel együtt aratták sikereiket. A csaták (Dibaltum, Hadrianopolis) leírásában rendre előkerül, hogy a lovasság, főleg a páncélos lovasság közbelépése vitte sikerre a gótnak nevezett hadakat. Márpedig ez a lovasság az alán nehézlovasság volt a hun lovasokkal együtt. Az éppen újjárendeződő germánoknak aligha lett volna olyan kompakt erejük, ami a Római birodalom erőit megveri. Ezt a későbbi történések is alátámasztják.
Sajnos a történelem oktatásban egy nagyon hamis képet adnak ezekről a viszonyokról. A történelem térképek pedig tovább erősítik a köztudatban azt a hamis elképzelést, hogy a germán törzsi csoportokat kompakt egységben működő népekként érzékeltetik, akik az általuk uralt (?) teret egészében lefedik népességileg is. Egy uralt terület, egy szín. Majd később ez a „köz-tudás” alakít döntéseket.
Pedig ha meg akarjuk érteni a valós viszonyokat, inkább a jelen korunk migrációs történéseit lehetne felhozni példaként. A 2015-ben Európára zúduló/zúdított emberhullám ad némi képet arról, mi is történt akkoriban. A germán csoportok hasonló módon kerültek a Birodalom területeire. Annyi különbséggel, hogy az egyes csoportoknak voltak választott, kinevezett vezetőik és létszámuk messze nem volt olyan arányú, mint a mai migrációs hullámok létszámadatai. De ugyan úgy csak rátelepedtek a helyi lakosságra és intézményrendszerre, mint a ma migránscsoportjai (fognak). Nekik sem voltak államaik, hanem a római intézmények mellett működő nagyon egyszerű törzsies szerveződéseik. Szintén különbség, hogy a maiakkal ellentétben ők főleg katonai szolgálatot folytattak, római zsoldban. Ezt az tette lehetővé, hogy a katonacsászárok zavaros, öldöklésekkel teli viszonyai, a járványok és azt követő társadalmi bomlási folyamatok összeroppantották a római közigazgatás gerincét. De maguk a hunok is – nem csak Atilla, hanem elődei is folyamatosan és alighanem tudatosan őrölték a Nyugati és a Keleti Birodalom szervezetét.
Az 5. század közepén a germánok másik része a hunok szolgálatában és hatalma alatt létezett. Amikor Atilla meghal – gyanúsan „szerencsés” időben a germánok számára – egy félbehagyott birodalomépítés közepén volt. Ekkor egyszerre két hatalmi központ is megszűnik: a Nyugat Római (Atilla keze által) és a hun központ is. Ekkor tűnnek fel a germán „államok”. Mivel fontos, gyorsan fussuk át az alapítási időket:
- Burgund állam: 443/473
- Nyugati gótok: Dél Galliában 466-tól Eurik alatt függetlenednek, 507 után már csak Hispániai területük volt meg;
- Itáliában: Odoaker, herul főnök 476-493-ig;
- Frank állam: 482
- Keleti gótok: 453-493 Dunántúl;
- Langobardok 488-568-ig Dunántúl, Nyugat-Felvidék;
- Keleti gótok 493/498-540-ig Itáliában;
- Angolok-Szászok: 410-től jelennek meg Britanniában, hun hatásra;
- Gepidák 455-tól 551-ig a Kárpát-medencében;
- Langobardok 568-774-ig; frankok 774-től szintén Itáliában;
Látjuk, hogy lényegében valamennyit Atilla halála után alapítják. Mivel én nem germán szemszögből vizsgálom a történteket, feltűnik, hogy a germán „államok” létrejötte a hunokhoz kötődik. Egyrészt az által, hogy a földre kényszerítik a Nyugat-Római Birodalmat, miután már meggyengítették a Kelet-Római Birodalmat (378). Másrészt azzal, hogy a hunoktól megtanulják a „mobil” állam szervezését. Harmadszor, hogy megjelenik a sztyeppei erkölcsre alapozott uralmi rendszer: a hűbériség. A hűbér pedig a hűségért cserébe kapott részesedés a hatalom gyakorlásából. Ez a Nyugat születése vagy legalábbis annak alapja, kezdete. Az ötödik század második felében megjelennek azoknak az államoknak az elődei, amik ma a Nyugat, az EU un. magállamait alkotják. Ebből levonhatjuk azt a tanulságot, hogy a Nyugat = germán eredet.
Korai „államok”
Természetesen a korai „államaik” még igen messze voltak attól, amit ma államként ismerünk. Sokkal közelebb van a valósághoz, ha uralmi területnek nevezzük ezeket. Ha a mi hazánkat, a Kárpát-medencét vesszük, a legújabb archeogenetikai vizsgálatok rámutattak arra, hogy a medence népességének zöme a korai bronzkortól kezdve (i. e.: 2900-tól) folytonosnak tekinthető. Így amikor a germán szemléletű történettudomány herul, szvév, keleti gót, gepida, langobard királyságról beszél itt, biztosak lehetünk, benne, hogy csak nagyon felületes uralmi területekről van szó. Mikor a langobardok Itáliába vonulnak – mert az avarok veszélyesnek tűntek (? miután együtt legyőzik a gepidákat) – 30-40 ezer, de legfeljebb 100/120 ezer főnyi népességről beszélnek a történészek (Itália területe 300.000 km2; és lakossága 2-3 millió lehett). Ez utóbbi már erősen elfogult túlzás lehet. Míg a Kárpát-medence népessége, csak, ha egy nagyon kicsi 1-2 fő/km2 népsűrűséggel is számolunk 3-600 ezer fős lakosságot kapunk, 3 fő/km2-nél már közel egymilliós lakosságot. A Dunántúlon és a Száva-Dráva közén, ahol a langobard „szállásterület” volt 567-ben – mintegy 55.000 km2 Pannonia Prima és Pannonia Valeria, Pannonia Savia, Pannonia Secunda provinciák – minimum 5 fő/km2-el számolva: 275.000 fő feletti lakosság kellett, hogy legyen. Legfeljebb 4-5 ezer harcos és családjaikról lehetett tehát szó szó. Ezeket komolyan népeknek nevezni nem igazán lehet. Hasonló jelenség ez, mint a későbbi viking/normann megtelepedések. Ezek nem kompakt „népek” voltak, akik egy az egyben felkerekedtek és meghódított területeken a főnépességet adták, hanem a helyi alapnépességből egy rész kerekedett fel valamilyen máig vitatott indokból. Eleinte csak rajtaütéseket végeztek, csak a későbbiekben telepedtek is meg távoli területeken. Azonban ezeknek csak a nemességét adták, mint például Normandiában, ahol 911-ben a norvég Rollo letelepedett sok évnyi rablás és fosztogatás után. Vagy Nápolyi királyságban és a Sziciliai királyságban, ahol az arabok kiűzésében segédkeztek, majd ott maradtak a nemesség egy részét alkotva. Ha az ember a történészek anekdotáit olvassa, az az érzése keletkezik, hogy a germán „népek” egyfajta furcsa tetrixet játszottak. Tehát valahogy így kell elképzelnünk ezen államok működését.
Fontos észrevennünk azt is, hogy ezeket a szerzéseket nem hadi erejük tette lehetővé, hanem a történelmi helyzet. A kis létszámú germán fegyveres csoportok olyan területekre hatoltak be, ahol a római közigazgatás és főként a központi irányítás összeomlott. Nekik korábban esélyük sem volt hasonlóra, hiszen a Római Birodalom fénykorában, az un. jó császárok idején, nagyjából a 2. században 400.000 fős hadsereget tartott fenn. Ez a haderő és a mögöttük álló államigazgatás meg tudta akadályozni a betelepülésüket. A helyzet akkor változott meg, amikor a 3. század során, a katona császárok ideje alatt ez a szinte folytonos belső harcokban meggyengült és a személyi állományok is felhígult. Diocletianus és Constantinus már hiába szilárdította meg a birodalom helyzetét katonailag, az alaphelyzeten, a demográfiai változáson nem segíthetett.
A fenti térképet is (Európa 511-ben) sokkal szerencsésebb lenne és a valóságot jobban kifejező, ha nem kitöltő színnel, hanem csupán egy alapszínen körvonalakkal jelölni a germán királyságok határait. Arról meg persze ne is beszéljünk, hogy eme határok fölöttébb névelegesek és ideiglenesek voltak. Gyakorlatilag folytonos változásban. S mivel forrásokban is szegény ez az időszak, sokszor még ezek is csak kompilációk, utólagos forrásokból visszakövetkeztetve.
A Nyugati Hun Birodalom Kaszpi-tengernél kezdődő országának hatalmi központja a Kárpát-medencébe helyezése a 430-as években arra utal, hogy a későbbi mongolokhoz hasonlóan egész Európa meghódítását tűzték ki célul. Azonban már rögtön a gótok legyőzése után megjelennek az európai térben, a Hadrianopolisz-i csatában 378-ban. És nem csak ott. A keleti gótok mellett is megjelennek, mikor Itáliát elfoglalják a heruloktól. Egész tevékenységük affelé hat, hogy egyrészt meggyengítették a Keleti birodalmat, majd módszeresen fellazították és lényegében megverték a Nyugati birodalmat. Ezután ismét kelet felé voltak fordulóban, mikor Atilla meghalt. Két örökséget hagytak hátra. Egyrészt azt, amit ma Nyugatnak nevezünk, számos kisebb-nagyobb germán eredetű fegyveres csoportot. Ezek részben a hunoktól tanult/átvett hűség alapú hatalomgyakorlást és a kisrészben rómaiaktól átvett adminisztrációt összegyúrva önálló uralmi területeket hoznak létre a Nyugat-Római Birodalom romjain. Ezek lesznek a germán királyságok.
A másik örökségük pedig, mi, magyarok leszünk majd. Ma ez már nincs a köztudatban – mert a Habsburgok gondoskodtak róla, hogy elhalványuljon –, de a saját krónikáink, amiket még a saját történeti hagyományunkból írtak, Atillát az első magyar királynak nevezik. S mind az avarok, mind a magyarok megszervezik a Kárpát-medencét egy hatalmi központtá, aminek eredetileg a hunok szánták.
Ez volt az első szakasza a Nyugat születésének. A második szakasz a 10-13. század világa, amikor a nyugati germán országok megszületnek.