Most egy gyors áttekintést veszünk az ukrán területek történelmi előzményeiről.
Hol is kezdhetnénk, mint a Kijevi Rusznál. Az ukrán állam és a nemzeti ideológusok is a Kijevi Ruszban igyekeznek meglátni múltjuk kiapadhatatlan forrását. Mire alapoznak? Nos, alapvetően arra a pőre tényre, hogy Kijev maga, a mai ukrán állam földrajzi területén van és az un. ukránok szláv nyelvűek. Mondjuk ennél több közük nincs is a Ruszhoz.
Amikor beletekintünk a Rusz kezdeteibe, ugyan azt a ködöt találjuk, mint amit a germánok korai évszázadaiban. Rögtön azzal kezdődik, hogy ugyan az a történet kétszer is lejátszódik. Itt most Rurikról (Hrø̄rīkʀ; Roderick) és Vlagyimirról van szó. Mindkettő két fivérrel rendelkezik. Mindkettő Novgorodban kezdi működését és onnan terjeszti ki befolyását a délibb területekre vagy inkább a déli kereskedelmi utakra. Mindkettő ugyanazzal a csellel szerzi meg Kijevet: Sereggel a város alá vonulnak, majd a fejedelem testvér egy megerősített kisebb helyre vonul Kijevből. Ott kiéheztetik, majd azzal kicsalják, hogy tárgyalni akar a támadó. Azonban az óvatlan fejedelmet két zsoldos kardélre hányja. Csak Rurik 862-879-ig „uralkodott”, míg Vlagyimir 980-1015-ig. Mindkettő megkereszteli a Ruszt. Elég látványos, hogy az egyik történet csak a másik másolata. Szerintem a korábbi a hamis. Már csak azért is, mert Vlagyimir több forrásban is fennmaradt, illetve ő szépen beleillik abba az európai sorba, ami a
fő államok kialakulását adja. Rurik-történet a Nyesztor Krónikából (1116 körül Vlagyimir Monomah készítteti el) kerül elő. Ez az egész kísértetiesen emlékeztet a meroving-karoling párhuzamos történetekre, azzal a különbséggel, hogy ott a régebbi (a meroving) történet lehet az eredeti.
Tehát a valóságban – akár csak a németek birodalommá szerveződését (I. Nagy Ottó, 936-973 német király; 962-973 Német-Római Császár) – a 10. század második felére tehetjük a nagyfejedelemség valódi kialakulását. És nem is tartott sokáig a valamelyest központosított állam. Amit I. Vlagyimir létrehozott az 1054-ben már meg is roppant, amikor I. Bölcs Jaroszláv felosztotta három fia között az országot. Ekkor az amúgy sem túl központosított Rusz állam a széttartó folyamatok sodrába került és a részuralkodó rokonságok saját hatalmi bázisaik kiépítésén fáradoztak. 1132-ben már a hatalmi központ is elkerült Kijevből, úgy hogy a névleges vezetés a Kijevben székelő nagyfejedelemé volt. Ugyanakkor hamarosan már más uralkodók is felvették a nagyfejedelem címet, legelébb a Vlagyimiri fejedelem.
És itt álljunk is meg egy kicsit mert a Kijevi Rusz berendezkedése tanulságos lesz a mára nézvést is. Röviden: ne európai jellegű államként képzeljük el a Ruszt, hanem egyfajta csoportos családi/rokonsági igazgatásrendszerként. Az un. Rurik-dinasztia és tágabb rokonsága kapta a különféle fejedelemségeket a Rusz területén. Csak felsorolásképpen pár ilyen egységet nézzünk meg: Kijev, Halics, Volhinia, Turov, Perejeslav, Csernyigov, Szmolenszk, Polock, Novgorod, Vlagyimir-Szuzdal, Murom, Rjazany. Ezeket a területeket a fejedelmi család különféle tagjai vezették. Azonban nem nyugati mintára, állandó területi „állomáshelyeken”, hanem ahogy éppen a hatalmi helyzet adta, úgy változtak a családtagok kirendeltségi helyei. Testvérek, unokatestvérek, egyéb rokonok. Ebben semmi állandóság sem volt. Maguk a területek is állandóan változtatták a határaikat. A vezetőnek van egy kisebb fegyveres kísérete is, amivel a rendet tartja fenn, illetve az adót szedi. Ez egy tipikus germán felállás vegyítve némi pusztai hűbéres rendszerrel. És ez mind visszaigazolja a normann elméletet a Rusz keletkezése kapcsán. Itt is számolhatunk az első századokra egy folyamatos normann beszivárgást a térségbe. Ugyanakkor a földrajzi környezet is csak ezt az irányítási megoldást tette lehetővé. A vidék ugyan nagyjából sík, de nagy kiterjedésű mocsarakkal tarkított és hatalmas erdőségekkel fedett terület. Közlekedni, főleg rendszeresen közlekedni a folyók hálózatán lehetett, ahol a kereskedelmi utak is mentek. A normannok ezek mentén telepedtek meg vagy inkább rá a helyi szláv és finnugor népességre. Akárcsak a gótok korábban. Ha valaki valamiféle összecsengést vél felfedezni az 1991 óta létező Ukrajna társadalmi berendezkedésével kapcsolatban (oligarchák változó leosztásban, területi központokkal, időnként magánhadseregekkel), az veregesse meg a saját vállát…
Folytatva a történelem sorát, a felbomlási folyamat oda vezetett, hogy több fejedelem is viselte a nagyfejedelem címet és egy eszmei központnál több már nem volt Kijev városa. Ebbe a helyzetbe érkeztek meg a mongol seregek és vonták fennhatóságuk alá az orosz fejedelemségeket. Gyakorlatilag az összes nagyobb várost felégették és kiirtották. Ez utóbbi nem csupán krónikás fordulat volt…
A fejedelmi központ ezen időszak alatt szétmállott és számos, változó erejű központtá vált. Több évszázad (!) után a 15. században – 1480-ban – szabadul meg a Moszkvai nagyfejedelem a tatár hatalom alól. 1533-ra pedig lényegében elvégezte az orosz (a rusz) földek összegyűjtését. IV. Rettegett Iván 1547-ben minden oroszok cárjának kiáltatta ki magát, ezzel a három Róma eszmét ültette át a gyakorlatba. Azonban, mikor meghalt 1584-ben egy zilált országot és vereségek keserű ízét hagyta hátra.
1584 és 1613 között egy meglehetősen zavaros helyzet következett, amikor maga a Rurik dinasztia is kihalt. A lengyel aspirációk a keleti szlávság meghódítására ekkor értek csúcspontjukra. Két alkalommal még Moszkvát is birtokba vehették. Először egy ál-Dmitrij révén 1605. júniusától 1606. májusáig, majd 1612-ben maga III. (Wasa) Zsigmond seregei látogatták meg Moszkvát. Nem sokáig tartott a liaison és 1613-ban a Romanovokat választották a cári trónra valamiért a lengyelek helyett. A cári trónt nem, de az orosz nép szimpátiáját sikerült megszerezniük lengyel barátainknak. Ez később a 18. század végén kamatozott is a számukra…
Ukrajna, mint létező valóság csak ekkor a 17. században tűnik fel. Egy bizonyos Bogdan Hmelnyickij hetman nevéhez fűződik az Ukrán fejedelemség megalapítása. Ez ugyan csak 1649-1654-ig tartott és nem volt több, mint egy pár éves hadjárat. Létrejöttének az oka mindössze annyi volt, hogy ez a bizonyos Hmelnyickij összeveszett lengyel uraival, mivel azok nem tartották be az un. „lajstromos kozákokkal” kötött megállapodásaikat. Néhány győzelem után végül jött az elkerülhetetlen vereség és Zaporozsije kozákjai Oroszországhoz csatlakoztak. Azonban ezután is még évtizedekig ez a terület egy csekély mértékben konszolidált terület volt. A különféle hetmanok hol a lengyelek, hol az oroszok, hol pedig a tatár kánok felé tájékozódtak. Az Oroszországba való betagozódás elkerülhetetlen volt, de nagyon sokáig tartott.
A következő állomás I. (Nagy) Péter (1682-1725) volt. Nyugati mintára modernizálni kezdte Oroszországot és birodalommá tette. 1721-től Oroszország hivatalosan is Birodalom volt. A Baltikumot elfoglalva európai szintű hatalommá vált Oroszország.
A 18. század végén a lengyel állam belső szétforgácsolódását felhasználva – Poroszországgal és az Osztrák császársággal együtt – megszerezte a keleti területeket (1772, 1793, 1795), így a mai Ukrajna középső részét is. A Krímet az Oszmán birodalomtól (1783-ban), Észak-Kaukázust. Szibériát már 1689-re fennhatóságuk alá vonták. A 19. század során résztvettek a napóleoni háborúkban és egyik oszlopát jelentette Oroszország a Szent Szövetségnek. A 19. század nagy orosz sokkja az 1853-56-os krími háború volt, ahol a nemzetközi szövetség megalázó vereséget mért az orosz hadseregre saját területén. A teljes háborúnak egymillió halottja volt, ami egy hatalmas szám. Még akkor is, ha ennek tekintélyes része nem a harci cselekményekben, hanem betegségek, járványok miatt halt meg. Miklós cár is egy porosz-osztrák szövetségben reménykedett, amikor belekezdett a Törökország elleni háborúba – és súlyosan csalódott. A század második felében Oroszország csak Franciaországot tudhatta maga mögött. A Balkán miatt mind Angliával, mind az Osztrák-Magyar Monarchiával feszült volt a viszony.
1905-ben egy újabb sokk érte a birodalmat: az orosz-japán háború, ami egy a Krímhez hasonló megaláztatása volt az oroszok birodalmának. Ki is robban az első komoly forradalmi hullám, ami előrevetítette az 1917-es sorsdöntő eseményeket.
Az első világháborúba ez a több sebből vérző, félig-meddig modernizált birodalom szállt be és ennek következményeként meg is bukott a Romanovok Oroszországa.
Ez az év, 1917 volt az, amikor Ukrajna mai valódi előzménye létrejön. Ukrán Népköztársaságnak (1917-1920) hívták. Mint a legtöbb 19. – 20. század eleji új állam, ez is egy értelmiségi kreálmány volt. Szellemi alapjait az osztrák Galícia tartomány ruszinnak nevezett területein képződött értelmiségi elit rakta le. Onnan indult az önállóság gondolata – nem csekély osztrák sugallatra. Maga ez a korai ukrán állam egy igen laza szerveződés volt, hiszen semmilyen társadalmi előzménye sem volt. Így azonban az államszervezési gyakorlat is hiányzott. Emiatt egy állandóan változó területű, folyékony halmazállapotú, soknemzetiségű, sőt legtöbbször tisztázatlan nemzetiségi indentitással rendelkező társadalom volt az alanya ennek. Különös jellemzője volt ennek az alig három évnek, hogy a különféle „államok” sokszor egymás mellett is léteztek. Ilyenek voltak: Ukrán Népköztársaság 1917. november-1920; Szovjet-Ukrán Népköztársaság 1917-1918; Ukrán Hetmanátus 1918; Makhnovsczina 1917-1923; Szovjet Ukrán Köztársaság 1918; Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság 1918-1919; stb. Kiderült, hogy amit egy szűk értelmiségi csoport megálmodik a könyvtárszobák mélyén, a valóságban köszönőviszonyban sincs a világ munkáló erőivel.
Tehát folytonos külső és belső harcok után 1920-ban betagozódott az ukrán entitás a bolsevik nemzetköziség Uniójába, mint Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság 1922-1991-ig. Ez már csak egy névleges állam volt, egyfajta államszerű keretrendszer, de nyilvánvalóan központi, szovjet irányítás alatt.
Ukrajna területi összetétele sem a nemzeti elvet követve jött létre. A ma oly nagyon előtérben lévő Donbassz területe azért került a szocialista Ukrajnához, hogy az eredendően paraszti és – Galíciában – polgárias ukrán vidék ipari munkássággal „gazdagodjon”. A Krím pedig csak amolyan nagyúri kegyajándék volt (Hruscsov 1954).
A Nagy Háború szünetében az 1920-as, 1930-as években első szakaszban egy ukránosítás volt, hogy megalapozzák az Ukrán SSR államát, majd Sztálin hatalomra jutása után egy ellenkező folyamat következett. A korai évektől erőltették a kolhozosítást, de igazán durvává a ’30-as évektől vált, amikor tekintet nélkül a valóságra egyre több és több terményt követeltek a parasztságtól. Ez vezetett az 1931-32-es Holodomorhoz, egy borzasztó éhínséghez. Ahogy a Szovjetunió más területein, úgy itt is felütötte a fejét a kannibalizmus is. Azonban a bolsevik birodalom egyéb területeivel ellentétben, nem csupán természeti körülmények és a kollektivizálás vezetett a brutális éhínséghez, hanem egyfajta bolsevik bosszú is az önálló parasztság ellen. Tehát mondhatjuk, tudatosság is volt benne. Az áldozatok számát 3,5-7,5 millió körül gondolják a kutatók.
A Nagy Háború második fejezetében ezen dolgoknak hála a hitleri Németország jelentős ukrán segítségre is talált a Szovjetunió megtámadásakor. A mai Ukrajna területe, akkor még két államhoz tartozott. A nyugati, fejlettebb rész (Galicia) Lengyelországhoz került 1920-ban. 1939 őszén a Molotov-Ribbentrop paktum révén ez a terület is a Szovjetunió része lett. Itt is beindult a szovjetizálás, amit csak a németek 1941 június 22-i támadása akasztott meg. Már a 30-as évek során folyamatosan voltak ukrán kapcsolatai a náciknak. Lengyelország megszállása után szabotőröket képeztek ki a majdani Szovjetunió elleni támadáshoz. A háború során mintegy 250.000 ukránt képeztek ki valamilyen fegyveres feladatra. Az ukrán rendőröknek, partizánvadászoknak különös jellemzője volt a barbár kegyetlenség. Olyan szintre vitték ezt, hogy időnként még az SS tagjait is megbotránkoztatták. Két jelentős alakja volt ennek az időnek Stepan Bandera és a Roman Suhevics.
Ukrajna a Szovjetunióban jelentős ipari-mezőgazdasági terület volt/lett. Az 1991-es átállás azonban az egyik legnagyobb kudarcot eredményezte, ami a Szovjet Unió széthullása után keletkezett államokat illeti. Ukrajna – megítélésem szerint – egyszerűen csak kiesett a Szovjet birodalomból. A Balti államokkal vagy a kaukázusi régióval ellentétben nem volt lényeges népi mozgalom a függetlenség elnyerésére. Az 1991 decemberi népszavazáson is inkább az hajtotta az embereket a függetlenség felé, hogy a sorsuk jobbrafordulását várták. Tévedtek.
1991-től mindmáig Ukrajna története a szétesés története. Egy hatalmas gazdasági lehetőségekkel bíró területből szegényházat csináltak sajátjaik. Az amúgy is töredezett és sokforrású társadalom belső feszültségeit az idegenből – Nyugatról – érkező ügynökhadak szívós munkával szították. Az évek folyamán az Európa és a Nyugat területén üldözött és meg nem tűrt náci eszmék széles teret nyertek a politikai térben. Mire a mostani elnök előkerült megkerülhetetlenekké lettek. Az oligarchikus kormányzás oda vezetett, hogy mára a jelenlegi elnök, Zelenszkij lett a legfőbb oligarcha és egyenlőre úgy tűnik, le tudott számolni minden főbb versenytársával. Valószínűleg ehhez is kellett a háború elhúzódása, mert enélkül ez nem ment volna. De a nyugati beavatkozás a 2013-14-es Majdan téri eseményekkel lettek nyilvánvalóvá. Azóta egyenes út vezet ehhez a mostani háborúhoz.
A háború előtti pillanatban a Zelenszkij-féle vezetés már majdnem a gazdasági csődbe vitte az országot és magának Zelenszkijnek is kifelé állt a rúdja. S ekkor jött a háború. Milyen fura nem? A háború valójában megmentette Zelinszkijt és körét. Sőt felemelte valamennyi oligarcha felé.
Tovább–> Jelen helyzet