Egy mondat tanúlságai

 
 
 
 
 
“A magyar nemzetnek egy ezeréves múlt tényei és fejlődési irányzatai által megállapított kiváló világtörténelmi hivatása volt és van, amelynek teljesítésében a trianoni katasztrófa által tetemesen meggyengült. Ez a hivatás a magasabb nyugati életformák megvédésében és békés terjesztésében állott, úgy politikai és katonai, mint kultúrai téren.”
 
Részlet Apponyi Albert Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit és Francesco Saverio Nitti olasz miniszterelnök, valamint az Amerikai Egyesült Államok és a Japán Császárság párizsi nagyköveteinek jelenlétében elmondott beszédéből.
 
Anélkül, hogy bárkit is megsérteni szeretnék vagy akár az egyébként érdemdús Apponyi érdemeit kicsinyelném, de:
 
Ez a megfogalmazott gondolat, olyan pontosan írja le a magyarországi vezető rétegek gondolkodásának defektes voltát, mint egy sebész késének éle. A magyar nemzetnek soha sem volt hivatása a germán rablótörzsek és rablóvezérek (oklevelekben Rex-nek címeztették magukat) által létrehozott és a Fugger-Welser-Medici bankházak által módosított Nyugat dolgainak terjesztése bárhova is. Ez egyszerűen nem igaz. Ezt a 16. században izzadta ki magából (illetve kapta meg) a Habsburgokat támogató vagy ellenző hazai értelmiség, hogy valahogy igazolja az igazolhatatlan árulást, amit 1490-ben követtek el. Mert a 16. századra tapasztalattá vált:
  • 1521 = Nándorfehérvár elvesztése, mivel lényegében védelem nélkül hagyták a várat az akkori vezetők. Ez volt az ország stratégiai veresége, ahol halálos sebet kapott a még Zsigmond király és császár által létrehozott védelmi rendszer. Az a védelmi rendszer és azon belül az a vár, ami korábban már két nagyszerű győzelem színhelye volt 1440-ben és 1456-ban. Mindkét esetben fontos eleme volt a sikernek, hogy voltak, ha kevesen is, de voltak a főurak között, akik felismerték a veszélyt és nem voltak restek cselekedni, önzetlenül (Thallóczi fivérek és Hunyadi János, Szilágyi Mihály). Ugyanakkor mindkét korábbi ostromnak is jellemző eleme volt, hogy a felkészülést nagyban akadályozta a Habsburgok hazánk trónjának megszerzése érdekében való szervezkedése. Ők voltak azok, akik érdekeltek voltak az oszmánok sikerében, s ezért minden intrikában és minden akadályoztatásban benne voltak, ami nekünk ártott.
  • 1526 = Mohács, a csata elvesztése, mivel eddigre annyira szétforgácsolódott az idegen uralkodók által vezetett állam, hogy képtelen volt a megfelelő erő és a megfelelő vezetés létrehozására és működtetésére. Ez a tényleges katonai vereség volt, ahol megsemmisült illetve felbomlott az önálló magyar katonai vezetés. Az a csata, amelyikre már Hunyadi János is készült, mert tudatában volt, hogy eljön. Csak neki volt stratégiai elképzelése és összetett katonai tudása, s ezért ezt mindenáron a határainkon kívülre akarta helyezni. A háború tüzét a határainkon kívülre kell vinni, mert ha magunkra húzzuk, a mi falvainkat, városainkat borítja lángba. Ezt tette ő és fia, Hunyadi Mátyás is. Továbbá tudta azt is saját küzdelmeiből, hogy ha ezt meg akarja valósítani akkor magát az uralkodói hatalmat is bírnia kell. Erre volt kísérlet I. Ulászlóval való atyai viszonya és később kormányzói működése is. Hunyadi Jánosé volt a felismerés, Hunyadi Mátyásé a katonai-politikai megvalósítás, mikor király lett és azt el is ismertette, s az ő fia, Corvin János feladata lett volna, hogy ezt a hatalmas tervet az uralkodói hatalom birtokában megvalósítsa. Azonban neki már nem voltak megfelelő segítői, az atyja által felemelt és mellé állított urak (Szapolyai, Báthori, Kinizsi, Bakócz, Filipecz) pedig árulókká lettek.
  • 1541 = Buda és a királyság elvesztése, mivel ekkorra a politikai (Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János között) és a vallási széthúzás (a zömmel idegenből jött vagy ott képzett reformátorok és a hazai, de sokszor szintúgy idegenbe húzó katolikus vezetők által) megbénított minden védelmi erőfeszítést. A két erő valójában egymásba fonódott, mert a vallási széthúzás erőteljesen kötődött a mindenkori politikai erőviszonyokhoz. Ekkor semmisült meg az önálló magyar állam, ami 1526 után már amúgy is csak vegetált. Innentől kezdve elveszítettük a magunk feletti ellenőrzést állami szinten. Buda elvesztése pedig jelképe annak az alapjaiban elhibázott elképzelésnek, hogy az irányítást átengedjük magunk felett idegeneknek, arra a tévhitre alapozva, amit Apponyi gróf megfogalmaz Magyarország sírja felett állván. Hunyadi János igazságát gyászosan hatalmas nyomorúsággal fizette meg az ország és a nemzet. Az ostoba, öntelt és kapzsi urak nemhogy elvitték volna a határainktól, falvainktól, városainktól a háború tüzét, de egyenesen bevitték az ország kellős közepébe. Mindezt némi mulandó éves jövedelem ideiglenes birtoklásáért. Ennek az akkori döntésnek a következményeit a mai napig nyögjük.
S ez lett az áruláskor még csak sejtett valóság: Ha idegen kézre adjátok az államunkat, elveszünk mindahányan. Az oszmán hatalom első dolga mi volt 1526-ban Buda környékén? Az, ami a Habsburgoké, amikor Mátyás halálakor 1490-ben Miksa hadat vezetett az örökségért (és az arany, ezüst, rézbányákért, a sójövedelemért): megsemmisíteni a magyar múlt emlékeit. Ezt aztán a Habsburg adminisztráció a századok során vezérfonallá tette, ahogy a lovagias nemzet vagy Szent István, mint az idegenek pártfogója gondolatot, mert ez adta meg a lehetőséget, hogy a kakukk madarat megszégyenítő pofátlanságú Habsburgok a magyar trón jogosnak látszó várományosai lehessenek. Ezzel az utólagos múlthamisítással érték el, hogy az Apponyihoz hasonló, egyébként kitűnő emberek, még csak észre sem vették, hogy saját hazájuk szekerét tolják a szakadékba. De még akkor is értetlenül álltak, amikor a szekér nagy robajjal alázuhant. Ebben Kossuthnak kell igazat adjunk. Olyan lóhoz kötöttük szekerünket, amitől nem tudtuk eloldozni, amikor a szakadékba ugratott. És ezt már akkor lehetett volna tudni, amikor a porosz hadsereg elverte az osztrákokat. Nekünk akkor (is) leválni kellett volna a Habsburgokról, nem odakötődni. Ezek az emberek, mint ő is (vagy például Tisza István), rendelkeztek azzal a műveltséggel és képességgel, hogy megmenthették volna a hazát 1918-ban, de szellemük béna volt egy hamis szellemi alap miatt. Ez volt a Monarchia igazi öröksége és következménye számunkra. S ezt a hamis szellemi alapot fogalmazta meg gróf Apponyi Magyarország sírja felett állva, olyanok előtt állva, akik épp az ellenkezőjének gyakorlatával rendelkeztek. A Japán Császárság nagykövete is azért lehetett ott, mert sikerrel vették át a gyakorlatot. A Meidzsi-reform és kor kezdete 1868 volt. Érdekes.
 
Apponyi pedig elmondta beszédét anélkül, hogy felismerte volna a méreg jelenlétét.
 
S mivel a történelem elsősorban tanulságai miatt fontos, most vonjunk is le ebből az esetből amit lehet.
  • Fogadjuk el a valóságot. Ha azt látjuk és tapasztaljuk, hogy az a bizonyos Nyugat ellenségként viselkedik, akkor az valószínűleg azt jelenti, hogy ellenség. Az ellenség-barát felismerő rendszer nem csak a vadászgépek számára életbevágó fontosságú, hanem egy-egy nemzet számára is. Itt szó sem lehet mellébeszélésről, hazugságokról, mert az sajátjaink halálához vezet. Aki képtelen megkülönböztetni az ellenséget a baráttól, arra ítéli magát és a rábízottakat, hogy mindent elveszítsen.
  • Soha se sajnáljuk az időt a múlt vizsgálatára. Sem személyesen, sem nemzeti értelemben. Amikor a múltat vizsgáljuk a jövőt alapozzuk. Aki a múlt tapasztalatait félredobja, halott. Még ha élni is látszik. A múlt vizsgálatát és ismeretét minden korban és minden valamire való közösségben alapvetőnek tartották. A hódítók pedig mindig alapvetőnek a meghódítottak múltjának törlését. Minden hódító arra törekedett, hogy a leigázottak múlthoz való kapcsolatát felszámolja, irányítsa. Ez nem újkori találmány. Évezredek óta bevett gyakorlat.
  • Amikor a múltat vizsgáljuk tegyük félre az előfeltevéseket (idegen szóval: prekoncepciókat). Aki előfeltevéseken keresztül vizsgálja a múltat, valójában múltat hamisít. Például, ha valaki haddal jön hazánkra és ott rabol és pusztít (lásd: Habsburgok, törökök), akkor az nem nyugati kultúrát közvetít, ad át vagy rég nem látott keleti testvér, hanem ellenség, aki ellen harcolni kell. Azok a nemzetek maradtak fenn a 16. század zavaros viszonyai között, amelyek képesek voltak uralni saját szellemi terüket, múltjukat. A 16-17. században a korábbi, a 10. században, annak végére kialakult európai viszonyok felbomlanak és a westfáliai békerendszerrel születik meg másfélszáz év után az újkori Európa politikai “térképe”. Ezen a térképen mi már nem szereplünk, holott a korábbin a negyedik hatalom voltunk még a Jagellók alatt is, nemhogy Hunyadi Mátyás alatt (a velencei követek szerint, akik nem voltak éppen ostoba vagy könnyen hívő emberek). Hiába ismerünk jól történetírási technikákat, ha közben előre feltételezett kiindulópontokat használunk az értelmezésben vagy éppen a jelen hatalmi, gazdasági viszonyait vetítjük vissza és igazoljuk a tények hozzáválogatásával. Az értelmezésnek a tények ismeretéből kell kiindulnia. Ma ez fordítva történik: vannak kiinduló “igazságok”, amihez tényeket gyűjtenek a hazai történészek. Tisztelet a kis számú kivételnek.
  • Mindig ügyeljünk rá, hogy magunk írjuk múltunk tanulságait, ne mások vagy mások szolgái, kitartottjai. Amikor ezt átengedtük (a 16. század első fele), elvesztettük az irányítást a jövőnk felett, ami viszont múltunk tapasztalatainak helyes értelmezésén alapszik. A 16. század második felétől már a Habsburgok irányították múltunk értelmezését. Nem személyesen az uralkodók, hanem az itthoniakból kiemelt senkik vagy egyenesen idegenből hozott bértollnokok. Később a közoktatást is a Habsburgok szervezték meg hazánkban (Mária Terézia – I. Ratio Educationis 1777). Azzal a kijelentett szándékkal, hogy engedelmes alattvalókat neveljenek a rebellis (lázadozó, vagyis önállóságukat visszaszerezni igyekvő) magyarokból. Figyeljünk erre a pontra: az önállóság tudata volt az ellenségük. Ezt vették célba a közoktatással. Sikeresen. A közoktatásunk a Habsburgok után is megmaradt korábbi pályáján, hiszen addigra (a 18. század második felétől 1918-ig eltelt mintegy 160 év, ami 6-8 nemzedéknyi idő) az értelmiségünk, már át lett nevelve, gondolkodása, “alapértékei” nyugatosítva lettek. 1920-1940 között az idő nem volt elég a felismerésekre, csak néhány óvatos kérdésre. A II. Világháborút követő idő pedig lesöpört minden kérdést az asztalról, hiszen a kommunisták nem kérdeztek. Ők mindent tudtak. A közoktatás rendszerét meg átvették, csak beleöntötték erőszakkal a jakobinus-bolsevik értelmezéseket. S volt sajnos négy évtizedük a tudat alakításra. De a rendszerváltás sem hozott érdemi változást, hiszen a kultúra, a média, a közoktatás nem lett megbolygatva. Maradtak a marxisták és ők nevelték ki az utódokat. Igaz, most már nem marxisták, hanem liberálisok, baloldaliak lettek. Ez lett az új köpeny. Ez van ma.
És ha már elérkeztünk a máig, nézzünk rá a fennálló helyzetre. A Trianonban aláirattatott kényszerbéke szerződés után egy kerek évszázaddal, vajon sikerült levonni a tanulságokat? Fel lettek téve az alapvető kérdések? Működik az ellenség-barát felismerő rendszer?
 
Sajnos a válaszok a kérdéseimre lesújtóak. Tagjai lettünk az Európai Unió nevű szerveződésnek, illetve előtte a NATO-nak. Tehát a nagybetűs Nyugatnak. De csak szolgaként, kifosztható piacként, olcsó munkaerő felvevőhelyként. Amint elindultunk kitörni ebből az elképzelt szereposztásból, mi lettünk a “klub” fekete bárányai. A déli határainkat megint a muszlim siserehad ostromolja, noha most még csak fegyver nélkül. Száz évvel Trianon után még mindig Apponyi mondata uralja az értelmiség valóságértelmezésének alapját. Ennek megfelelően természetesen tovább záporoznak a pofonok a Nyugat barbárjaitól. Megint elkezdett terjedni a “kereszténység bástyája”, “Európa védelmezője”, “szabadságharcos nemzet” jelszó, altatásunkra. Talán Európa keresztény? Még, mi magyarok is messze állunk már Krisztustól. Európát védenénk, miközben Európa fiai lelkesen pumpálják ki a hazai megtermelt javak ellenértékét. Sőt, ma már a látszatra sem adva akarnak rávenni minket, rákényszeríteni minket, hogy föladva maradék élni vágyásunkat muszlim tömegeket telepítsünk be és és saját utódaink helyett a gyülevész csőcselékre költsük javainkat. Miért lenne jó szabadságharcos nemzetnek lenni? Nem inkább ismét önálló, nemes és vitéz nemzetnek lenni? Aki folyton szabadságharcot vív, azzal valami gond van. Vívjuk a harcainkat, de mindig csak addig, amíg meg nem közelítjük a függetlenséget. Akkor aztán mindent odahagyunk. És végül odakucorodunk az uraink asztalának sarkához. Már az is épp elég nagy baj, ha szabadságharcot kell vívnia egy közösségnek. De sokkal nagyobb a baj, ha ezt dicsőségnek tekintik vagy céllá teszik. A lengyel barátaink is vívtak szabadságharcot, de meg nem álltak addig, míg ki nem vívták azt. Nekünk viszont ez a mostani erősen viszonylagos szabadságunk is csak úgy lett, tőlünk függetlenül.
 
De visszatérve a mondat tanulságaihoz, megállapítom, hogy nem történt meg a tanulságok levonása. Alapvető kérdéseknek még a létét is tagadni igyekszik a hazai értelmiség, még a hazafias értelmiség java is. Ami meg az ellenség-barát felismerő rendszerünket illeti, no, az épp oly fordítva működik ma is, ahogy az elmúlt öt évszázadban. Olyan klubba igyekszünk beilleszkedni, amelynek tagjai az elmúlt évezredben (!) mindent megtettek, hogy a sírban tudhassanak minket. Amennyiben van ennek a gyászos évfordulónak feladata számunkra, akkor ez éppen ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása. Visszatérni a múltban egészen odáig, ahol még a nemzet teljes szervezete meg volt és tanulni azoktól, akik utoljára alkalmazták sikerrel a bukás előtti nemzet stratégiát. Mert a történelem ismét nagy időkbe fordult.
 
Az 5. században a hunok megroggyantják a Nyugat-Római Birodalmat (Előtte öt évszázaddal születik meg a Római Birodalom Kr. e.: 1. század harcai során.), ami Atilla halála után egy nemzedékkel már nincs is. Ötszáz évnyi sötét kor következett. A 10. század végére létrejön az un. Európa, a ma is ismert főbb országokkal. És virágzott a középkor. A 16. század során ez is felbomlik és létrejön a pénzre alapozott Európa, ami bedarálja a világ többi részét. Csaknem az egészet. Mi ekkor tűnünk el a térképről, egyedüliként a 10. századi alapítók közül. S ma eljutottunk oda, hogy felbomlófélbe kerül az európaiak alapította utolsó birodalom is. S ez a 21. század. Újabb öt évszázad után.
 
Most azonban maga az európai csoport egésze van megszűnés előtti állapotban. Hiába van még pénzük (igaz hitelpénz, adósságpénz), azon jövőt nem lehet vásárolni. Jövőt csak teremteni lehet. És ez most úgy tűnik nem fog menni.
 
Egy évszázaddal ezelőtt a szakadékba zuhantunk a Monarchiához kötött szekerünk miatt. Vajon most a szakadékba zuhanunk az EU-hoz kötött szekerünk jóvoltából? Azért szólok, hogy később senki se mondhassa, hogy nem tudta: Ez a mostani zuhanás lesz a végső, mert ez az idő-szakadékába tart, ami mindent elnyel, mint egy fekete lyuk.