Jegyzet az ukrán helyzet kapcsán

2018. október 10.
[Ez az írás akkor született, amikor az ukránok a nyelvtörvénnyel neki mentek valamennyi nemzetiségüknek. Eredetileg a Facebookon jelent meg Jegyzetként, de most ide került ez is. Némiképpen kiegészítettem az írást. Az azóta eltelt időszakban ugyan fegyveres beavatkozás nem történt, egyenlőre nem is valószínű belső lázongás hiányában, illetve a közben bekövetkezett COVID járvány miatt, viszont a pénzfegyver lengetését egyre erősebben tapasztaljuk.]
Nem érdemes ebben a kérdésben “maszatolni”, mert már a mai napra is túllépett a “történelem” a diplomatikus megfogalmazásokon.
Nem a választások miatt folyik a magyarellenes kampány Ukrajnában, bár van vélemény miszerint erre vezethető vissza a felfokozott mozgolódás a Kárpátok bércein túl. Ukrajna egy helyettesítő “eszköz”. Az EU és a Nyugat balliberális elitjének nem áll rendelkezésére közvetlen alkalmazhatóságú fegyveres erő Magyarország megrendszabályozására. Ezért kell a helyettesítő. Erre való, mivel egy „kitartott” csoport irányítja az Ukrajnának nevezett országot. Ukrajna egy báb-állam, ami a balliberálisnak nevezhető nyugati politikai-gazdasági körök pénzügyi infúziója nélkül hetek alatt szétmállana és káoszba süllyedne.
Mi, a NATO és az EU tagjai is vagyunk. Így a minket a pályáról leszorítani igyekvők nem tehetik meg azt, amit megtehettek például Líbiával, Szíriával, de akár Ukrajnával is. Ezért igyekeznek mindenféle mondvacsinált ürüggyel billogot sütni ránk. Ez eddig nem sikerült és ahogy nézem eléggé felkészült a Kormány ezen törekvések kivédésére. Azonban ez nem a vége a történetnek.
A Nyugat mindig bizonyos forgatókönyvet követ, ha egy renitens “szövetségest” kell megfékezni. (Mi annyira vagyunk szövetségesek, mint egykoron Rómának a szövetségesei, a socii atque amici populi Romani, azaz fegyverrel legyőzött “szövetséges”) Ha egy mód van rá, akkor politikai-gazdasági eszközöket használnak. Ezt éljük meg most. Azonban ne legyen senkinek se kétsége, ha ezek nem elegendőek, akkor jönni fog a jogi, pénzügyi, majd végül a fegyveres rendcsinálás is vagy annak legalább a kísérlete. Ha ezt meg akarjuk érteni, akkor meg kell vizsgálni történelmünk tanulságait.
Hogy meddig kellene visszamennünk a történelemben a vizsgálathoz, nos, már az is kérdéses. Az elmúlt két évszázadban a Habsburg-érdekű, nyugatos történetírásunk szerint mindössze az un. Honfoglalástól számíthatjuk magunkat önálló tényezőként a történelem színpadán. Ez sem kevés, hiszen 1100 év. Azonban a magyar hagyomány (az önálló államiságunkig, 1526/41-ig) viszont azt tartotta, hogy Atillától számolunk. Amennyiben ezt vesszük figyelembe azt tapasztaljuk, hogy az előbb említett “forgatókönyv” akkoriban keletkezett. Egészen pontosan Atilla halála és a szövetséges (alávetett) germán hordák, rablóvezérek lázadása után/során. Mivel nagy esélye van annak, hogy az un. germán “királyságok”, országok keletkezése hun hatásra valósult meg, talán még részben/egészben hun katonai parancsnokok átállásával, érthetővé válik ez a másfél évezreden átívelő ellenséges érzület. A germán gőg nem viselne el egy ekkora dicsfény vesztést, az árulás bélyegét. A hun utódok örök ellenségeiként viselkednek azóta is. Az avarokkal szemben, velünk magyarokkal szemben. Az akkor megszületett Nyugat rablóként viselkedett az avarokkal szemben, akkor is, amikor már keresztények lettek. Velünk is, mikor felvettük a keresztséget – a nyugatit – már Szent Istvánnak is 1030-ban fegyverrel kellett kizavarnia őket. S tovább is mindenkor folyamatos volt a beavatkozás az országunk ügyeibe. Szinte nem volt olyan uralkodónk, akinek ne kellett volna valamilyen formában a nyugati, germán beavatkozásokat kezelnie. Ebből nyilván való, hogy a mongolok támadásakor, a magyar-mongol háborúban segítséget nem jelentettek. Sőt, mint kérőbb Trianonban az akkori osztrák (Ostmark-i) család – a Babenbergek – elszakítottak néhány nyugati megyét úgy, hogy a menekülő királyt foglyul ejtették és megzsarolták. Az oszmán hatalom támadásai alatt is Nyugatról nem segítséget, hanem folyamatos támadásokat és gáncsoskodást kaptunk. Mivel a Habsburgok szemet vetettek Közép-Európára (Magyarországra, Csehországra első sorban, de a Lengyelországra is.) ezért minden lehető módon igyekeztek aláásni belső-külső biztonságunkat. Ebben minta volt/lehetett nekik Babenberg Frigyes herceg személyében (de az egész Babenberg család tevékenységében is), aki a mongol háború elején az urak IV. Bélával való összeveszítésén, majd a Muhi csata után az uralkodó foglyul ejtésével foglalkozott. De a franciák sem maradtak el, mert a legkeresztényibb király tényleges szövetségben volt az oszmán szultánnal. Ennek a szövetségnek volt az oka egyébként a Mohácsi csata is. Később a 15 éves háború során, a Harminc éves háborúban, majd a Szent Liga harcaiban is fura mód mindig a vesztesek között ébredtünk bárhogyan is helyezkedtünk. A törököt ugyan kiűzték 1699-re, de hazánkban az egyik megszállót felváltotta egy másik. Az ezért kitörő függetlenségi háborúban váltakozva használták, a meggyőzés, a megvásárolás és a fegyveres harc eszközeit. Majd jött a Reform-kor és az azt lezáró ’48-49-es Szabadságharc, ahol azért sikerült az egyébként győztes helyzetben lévő magyar haderőt az orosz túlerővel mégis legyőzni. Majd Trianon brutális „békéje”. A II. Világháború utáni legyőzötti státuszunk, ’56 csalódása, végül a rendszerváltásnak nevezett gazdasági-társadalmi Trianon. Mindezekből csak azt tudjuk tapasztalatként rögzíteni, hogy az un. Nyugat nem a barátunk s a legkevésbé sem a szövetségesünk (csak amennyire Rómának voltak “szövetségesei” az általuk alávetettek).
Amikor pedig elszánják magukat a fegyveres beavatkozásra is, nem rögtönözni fogják, hanem már rég megvannak az elképzelések, talán a tervek is. Ugyan csak történelmi tapasztalat – s nem csak a miénk –, hogy az ilyen elképzeléseket már nagyon korán elkezdik kidolgozni, már akkor, amikor még éppen csak a nyomásgyakorlási szakasz elején vannak. Róma is így tett mindenkor. Hogyha sikerül nekik – a balliberális eliteknek – jövőre [2019-ben] az EU-ban – bárhogyan is, bármilyen elvtelen alkuval is – de hatalmon maradni [sikerült], meg fogják lépni ezt a forgatókönyvet is. Miért is ne tennék? Hiszen elemi érdekük, hatalmon maradásuk okán, hogy minden lehető eszközzel fellépjenek egy állami szinten is megjelenő anti-globalista erővel szemben. Mert ebben ez a legveszélyesebb számukra. Egy állam – és mögötte a lakosság nagyobbik része – ami hatékony ráadásul a gazdaság terén is. Ne feledjük: ezekre az emberekre még Nyugaton is jogi eljárások várnak, amikor bukásuk után kiderülnek piszkos dolgaik. Ha az undort keltő, amit most tudunk róluk nyilvános tetteik alapján, mi lesz, amikor a most még elrejtett dolgok is napvilágra kerülnek? Szerintem fel sem lehet mérni ezek súlyát.
Hogy mi szövetségesek vagyunk? Ugyan már kérem, a lengyelek is szövetségesek voltak 1939-ben, mégis oda lettek dobva a barna és vörös terrornak. De mi magunk is a Rákóczi szabadságharc idején éveken át Franciaország szövetségesei voltunk, mégis a a spanyol örökösödési háborút lezáró békében említésre sem kerültünk. Ahogy a már fentebb említett „szövetségeink” esetében is.
Az elmúlt három évtized magyar külpolitikai felfogásának legnagyobb tévedése, a NATO tagságunkba vetett alaptalan bizalom. Sajnos nem szokás a történelmünk tanúságainak megfelelő mérlegelése. Itt nem csupán az elmúlt néhány évtizedre gondolok, hanem az elmúlt legalább másfél évezredre, amikor az un. európai népek, törzsek megmutatkoztak a történelem színpadán. (Bár nyugodtan figyelembe vehetjük az elmúlt két és fél ezer évet is, ugyan azt az eredményt kapjuk.) Ide vehetjük ugyanis egészen a görög törzsek Homéroszi kortól kezdődő történetét is. Ennek kapcsán jegyezte le Thuküdidész azt a gondolatot, ami méltán jellemzi az egész un. európai műveltséget, annak gondolkodását: „Minden szerződés annyit ér, amekkora hadsereg szavatolja azt.” Értjük? Ez az ököljog finomabb kifejtése. Mikor cselekedtek ezen elvtől eltérően? Soha. Ha van erőd, akkor elismerünk (de azért, ahol lehet gyengítünk), ha nincs, akkor az Isten irgalmazzon nektek! A jog sem az, aminek hazánkban hiszik az értelmiségiek. Ahhoz képest, hogy folyton hivatkozik mindenki rá, csak valamiféle Utópiaként rajongják körbe azt. Pedig eredendően a jog – a római jog, hiszen itt erről van szó – nem más, mint a hatalmi harcok viszonylagos mederbe terelése, de nem megoldása. Épp ezért a jog mindig is egy gumi-szabályrendszer volt, ami az erőben lévő felé hajolt és hajol. Ahogy most is. A jogban bizakodni elvetélt ötlet, felsorakoztatott erő – méghozzá valóságos erő – nélkül.
Márpedig nekünk soha sem voltak az európaiak becsületes szövetségeseink, amint ez a fentebbiekből is következik. Amikor csak alkalom adódott kijátszottak, megvezettek és hátba támadtak bennünket (Különösen is az osztrákok, az egykori Ostmark lakói, vezetői.). Ez jelenleg sincsen másképp. Ezért nem várhatunk jogszerűséget az EU-tól. Ez a római jog lényege, nem az igazság vagy a becsület vagy a tisztesség. Ezeket a fogalmakat hírből sem ismerik. A Sargentini-jelentés is figyelmeztető kell legyen (ahogy már a korábbiak is figyelmeztetőleg kellett volna, hogy hassanak), hogy itt nem igazi jogi vitáról van szó, hanem egy hibrid háborúról, ami ellenünk is folyik – ha még nem tűnt volna fel. A háború célja pedig mindig ugyanaz: Legyőzni, ha lehet megsemmisíteni az ellenséget és megszerezni emberi és anyagi erőforrásait. Megszerezni emberi és anyagi erőforrásainkat. Ugye így azért dereng valami?
A Kárpát-medence egy igen jól védhető egységes geopolitikai egység, ami, ha egységes irányítás alatt van, szinte legyőzhetetlen, kivéreztethetetlen, megvehetetlen erősség. A kulcs az „egységes irányítás” kérdése. Márpedig Orbán Viktor – nagyon helyesen – meghirdette a Kárpát-medence egyesítését. Nem is lehet mást tenni. Ha mi magyarok – vagy bárki más fejlődni akar és biztonságot szeretne hosszú távon, nemzedékekre előre, akkor ez a medencét uralnia kell. Azok az erős politikai álladalmak, amik egy adott geopolitikai egységet tudnak kitölteni és onnan mint bázisból kiindulva tevékenykednek. Számunkra a Kárpát-medence az első olyan geopolitikai terület, ami közvetlenül körül vesz minket és meg is tud tartani minket. Ennél kisebb játékterünk nem is lehet. Csak ettől nagyobb.
Ahogy erősödni kezdtünk – s ezt nyilvánvalóan az ide betelepedett erőforrás-szivattyúk hozamának korlátozásával tettük – egyre nagyobb érdekekbe ütköztünk.
Ez egy kikerülhetetlen dolog, hiszen visszaszorulásunk évtizedei során a hasznot egyre nagyobb mértékben élvezők hozzászoktak az innen (is) nyerhető többlet jövedelemhez. Márpedig ez fokozatosan csökken így. Ez a mostani helyzet mindenképpen bekövetkezett volna, mert most már tényezőként kezdünk szerepelni gazdasági téren is, ami a korábbi haszonélvezők veszteségeit is jelenti.
Ami nekünk nyereség, az nekik veszteség.
Azonban – ha csak ennyi lett volna – nehéz lett volna megmagyaráznunk a lakosság felé a „szabadságharc” okát, mert az a közember számára a nagy, makrogazdasági folyamatok azért eléggé megfoghatatlanok. De ekkor jött az „égi segítség”, a migránsáradat. Mert a nyugati elitek olyannyira elvakultak lettek, hogy megindították a „mester-terv” ebbéli részét (szerintem korábban, mint eredetileg tervezték). Ezzel azonban sikerült megtestesíteniük saját gonoszságukat az emberek felé. Innentől kezdve van “arca” a gonosznak. És ezt úgy, hogy azt már akár a legegyszerűbb emberek is könnyedén beazonosíthatják. Értelmileg és érzelmileg egyaránt. És ezzel valójában el is dőlt a kérdés.
És itt érkezünk el a kérdés jelenéhez. Ugyanis az elmúlt hetekben azt tapasztaljuk, hogy Ukrajnában – meglepő módon – felerősödtek a magyar-ellenes hangok, kirohanások, de tettek is, méghozzá állami szinten is. Pedig nem mi, hanem az oroszok akarnak – sőt nem csak akarnak – fegyveresen leválni az országnak látszó Ukrajnáról. Idestova négy éve tart a fegyveres összecsapás sorozat és most egyszerre felénk irányul a sok Ukrajnáért aggódó fél-fasiszta, fél-náci ukrán szerveződés figyelme. Pedig, ahogy a magyar kormány is hangoztatja, nagyon sokat köszönhet nekünk ez az államalakulat. 1991-től egészen mostanáig szinte mindent megtettünk ezeknek, hogy valahogy segítsünk rajtuk. Azt mondják a magukat vigasztalni akaró jobboldali emberek, hogy ez csak az ukrajnai választások miatt vannak. Valóban? Eddig nem voltak tétmeccses választásaik? Dehogynem, nem is egy. Akkor miért most? Valóban az ő választásuk az ok?
Ha meg akarjuk fejteni a nem igazán bonyolult kérdést, meg kell vizsgálnunk, hogy kiknek engedelmeskednek a báb-állam vezetői. Kik tartják a hatalomba ezeket? A kérdés egyszerű válasszal bír: a nyugati balliberális, globalista politikai-gazdasági elitek. Itt Európában és a tengerentúlon is. Tudjuk továbbá, hiszen itt élünk, hogy mára Ukrajna lélegeztető gépen van és teljesen kiszolgáltatott a Nyugat kegyének. Gazdaságilag és ebből következőleg társadalmilag pillanatok alatt összeomlik, ha a „segítő kéz/kezek” nem adnak több apanázst. Főképpen Németország, Franciaország, Nagy-Britannia és a Benelux államok, meg persze az USA a kitartói az ukrán rezsimnek. Trump is csak némileg igyekszik magát függetleníteni a korábbi balliberális amerikai rezsim hagyatékától. S mi kiknek vagyunk a leginkább a bögyében? No kiknek? Hát, épp ezeknek. Ugye milyen meglepő? Macron ki is jelentette, hogy a magyar kormány és személyesen Orbán Viktor az ő jövő évi legnagyobb ellenfele. Ma már napi szinten hangoznak el fenyegetések a demokrácia és a jó modor teljes mellőzésével felénk. Amikor 2014-ben hatalomba segítették ezt a bandát Ukrajnában a Nyugat-Európai államok vezetői szerettek volna a „mentorok” lenni, de lelépte őket az USA héja-válogatottja. Most, hogy Trump óvatosan ugyan, de visszahúzódna, szeretnének ismét egy kísérletet tenni az ország megszerzésére vagy legalább egy nagyobb falat elragadására. S mivel Kijevnek szüksége van lélegeztetőkre, úgy tűnik az alku megköttetett. A nyugati magállamok vezetésének most éppen jól jön a keleti csahos, mert ezzel fokozatosan erősödő nyomás alá tudnak helyezni minket. Nem csupán a médián keresztüli fenyegetőzésekkel, nem csak jogi hercehurcákkal, gazdasági megvonások ígéretével, hanem – még nagyon rejtetten ugyan –, de katonai fenyegetéssel is. Emlékezzünk: Csak az erő számít, a szájkarate csak kiegészítő elem, látványtechnika.
„Annyit érnek a szerződéseink, amekkora katonai erővel azt biztosítani tudjuk.”
Ugye nem is olyan ördöngös felismerés ez? Bizony nem csak az ukrán választásokig fog ez tartani, hanem ahogy közeledünk a jövő évi EU-s választásokhoz, egyre jelentősebb és leplezetlenebb lesz. S ha valahogy megkártyáznak egy többséget az EP-ben, akkor szabadon is engedhetik a csahost. Miért is ne? Hiszen egy rombolás utáni újjáépítés a legjobb üzletek egyike. És egyúttal szabaddá válik a legfontosabb útvonal a Balkánon át a bevándoroltatni igyekezett tömegek előtt.
Mivel dél felől nem tudták ledönteni a határvédelmünket, mivel belülről nem tudták felbomlasztani a többséget, mivel jól látható, hogy jogi csűréssel csavarással sem fognak tudni leteríteni minket, nem marad más hátra, mint a fegyveres beavatkozás.
Tanuljunk a történelmünkből, ne sétáljunk óvatlanul ugyanabba a csapdába. Készüljünk méltó módon a megmérettetésünkre, mert azt nem kerülhetjük el a szabadságunk kivívása felé vezető úton. Innentől kezdve a hibrid háború ellenünk új szakaszban van. Katonai fenyegetettség állapotában vagyunk.
Olyan szabadság nincs, amiért nem kell megküzdeni és akár a halált is vállalni.

Leave a Comment

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük