Ez az írás eredetileg egy számvetésnek indult, amit az évfordulón szándékoztam megírni. Úgy alakult, hogy csak most tudom befejezni, ezért inkább szélesebb alapokon értelmezzük a számvetést. Azonban nem csupán ezt teszem meg, hanem az ukrán-orosz háború kitörésétől kezdjük ezt és beletekintünk kicsit az idő folyamába is előre. Mert két világ határán állunk: az egyik már aláhanyatlik, míg a másik most készülődik uralomra jutni. Az Idő folyamának két partján áll a lábunk. És mindenkinek, minden nemzet és minden emberi közösség előtt álló feladat, hogy átkeljen a két part között. Szerintem, ha őszinték vagyunk magunkhoz tudjuk, hogy sokaknak nem fog ez sikerülni. Az Idő folyama el fogja vinni az emberi közösségek egy részét magával, mert elgyengültek és nincs erejük ehhez a lépéshez. Ez egy áttűnés, amit a germán oktatás szellemiségéből nem lehet megérteni. Pedig muszáj lesz…
Kitör a háború
Amikor tavaly február 24-én az orosz csapatok átlépik az akkori ukrán határt és megkezdődik a harcok első szakasza, az oroszok beverték az unipoláris világrend koporsójába az első immár jól látható szeget. Ez a háború, ahogy azt némi késéssel – mintegy másfél évnyivel – maguk az amerikai szakértők is kezdték felismerni, nem Ukrajna függetlenségéért kezdődött, hanem Ukrajna NATO tagságának megvalósításáért. A nyugati befolyás Ukrajnára való hivatalos kiterjesztéséért. Ukrajna függetlenségét addig ugyanis senki sem vonta kétségbe. Viszont senki nem is védte meg.
Ukrajna 1991-től az volt, amit a természetföldrajz is jelzett: egy mocsár, amit államnak hívtak. A Pripjaty mocsarai és a tavasszal és ősszel beálló raszputyica lehetetlenné teszi a haladást. Az ukrán állam is egy ilyen mocsár volt. Csak addig működött nagyjából, amíg Moszkvából, egy külső központból irányították (1991 előtt). Amint ez megszűnt, azonnal süllyedni kezdett. Ez a Szovjetunióból kipottyant állam jutott el először 2014-ben odáig süllyedésében, hogy egy nyugati érdekcsoport meg tudta szerezni a hatalmat a Majdan-puccsal, majd a háború előestéjére odáig, hogy már ez is alig működött. Már akkor összeomlott volna a Nyugat célzatos segélyei nélkül. Katonailag az oroszoknak a háború eleje kellemetlenül alakult, mivel a tervezők nem vették figyelembe a 2014 óta eltelt időt, hogy mennyire beépült a nyugati hírszerzés és elhárítás az ukrán szervekbe, illetve, hogy maguk az ukránok milyen mértékű takarítást végeztek saját soraikban. Elmaradt a kijevi bevonulás – nem ostrom, mint azt sok elemző a mai napig hiszi – ki kellett üríteni az északi területeket és délen összpontosítani az erőiket, amit nem egy általános háborúra szereltek fel, hanem egy rendcsinálásra. Itt délen a sokkal nagyobb létszámú ukrán hadsereg ellenében további jelentős területeket foglaltak el, megnyerték a Mariupol-i csatát és az Azovstal ostromát. A nyár végére tudtak az ukránok némi területi nyereséget felmutatni a Harkov mellett egy korlátozott ellentámadással és Herszon oroszok általi átadásával (Herszoni édesmindegy). Ezzel azonban lényegében ki is merítették valós lehetőségeiket az ukránok, anélkül, hogy bármiféle stratégiai szintű eredményre jutottak volna. Az ősszel (2022 ősze) részleges mozgósítással elkezdődött az orosz hadsereg létszámának a feltöltése a nagyon is furcsa felőrlő háború stratégiai szükségleteire. De csak pont annyira. A tél és a tavasz azzal telt el, hogy mindenki várta a nagy ukrán ellentámadást (és egy oroszt is). Ez azonban csak nyárra érkezett el (az ukránoké), ami fölöttébb nyögve nyelősre sikeredett és inkább csupán helyi ellenlökések 
sorozatára futotta, mint sem valódi, átfogó ellentámadásra. A katonai eszköz apanázs már tavaly is kevesebb volt, mint a 2022-es évben (igaz pótlásul sokkalta nagyobb média cirkusszal) A 2023-as év őszére el is fogyott a tartalékolt erő és megkezdődött a lassú bomlási folyamat. Közben elesett Szoledár, majd Bahmut, most pedig Marijinkát vesztették el az ukránok (még decemberben), illetve az „ellentámadásban” szerzett területeket Zaporozsijében. Továbbá elfüstölték a Nyugat által összekapart – alighanem stratégiai -, tartalékokból kivitt hadianyagot és eszközöket. Rögvest az ellentámadás nyilvános kifulladásakor, bekövetkezett a Hamasz október 7-i támadása Izrael déli területei ellen. Ezzel pedig a ma is tartó (2024 január vége) izraeli-arab háború is kezdetét vette. Egyenlőre még az első felvonásnál tartunk, a gázai szín zajlik éppen, de már Jemennél is gomolyog a háború füstje és a Hezbollah és Szíria felé is jelentős erők gyülekeznek. A huszik a nyomorult kis Jemenből gyakorlatilag hazavágták a Vörös-tengeri hajóforgalmat és saját magukon bizonyítják, hogy a Nyugat katonai és politikai döntéshozói nem képesek egy valós megoldást összehozni. Ez most a második nagy háborús góc a világban, ami a Nyugat erejét meríti (természetesen a saját balfogásain túl). De erről később.
Továbbá ide tartozik a 2022 február végén megindított szankciós háború is, amit a Nyugat „stratégái” arra szántak, hogy amíg az ukránok véreznek a csatatereken az orosz gazdaságot ezzel a padlóra küldhetik. És azt is remélték, hogy ezzel kiüthetik a szereplők közül Kína lehetséges szövetségesét. Mindezt pedig azért, hogy később Kína már egyedül legyen, amikor rárohannak és ledöntik, megregulázzák, mint a nyugati hegemónia kihívóját. Ez lehetett a mesterterv. Ali baba és a negyven rabló jól kirabolja a Keletet megint. A probléma az lett, hogy az oroszok és a kínaiak már vagy egy évtizeddel korábban szövetséget kötöttek az előttük álló közös feladatok elvégzésére. Ez a szankciós politika néhány hetes virágzása után bekövetkező összeomlása világossá is tette. Az azóta eltelt időben azt láthattuk, hogy a porondon az EU úgy viselkedett, mint aki nem tudja melyik műsorban kell fellépnie. Most a földön fekve is azt hiszi, hogy a Világ sorsának egyik irányítója. A szakértők hada és nyomukban a politikusok is úgy tesznek, mintha a Nyugat még az események irányítója lenne, de ez nem igaz. Az ukrajnai háborúban megfordult a játszma iránya és a valódi sakknagymesterek átvették a kezdeményezést. Innen azt fogjuk látni (már most is ezt látjuk, igaz?), hogy az egykor oly ügyesen manőverező Nyugat csak lohol az események után.
A függöny mögött
Eddig a háború(k) legközvetlenebb eseményei tömören. Ez a Colosseum küzdőterének képe. Azonban nézzünk be a kulisszák mögé is. Mert az igazi történések ott láthatóak. Az ukrán-orosz háború világos következménye volt annak a geostratégiai nyomulásnak, amit a Nyugat, illetve a Nyugat képviseletében a NATO szervezete valósított meg a Szovjetunió 1991-es összeomlása után. Sokáig tagadták, de volt egy szóbeli megegyezés, arról, még Gorbacsovval, illetve Jelcinnel a Budapesti Memorandum idején, hogy a NATO nem terjeszkedik keletre cserébe Kelet-Németország Nyugat-Németországgal való egyesítéséért, illetve Ukrajna feletti biztonsági garanciákért. (Az ezen tény feletti parttalan vitatkozást meghagyom a publikálási kényszer alatt szenvedő, unatkozó bölcsészek számára. A résztvevők, jól láthatóan tisztában vannak ennek valós voltával.) A Nyugat stratégái a ’90-es évek orosz gyengeségét erősen kivetítették a távoli jövőbe is és erre a hamis alapra építették további tevékenységüket (ez állítólag stratégia). Erre ráerősített Fukuyama szellemi ámokfutása is, a történelem végének meghirdetésével. Azonban a műsor érdeklődés hiányában elmaradt… A történelemnek nem lett vége, sőt! Ekkor kezdődött csak el a tánc.
Mert amennyire vereségként sújtott le az oroszokra a Szovjetunió összeomlása, úgy a Nyugat számára is vészes távlatokat nyitott meg az, hogy nem ismerték fel a dolog veszélyeit. Elfelejtjük, hogy az azt megelőző berendezkedés két lábon állt. A Világ biztonsági terhét két láb hordozta. A mai napig azt hirdetik, hogy a Világ biztonsági garanciát egyedül az USA jelentette a hidegháború alatt. Pedig a Szovjetunió legalább olyan jelentős szereplője volt ennek a rendszernek, mint az USA. Az egyik lábat kirúgta a másik, azonban saját magát nem erősítette oszloppá, hogy a korábbi teher arányosan oszolhasson el rajta. Megmaradt féllábnak. Hogy ez nagyon ködös gondolat? Miért, nem ennek az eredményét éljük éppen? A félláb, az USA kibővítve az angolszász világ érdekeivel. Talán azt hitték, hogy visszatérnek a viktoriánus idők, amikor szinte egyeduralkodók voltak? Nem. Miközben a geostratégiai „láb” ugyan olyan méretű maradt, mint amilyen 1990-ben volt, a viselendő „teher” a többszörösére rúg ma már. De 1990-ben is többszöröse volt, mint amekkora súly volt Bretton Woods idején.
Ugyanabba a folyóba nem léphetsz kétszer
S valóban, a folyó, amiben lépkedtek már nagyon más volt. 2000 után gőzerővel tértek vissza a világ egykori nagy kultúrái az életbe. Kína, India, később Indonézia és Oroszország is erőteljes emelkedésbe kezdett. Elképesztően rövid idő alatt beteljesedett a technológiai kiegyenlítődés. Alig harminc év alatt a „harmadik világ”, ami korábban a fosztogatások területe volt a Nyugat számára felébredt és felzárkózik. A korábbi beszállítókból termelők, majd ma már a legnagyobb innovátorok lettek. A velejéig hamis az a nyugati narratíva, hogy mindez csak technológiai lopás volt, semmi eredetiség. A valóság ezzel szemben az, hogy az utolsó valóban nyugati technológiai innováció az informatika térhódítása volt. Azonban ez is kicsúszott a kezükből. Elég megnézni egy-egy új szoftver készítőit vagy a legnagyobb tech-multik fejlesztőinek névsorát. Már alig van európai közöttük. Megfeledkezünk arról is, hogy már a ’70-es évek óta a Nyugat a brain drain révén, lopott képességekkel fejlődött helyzeti előnye révén. De a történelem folyamán sosem tartóztatta meg önmagát. Gondoljunk a selyemre vagy a lőporra… Mindössze annyi történt, hogy ez most a visszájára fordult.
Arról is meg szoktunk feledkezni, hogy a Nyugat világtörténelme csak a 16. században kezdődik az amerikai földrész feletti hatalom megszerzésével és annak kifosztásával. Arany és ezüst. Semmiféle fejlődés nem valósult meg egészen a 19. századig. Akkor is csak az északi részeken, az eredeti lakosság, az indiánok kiirtása után. Viszont az igazi, komoly világhatalmi politika csak Anglia felemelkedésével, a hét éves háborúval veszi kezdetét. Ez 1756-1763-ig tartott és szinte valamennyi szárazföldön zajlott. És persze a világtengereken. Ez az első tulajdonképpeni „világháború” eredményezte az angolszász tengeri hatalom „világuralmát”. A tényleges csak jóval később kezdődik, nagyjából a napóleoni háborúk során. Ez az idő pedig roppant rövid történelmi léptékkel. Hogy érzékeltessem ezt, Kína korai időszakában a Tavasz és Ősz kora i.e.: 722-481-ig tartott (241 év) vagy a Tang korszak 618-907-ig (289 év). Indiában az első műveltség virágkora i.e.: 2300-1900 között (400 év). Igen, ez az időszak csupán egy kilengés a történelemben. A régi nagy műveltségek visszatérése borítékolható volt, csak senki nem volt hajlandó ennek következményeit végig gondolni. Most már látjuk.
Régi nagy műveltségek
A régi nagy műveltségek igazi életerejét az időbeli mélység adja, amely alapzatra épülnek. Sokan lebecsülik ezt és azt mondják: Mit számít a múlt! Csak a jelen tapasztalatai hatnak! Ha így lenne, még most is az ópiumot szívogatnák Kínában. De nincs így. Hatalmasat tévedett az európai, majd később az észak-atlanti elit, amikor a nagy műveltségek pillanatnyi sanyarú állapotából indult ki. És – tegyük hozzá – a mai napig erősen hat ez a tévképzet.
Mit jelent a múlt egy emberi közösség számára?