Kossuth Cassandra levele a mához

2020. július 4.

Mivel a világ dolga és benne nemzetünk dolga is egyre zátonyosabb vizek felé halad, úgy gondoltam, hogy itt az idő Kossuth Cassandra levelének felidézésére. Ezt azon okból vélem megteendőnek, mert ahogy az – talán – ismert latin mondás tartja:

Historia est magistra vitae!

A történelem az élet tanítómestere. Márpedig igen üdvösnek tartanám, ha nemzetünk tagjai végre elszánnák magukat és a saját múltunk tapasztalatait megfontolnák és az azokból levonható következtetéseket beépítenék döntéseikbe. Bár nagyon kellemetlen kijelentés, de meg kell tennem: az elmúlt öt évszázadban, sőt attól nagyobb időkeretben saját, hazai értelmiségünk, döntési helyzetben lévő csoportjaink feladták az önállóság gondolatát és a szolgaságot választották, a másoktól való függést. Ezt ugyan, így soha ki nem mondták – néhány egészen kretént leszámítva, mint manapság a balliberálisnak nevezett összlemény megmondóember tagjai -, de minden magyarázgatás ellenére tetteikből és döntéseik következményeiből levezetve mást nem mondhatunk. Voltak szabadságharcaink, de mindig fél gőzzel. Az önállóság valódi igénye utoljára a Hunyadiak tetteiben nyilvánult meg. Hunyadi János és nagyszerű fia, Hunyadi Mátyás testesítette meg a gyakorlatban is (Ez fontos: a gyakorlatban is!) a nemzet önállóságát döntéseiben. Ezt a vonalat vitte volna tovább Corvin János, Mátyás fia,

Corvin János 1486-ban
akit erre fel is készített dicsőséges atyja. Erre lettek felesketve a Mátyás által felemelt urak. És ezt tagadták meg szinte azonnal a nagy uralkodó halála után, önös érdekből ugyanazok. Pedig utólag tudjuk, hogy ez a választás lett volna az egyetlen értelmes döntés.
 
Azóta a hazai vezető csoportok csak abban különböznek, hogy ki milyen mélyen süpped bele a szolgaságba. Ma is ez a helyzet. A jelenlegi kormányerő, a hazafias elit és az un. ellenzék között abban van különbség, hogy ki mekkora függést képzel el. A balliberális csoportok a teljes függés pártján vannak (Európai Egybesült Államok, tisztára, mint a Szovjet-Unió), míg a “polgári erő” a részleges függést pártolja (nagyjából, mint a dualizmuskori Monarchiában). Bár az elmúlt tíz évben hatalmas munkát végeztek főleg a gazdaság területén, azonban függéseink alig oldódtak. A műveltség, a művészetek, az oktatás területén döntő erőt a nemzetköziség (ma globalizmusnak hívják) eszméje, a nemzet tagadása, de a gazdasági térben is csak részlegesen nyert teret a hazai tulajdonosi kör, s az is több kívánni valót hagy maga után.
 
Azonban tanulni szükséges. Ha más nincs, hát saját évszázados hibáinkból. Ezért is idézzük most fel Kossuth 1867. május 22-én megjelent levelét, amit Deákhoz írt a dualista kiegyezés okán.

hanem látom azt, hogy a magyar nemzet éppen azon perczet választja kétségbe esni állami jogainak teljes valósithatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig, érzi, hogy a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.

És valóban. Az a kor Európában épp az egyes kisebb-nagyobb nemzetek önállósodásának ideje volt. A mi vezetésünk épp akkor futamodott meg, amikor kitartani kellett volna. A dualizmus előnyei, rövidtávú előnyök voltak és roppant álságosak. Ez megmutatkozott nagyon hamar, már az 1873-as pénzügyi válság során. Akkor fosztották ki a dualista kiegyezést megkötő, valóban magyar tulajdonosi réteget. Innentől kezdve a magyarországi jövedelmek hatványozottan kerültek idegen kézbe, elsősorban a nemzetközi tőke kezébe. A sokszor dicsért fejlődés, bár látványos volt, nem volt minőségi értelemben magyar, csak földrajzi értelemben magyarországi. A dualizmus végén pedig ott fityeg 1918. október 31-e és 1920 június 4-e, amit rendszerint elfelednek a Monarchia szerelmesei. Az utóbbi két dátum történése ugyanis szerves részét képezi a dualizmusnak.
 
S ma? A magyar nemzet tagjainak egy jókora része, mely percet választaná az önállóság feladására? Hát, azt a percet, amikor ismét az önállóság felé halad a kor. Az elmúlt évek eseményei rávilágítanak arra, hogy az összetákolt nagy rendszerek, mint az EU és a NATO is, nem alkalmasak a nemzeti közösségek életének előbbre vitelére. Szándékukban sem áll. Akik pártolják, azoknak a “nyugati” fizetések tetszenek. Csakhogy az nem nekünk jár, hanem a “nyugatiaknak”. A mieink, ritka kivételtől eltekintve szolga-bért kapnak. De azt is csak a kint dolgozóknak, mert itthon a “nyugati” felfogásban a legkisebb bér az európai bér a “bennszülötteknek”. Ezt értik balliberális körökben “európai béren”. A nemzetközi és történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy ott van esély egy nemzet felemelkedésére gazdaságilag is, ahol a lehető legnagyobb a cselekvési szabadsággal rendelkezik a vezetés nemzetközi porondon. S akkor most nem is említettük még az éppen kibontakozó elmebeteg társadalmi kísérletet Nyugatról. BLM, Antifa, genderezés és társaik…
 
Ez bizony ismét a jogvisszaszerzés és a jogfejlesztés ideje a nemzet számára.
A monarchiában közös volt a hadi-, kül- és pénzügyek intézése. A gyakorlatban ez osztrák irányítást jelentett áttételekkel. Még áttétesebben pedig az akkor már Európában uralkodó nemzetközi tőkét. Ahogy ma, ha erős áttételekkel is, de az EU-ban is közös a külügy, a pénzügy, és a NATO révén a hadügy. Gazdaságilag hozzá vagyunk kötve az Unióhoz, de a szabályozás terén is. Ezért joggal állíthatjuk, hogy ma legalább annyira hozzákötöződtünk az EU nevű szerveződéshez, mint egykoron a kiegyezéssel az Osztrák Császársághoz. Az viszont keserves tapasztalatunk, hogy az akkori uniónk tragédiával végződött. Egy alámerülni készülő birodalomnak adtuk magunkat táplálékul, akkor. Ahogy ma is…
 
S most? Félelmetes a kép, ha ma nézünk szét abban az unióban, amiben most vagyunk. Értelmes szemlélő számára nem vitás, hogy az utolsó körét futja az, amit mi Európának hívunk. Népesedésileg gyakorlatilag halott. Gazdaságilag már kínlódik. Ami ma még jólét, az irgalmatlan adóssághegyek árnyéka mellett van. Nem évtizedek, hanem – talán – évek kérdése az agyaglábú óriás összerogyása. Belső, emberi tartalékai már nincsenek. A politikai irányítást magához ragadta egy sajátos neobolsevista-jakobinus kör, akik valahonnan a ‘60-as évekből származnak. Egy hosszú, évszázados nyomulás után ezek a baloldali képződmények megszállták a művelődés, oktatás, kommunikáció tereit. A 18. századból eredő jakobinus, illetve szabadkőműves eszmék megszállottjai mára módszeresen ledózerolták a Nyugat szellemi alapjait, a közembereket mint kábítószerre rászoktatták a fogyasztás őrületére. Ez lett nekik az igazi kiszolgáltatottság, ami most “gyümölcsözik” a szemeink láttára. Amikor látjuk, hogy a nyugati ember széttárt kézzel áll a felforgatás nyílt megmutatkozása előtt. Tehát se utódok (No Future), se erkölcs, se biztonság.
Visszatérve Kossuth leveléhez, vajon mi vár ránk, ha ezzel a szekérrel tartunk összekötöződve?

Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!

Így kiált hozzánk Kossuth a 153 évvel ezelőtti levélből. Személyesen valamennyiünkhöz. A nemzet ugyanis valamennyiünk “otthona”. Pontosan ez vár ránk: nem leszünk többé a saját jövőnk alakítói. Senki sem védheti meg házát csak az egész Hazával együtt. Saját személyes életterünket az egész nemzet alkotta életközösség keretében óvhatjuk meg. Nincsenek hosszútávon is sikeres egyéni utak. Az Unió el fog süllyedni, ezt mindenki tudja. Ezért ez a nagy mozgolódás és kapálódzás. Ha bénultan velük zuhanunk pozdorjává törik szekerünk. Ahogy a Monarchia hajója süllyedése közben lehúzott a mélybe minket is, úgy ez a sokkal hatalmasabb óceánjáró is a mélybe ránt majd. Alighanem az örök hullámsírba.
 
Ez lesz viszont a mi nagy esélyünk a visszatérésre. Mert, ha azonnal megkezdjük a kötelékek eloldását, akkor az összes nehézséggel együtt is lehetőségünk lesz az életben maradásra. Az önállóság az alapja mindenféle előrehaladásnak. Az ember személyes életében is akkor halad, ha képes és mer önállóan döntéseket hozni. Aki ismeri önmagát, ismeri képességeit, aki ismeri múltját (a valódit!), az tud előre tekinteni és tervezni. Aki belesimul a szolgaságba, annak jóléte is mások kegyének függvénye lesz. Ez pontosan így működik a nemzetek között is. Az önálló nemzeti közösségek felül tudnak kerekedni nehézségeiken, míg a meghunyászkodók, a visszahúzódók nemzedékről nemzedékre újratermelik bajaikat. Mi is ezen a vágányon haladunk az elmúlt öt évszázadban. 1490-ben, Mátyás király halála pillanatában a döntési helyzetben lévő urak a “jogfeladás”-t választották, megtagadva uruknak és felemelőjüknek tett esküjüket. Feladták az önálló döntés jogát saját nemzetünk sorskérdéseiben. A Jagellók és főleg a Habsburgok mindig is a saját, idegen családi, politikai, hatalmi érdekeiket tartották szem előtt. Különösen is a Habsburgok, akiknek Magyarország mellékhadszíntér volt, a fő színtér a francia királyokkal való évszázados vetélkedés. Csak esetileg reagáltak a minket leginkább fenyegető veszélyekre. Egyedül Mátyás természetes fia, az ország irányítására felkészített Corvin János jelentette volna önállóságunk megtartását. Későbbi tetteivel bizonyította, hogy képes lett volna az ország teljes erejének birtokában a török fenyegetés megállítására. Meg is halt, mikor komoly fenyegetést jelentett volna a Habsburgok térnyerésére. S utána rögtön meghalt fia is, lánya is 6 és 12 éves korában. Nem vigyázott a nemzet a sajátjaira.
 
Ma ugyan ilyen erejű fenyegetéssel nézünk szembe. És ismét ugyanabból a két irányból. Délről az iszlám készül egy újabb nagy hódító háborúra, míg nyugatról a felkészülésünket minden módon gátolni igyekeznek, mivel azt hiszik, ha vereséget szenvedünk, akkor végérvényesen meghódíthatják a Kárpát-medencét és a torz eszméken nevelkedett jelenlegi brüsszelita elit beteljesítheti évszázados ámokfutását. Gazdaságilag meghódított terület vagyunk. S ahogy egykoron, ma sem látja át a valós erőviszonyokat és a valós veszélyeket a döntési helyzetben lévő lakosság. Az akkori “szavazók” a nemesség és a mai szavazók a lakosság. Ahogy hat évszázaddal ezelőtt a nemesség hozzászokott a török jelenlétéhez, betöréseihez, úgy a mai lakosság is hozzászokott a muszlim nyomulás valóságához. Ezért csökken a veszélyérzet folyamatosan. Akkoriban Zsigmond létrehozta a déli végvárrendszert az oszmánok ellen, ma a polgári vezetés létre hozta a Kerítés intézményét a migrációs útvonalak eltérítése érdekében. Akkoriban a nemzeti erők képviselői (a Hunyadiak vezetésével) a végvárrendszert erősítették és megelőző csapásokkal a háború tüzét a határainkon túlra vitték. Hunyadi János délre, Hunyadi Mátyás nyugatra. Míg az idegen vagy idegenszívű csoportok (Cillei Ulrik és ligája, majd Szapolyaiék) ezt a rendszert hagyták leromlani és saját zsebük tömködésével, hatalmuk kiterjesztésével foglalkoztak a központi irányítás rovására. Ahogy manapság a balliberális erők pontosan ugyanezzel foglalkoznának, ha tehetnék. Jól láthatóan legfontosabb céljuk az ország önvédelmi képességeinek lerombolása, egy alaktalan és átláthatatlan, meg nem választott emberekből álló központi döntéshozatali rendszernek való alávetése. Ez alatt értve minden fontos területet. Az intézményeket, a fegyveres önvédelmi képességeket, a társadalmi képességeket, de magát a család intézményét is, sőt az egyén önvédelmi képességeit is. Saját magukat pedig eme hatalom helyi kiszolgálóiként képzelik el. Mint egykoron Rákosi kommunista csőcseléke az ‘50-es években.
 
Ismét két pogány közt vagyunk. Nem ismételhetjük meg még egyszer ugyan azt a hibát. Személyes érzelmeinket félretéve támogatni kell a jelenlegi, polgárinak nevezett vezetést, mivel egyedül ettől várható az önálló cselekvés. Vegyük észre, hogy a balliberálisokkal szemben nekik a hatalmi bázisuk a hazai lakosságon nyugszik. Minden személyes és közösségi cselekvésünk az önállóságra kell irányuljon. S ez irányba kell tovább tolni a jelenlegi vezetést is, mert ők maguk is koruk gyermekei. Jószerivel csak most ébrednek rá, mekkora tévedés volt részükről azt hinni, hogy be lettek fogadva a “klubba”. Mára alighanem rájöttek, hogy nem. Csak az eredeti Klub köré építettek egy előszobát, ami olyan volt, mintha maga a Klub helyisége lenne. Nekünk közembereknek is sokkalta nagyobb a személyes felelősségünk, mint gondolnánk. Nem tehetjük meg, hogy alámerülünk a fogyasztás kábulatába. Ne függjünk az ellátó hálózatoktól. A lehető legkisebbre kell szorítani személyes életünkben is a függéseket. Ugyanakkor a lehető legmagasabb szintre kell – muszáj! – emelni az egymás közötti együttműködést. Ezt tudatossá kell tenni. Felejtsük el az olyan hamis gondolatokat, mint: Az én házam, az én váram! Egyedül semmit sem tarthatunk fenn. Csak együtt. Egy vár sem áll ellen az ostromnak örökké, csak ha jön a felmentő sereg. Nem szabadna ennyire függenünk gazdaságilag a németektől, mert magukkal rántanak a mélybe, amikor buknak. Mert végül mindig megbuknak.
 
Két pogány közt vagyunk ismét. Dél felől a nyers erő lopakodik felénk, nyugat felől az ármányos felforgatás szorít minket. Fel kell ébrednünk, fel kell épülnünk ismét egy önálló magyar erőtérré. Ez az egyetlen lehetséges út áll előttünk.