Költői válasz Bogár Lászlónak

 
2019. november 23.
 
Én most az egyszer vitatkoznék.
 
“Egy ezer éve létező rend, egy olyan rend, amit ráadásul elképesztő sikerek is kísértek, már az, hogy egyáltalán túléltük a törökdúlást és egyebeket, mindazt, ami ebben az ezer évben történt, kívülről és belülről támadó erőket, tehát itt volt egy rend, és ez a rend valami elképesztő gyorsasággal bomlott fel.”
 
Különösen pedig ezzel:”valami elképesztő gyorsasággal bomlott fel.”
Ez így egyszerűen nem igaz. 1918 októbere valóban sarkalatos törése a magyarság történelmi útjának, azonban nem hirtelen esemény. Szó nincs róla. Egy hosszú, nagyon hosszú folyamat állomása. A magyar állam, a Magyar Királyság, a Magyarok Országa már a 15. század során megroggyant. A két Hunyadi, János és fia Mátyás ugyan adott egy három nemzedéknyi időt, de a hazai vezető rétegek, családok, emberek képtelenek voltak felismerni a közelgő veszély mértékét és mibenlétét. Már akkor! Egészen Mátyás haláláig a Magyar Királyság teljes belső rendje hazai volt leszámítva egy-két rövid közjátékot. Előbb az Árpád-házi királyok, majd az ő vérvonalukon bejövő, de nagyobbára magyarosodó külsős uralkodók (Károly Róbert, Nagy Lajos majd Zsigmond) következtek. 1437 és 1458 között már bejelentkezett kétszer is a baljós jövő Jagelló Ulászló és Utószülött Habsburg László képében. Az egyik elvesztett egy nyerésbe hajló csatát Várnában, a másik kivégeztette Hunyadi Lászlót, János idősebb fiát és rabságba vetette Mátyást. Majd leukémiában kimúlt a világból. Ez a 11 év mutatta meg mi vár Magyarországra, ha idegen uralkodót emel a főhelyre, a trónra.
 
Csakhogy az árnyék, amely ekkor vetült az országra Mátyás halála pillanatában ismét megjelent és már el sem múlott felülünk. Ekkor 1490-ben választotta az ország vezetése a hazai helyett az idegent. Ez a választás nem csupán egyetlen személy választása volt, hanem egy felfogás hatalomra kerülése. S ezzel az ország szervezete feletti hatalom lebontása kezdődött meg. Innentől kezdve már fokozatosan csupán mellékszereplőivé váltunk saját történelmünknek, saját sorsunk alakításának. Elhittük azt az ordító hazugságot, hogy csak az idegen dolgok képesek minket megmenteni, mivel mi magunk arra alkalmatlanok vagyunk. Az idegenség dicsérete vezetett el Nándorfehérvár elvesztéséhez 1521-ben, majd a Mohácsi csata véres bukásához. Annyira, de annyira jelentőségteljes volt, hogy sem 1521-ben, sem 1526-ban, a Mohácsi vereség után fel sem merült ténylegesen és tevőlegesen a veszteség helyreigazítása. Az erőtlenség jelei voltak ezek. Az ekkor a trónra kerülő árnyék, János király már csak egy vágyat, egy homályos emléket jelentett. Erő nem volt mögötte. Elkésett a rendek szándéka. Nem 1526-ban, hanem 1490-ben kellett volna magyar uralkodót trónra emelni, Corvin János személyében. Mert ez a János az uralkodásra felkészített, családjában magyar és derék, vitéz, százados hőseink voltak. Míg Szapolyai János csak egy nagyratörő, de alkalmatlan és főleg erővel már nem rendelkező uralkodó volt. Hiszen ő csupán azért lehetett királyunk és csak akkor, amikor előtte megsemmisült a szörnyű csatában a haza fő ereje.
Valójában ekkor – és nem 1918-ban – semmisült meg a Magyarok Országának rendje. Innentől a Habsburgok nemzedékről nemzedékre, szívós munkával bomlasztották fel a magyarság belső szerkezetét és húzták rá a Nyugat beteges hatalomgyakorlásának szerkezetét. Előbb a csúcsot fejezték le, majd lejjebb és lejjebb hatolt a méreg. Mire 1918-hoz értünk, s ott is októberhez, már nem volt eleven része a hazának. A puszta keretek megvoltak. De a belsőben már csak korhadt részek, amit viszont nem voltak hajlandóak észlelni. Az akkori vezetés „érthetetlen” impotenciája ennek a hosszú bomlási folyamatnak a végterméke volt. Valójában természetes jelenség volt.
Csak a lejátszástechnika, a látványelemek voltak váratlanok és gyorsak.
Amíg azt hisszük, hogy valami hirtelen sorstragédia történt esélyünk sincs megoldani bajainkat.
 
A legnagyobb hiba a hazafias értelmiség valóságértelmezésében, hogy egyrészt történelmi tudata valójában nem terjed túl visszafelé a reform-koron, másrészt amit vizsgál, azt a jelenből visszatekintve vizsgálja, mintegy visszavetítve a jelen nyomorúságos állapotát a múltba. Ezért képtelenek megérteni Hunyadi János és Hunyadi Mátyás jelentőségét, noha ismerik őket és egyébiránt nagyra is értékelik e két nagyszerű elődünket. Ezért nem látják meg, hogy 1918-as megbénulásnak nem katonai vagy gazdasági vagy akár társadalmi okai voltak, hanem szellemi okai elsősorban. A magyar nemzet gondolkodásából hullott ki akkorra az önálló cselekvés tudata, az önállóságunk értékének tudata. Hiába állt rendelkezésre elegendő katonai, gazdasági, emberi erőforrás a haza megvédésére, a szellemi erőtlenség miatt nem volt aki/akik ezt meg is cselekedjék.
 
Ebből következik, hogy legelőször is szellemileg kell újjászületnünk. Gondolkodásunkban kell visszatalálni a forrásunkhoz, a mi életünk forrásához. És az nem mostanában lett elhagyva, Sok száz évet kell visszamenni a múltunkba, hogy visszaérkezzünk oda és nekilássunk kiásni az eltemetett kutat…
 
A műsor, ahol ez elhangzott:
Háttérkép 2019-11-21