Létkérdés vagy sem?

 

2023.07.23.

Mivel a most zajló háború során már számos esetben felmerült a kérdés, kinek létkérdés ez és kinek nem, mikortól létkérdés és meddig nem, foglalkozzunk most ezzel.

Idegen szóval az egzisztenciális kifejezést szokták használni, aminek jelentése szó szerint létszerű. A puszta létet érintő dolog. A mi esetünkben pedig azzal kapcsolatban kerül elő, hogy az egyes szereplők, milyen mértékben érdekeltek a háborús események kimenetelében.

A háború

Maga a háború eredetileg ugyan nem indult létkérdésként egyik fél számára sem, azonban – mint utóbb kiderült – a nyugati döntéshozók azzá tették. Valójában még saját maguk számára is, holott ez aligha volt a mesterterv része. Ezt ugyan sok nyugati szakértő és politikus a mai napig tagadja, de itthon többen is vannak, akik idejekorán figyelmeztettek ennek a veszélyeire. Ez utóbbi szakértők közé tartozik Robert C. Castel, aki talán elsőként figyelmeztetett, hogy – ő még erre fókuszált tavaly tavasszal – ne tegyük („mi, a Nyugat”) létkérdéssé Oroszország számára az akkor még „csak” kibontakozó háborút. Ehhez a szemlélethez aztán többen csatlakoztak, ahogy telt az idő és mára a józanok tábora ezt evidenciaként tárgyalja. Csakhogy a szereplők egymással való összefonódása miatt lehetetlen volt eleve pusztán csak az egyik vagy a másik fél számára létkérdéssé válnia háborúnak. Ugyanis a szereplők közül a két legfontosabb, Oroszország és a Nyugat maga a két legnagyobb katonai hatalom a Földön. S bár sokan Nyugaton mélyen lenézték az oroszokat és szerintem még mindig valahol a jelcini idők hangulatában éltek gondolataikkal, kiderült, hogy a GDP fétis nem sokat ér, teljesen félrevisz. Hiába lehet számszakilag kijelenteni, hogy Oroszország és Olaszország GDP-je egy nagyságú, gondolom senki nem gondolja komolyan, hogy akár csak egy-két napnál is tovább bírná Olaszország ezt az intenzív háborút. Ez a tapasztalat azonban túl későn szüremkedett le.

Tehát, amikor az egyik hatalom számára létkérdéssé lett téve a háború, akkor magától a másik hatalom számára is azzá vált. Csak ez utóbbi nem vesz róla tudomást. Ez utóbbiról írt és értekezett a napokban többször is az említett Robert C. Castel, amikor egy adatsorral jelzi, hogy bár a hadi dobokat erősen verik a nyugati államok, ugyanakkor a katonai költségvetéseket nagyrészt továbbra is a gazdasági-pénzügyi megfontolások igazgatják. Ami azért érdekes, mert immár vagy egy éve, hogy tudjuk, a Nyugat fegyverraktárai korántsem olyan mélyek, mint azt gondoltuk. Valószínű, hogy a teljes kontinentális Európai haderők együtt nem érik el csak az ukrán haderő mostani állapotát, mind létszámban, mind harcra kész eszközállományban.

Tehát Oroszország számára már tavaly őszre létkérdéssé tette a Nyugat ezt a háborút. Tette ezt részben a folyamatosan fokozódó katonai, anyagi, gazdasági és nagyon masszív média támogatással. Illetve azzal a nagyon is megkérdőjelezhető cselekménysorral, miszerint az orosz sportolókat, művészeket, gazdasági szakembereket és számos esetben az egyszerű orosz állampolgárokat is mindenféle korlátozás alá helyezték. Ezzel az orosz társadalom minden szegletébe eljuttatták az üzenetet: Mi, a Nyugat, titeket oroszokat fel akarunk számolni, koldusbotra akarunk juttatni, már a puszta létetek is zavar minket. És az üzenet eljutott a rendeltetési helyére. Az orosz társadalom döntő többsége fel is zárkózott a vezetés mellé.

A “nemzetközi helyzet”

S tette ezt egy olyan Nyugat, amelyik ezer szállal kötődött az orosz nyersanyagokhoz és az orosz piachoz. De volt még egy dolog, amivel nem számolt a Nyugat és amiért számára is nagyon hamar létkérdéssé lett ez a háború: a világ többi része, ugyanis nem zárkózott fel a Nyugat mellé. Csak olyan jelképes cselekedetekben, mint az ENSZ nevű sóhivatal egynémely határozatának megszavazása. Ebbe szoktak aztán a nyugati és a hazai nyugatos szakértők belekapaszkodni. Míg azt az apróságot teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy gazdasági és politikai területen egy nagyon erős jóindulatú semlegességet tanúsítottak kezdetektől fogva. Ez mára odáig fajult, hogy országok sora adja be jelentkezését a BRICS közösséghez. Jól látható, hogy a Világ többi része nem akarja a Nyugat uralmát maga fölött többé és ezért áldozatokat is hajlandó hozni.

A franciák épp most veszítik el így a volt gyarmataik feletti gazdasági-pénzügyi ellenőrzést Nyugat-Afrikában és Közép-Afrikában. A helyüket gazdaságilag és pénzügyileg Kína, katonailag pedig nem mások, mint az oroszok veszik át a Wagner katonai vállalaton keresztül. És igen hatékonyak. A Közel-Kelet épp az elmúlt hónapokban pottyant Kína és Oroszország ölébe. Latin Amerika pedig lélegzet visszafojtva szemléli, hogy mikor rázhatják le magukról a jenkik nem túl baráti főségét.

A Heartland elmélet “bukása”

És itt rátérek Kína dolgára. Ugyanis ezt a tételt aztán végképp nem számolták bele a matekba Nyugaton. Mármint a kínai-orosz viszonyt. Ahhoz képest, hogy még él az az ember – Henry Kissinger [aki azóta már eltávozott]– , aki összehozta a kínai-szovjet szakítást (a Mackinder-féle Heartland elmélet alapjain), morbid fricskája a sorsnak, hogy láthatta (sőt még arra is rákényszerítették, hogy tapsoljon ennek), ahogy a Nyugat összehozta az orosz-kínai szövetséget. Mert a Nyugat volt a „tettes”. Az oroszoknak és a kínaiaknak pont elegendő érdekellentéte volt és van eredetileg Szibéria és Közép-Ázsia okán, hogy a szembenállást fent lehetett volna tartani a következő nemzedékekre is. Sőt, az orosz vezetés ebben partner is akart lenni. Eleinte. De a hatékony Nyugati agitáció elérte ezeknek az ellentéteknek a félretevését és egy hosszú távú kapcsolat kibontakoztatását. Ennek az egyik, immár nyilvános csúcspontja volt Hszi Csin Ping és Vlagyimir Putyin háromnapos találkozója. Így Kína roppant gazdasági, pénzügyi és kereskedelmi potenciálja összekapcsolódott Oroszország szintén roppant nyersanyag, energiaforrás vagyonával illetve hatalmas katonai potenciáljával.

Ugyan a nyugati és a hazai nyugatias szakértők ezt is igyekeznek bagatellizálni mind Kína, mind Oroszország valóban meglévő gyengeségeire hivatkozva, azonban ez a létrejött (!) erőtér messze nagyobb, mint valaha is volt a Nyugat valós erőtere.

Ez utóbbi,

a Nyugat egymást váltó „birodalmai” ugyanis

nem a létszámra alapozódtak az elmúlt öt évszázad során,

hanem a tengereken elért hegemóniára és a technológia jelentette minőségi előnyökre. Azaz a kereskedelmi útvonalak birtoklására. Ez azonban megváltozott egyrészt a légi közlekedés fejlődésével, részint a szárazföldi közlekedés fejlődésével (vasút, autópályák), részint pedig – és ez egy erős újdonság – az internet világával (benne a földrajztól nagy mértékben független vállalkozási lehetőségekkel), illetve a technológiai fejlettségek kiegyenlítődésével. Ezek így mind együtt valójában zárójelbe tették a tengeri közlekedés elsőségét a tőke, a pénzek és nem kis részben az áruk áramlásában is. A két szárazföldi hatalom, Oroszország és Kína, illetve ezek járulékos részei, mint az ezután nyilván „közösen kormányozandó” Közép-Ázsia, Belső-Ázsia, a Közel-Kelet és Irán, Észak-Korea és még Afrika, pedig épp erre alapozza geostratégiai tevékenységét. Amiben a Nyugat jól láthatóan, úgy bolyong a sakktáblán (á la Brzezinski), mint részeg galamb a velencei Szent Márk téren.
Mackinder úgy tűnik végül hiába fektette le Heartland elméletét, az ma már süket fülekre talál. Korábban már Napóleon is rájött, hogy Anglia hiába rendelkezik komolyabb flottával, mint ő (Trafalgar 1805) mégis kiszolgáltatott a kereskedelmi forgalomnak. Hiába a flotta, ha magát a forgalmat a szárazföldön bonyolítják. Ezért hirdette meg a kontinentális zárlatot. Az ő személyes problémája az volt, hogy nem tudta az európai országokat érdekeltté tenni ebben. Azt hitte puszta erővel ki lehet kényszeríteni. A náci Németország is tisztában volt ezzel és igyekezett is elszigetelni Angliát, elsősorban katonailag. Azonban hasonlóan Napóleonhoz szintén egy fajta gőgtől vezérelve azt hitték ezt puszta erőszakkal véghez lehet vinni.

Kontinentális zárlat érkezőben

Most azonban kialakulóban van ennek a kontinentális zárlatnak a modern változata. Az nyilvánvaló, hogy tengeri flotta tekintetében, mind a hajóegységek számában, mind a katonai, szervezési tapasztalatok tekintetében jelentős előnnyel bír a Nyugat az orosz-kínai szövetséggel szemben. Legalábbis ezt gondoljuk kívülről nézvést. Úgy gondolom, hogy a tengeren nem is tudna győzelmet aratni egy nyílt összetűzésben az eurázsiai szövetség. Viszont ma már nem is kell. Mert Kína elmúlt időkben tett erőfeszítései a szárazföldi kapcsolatok kifejlesztésében és a vonatkozó országok érdekeltté tevésében mérföldekkel lépték le a Nyugat legtöbbször pökhendi fenyegetőzéseit és nagyon átlátszó „szövetségi” ajánlatait. Szerintem a Nyugat vezetői még csak fel sem fogták ezt a folyamatot. Pedig a történelem ingája már túl is lendült rajtuk.

Az „Egy út, egy övezet” kezdeményezés 2015-től világosan azt célozta meg, hogy a hatalmas eurázsiai szárazulatot a szárazföldön kössék össze kereskedelmi és egyúttal civilizációs övezetekkel, folyosókkal. Ma – s ez talán nem köztudott – Kína jár élen a gyorsvasutak fejlesztésében. Jelenleg már ott tartanak, hogy létrehozták az első működő maglev magasvasutat Sanghajban, ami 430 km-es utasszállítási sebességen működik! Ez még csak egy 30 km-es szakaszt jelent, de építés alatt van egy 190 km-es szakasz is. S a Peking–Sanghaj nagy sebességű vasútvonal 1280 km-es távon a 350 km-es csúcssebességet is használja. De volt egy rekord kísérlet, amikor elérték a 468 km-es sebességet. Miért fontos ez? Mert a menetidőt alaposan csökkentik ezek a tények. A Peking-Moszkva távolság (5793 km) így egy ilyen gyorsvonattal 300 km/h sebességgel 19,3 óra lenne (ha megállás nélkül haladna). Vagyis lényegében véve egy nap. Amint ez a teherszállításban is megvalósul, a tengeri szállítás végképp háttérbe kerül. S ezzel a tengeri hatalmak zsarolási pozíciói is szertefoszlanak.

Ráadásul Kína – gondolom okulva a múlt tapasztalataiból – a lehető legnagyobb mértékben igyekszik kerülni a nyílt politikai beavatkozásokat a leendő „folyosók” kialakításakor. Ennek pedig megvannak mára a látható eredményei. Mivel az érintet régiók nem kell tartsanak politikai-ideológiai nyomásgyakorlástól, így rohamos sebességgel haladnak a kínai-orosz kettős jelentette erőközpont felé. Az ukrán háborúnak is igazából az lehet a végső célja, hogy bizonyítsa és be is vésse a Világ közgondolkodásába: a Nyugat immár nem alkalmas a Világ vezetésére. S úgy látom, hogy az eredeti tervek – amik sokkal szerényebbek lehettek – minden várakozásukon felül teljesülnek. A Nyugat vezetése olyan szinten bizonyítja alkalmatlanságát és rövidlátását, ami nem hagy kétséget afelől, hogy most félre lehet tolni.

A régi-új selyemút

S ha már szóba került a létkérdések tárgyalásakor az Új Selyemút kezdeményezés, nézzük meg milyen változásokat fog szülni az ukrán-orosz háború és annak nyomán kialakult Nyugat-Kelet feszültség. Az egyik legfontosabb, az Európába vezető föld-folyosó Moszkvától, Minszken, Varsón, Berlinen keresztül haladt volna Rotterdam és Antwerpen városaiba. Nos ez most leállt (mármint a kivitelezés). Hiszen a lengyel vezetés magashőfokú oroszellenessége nem teszi lehetővé, hogy megbízható partnernek tekintsék Lengyelországot vagy akár Németországot hasonló okokból. Ráadásul várható, hogy mind Németországban, mind nyugatabbra a Benelux államokban illetve Franciaországban tovább erősödnek a társadalom felbomlásának folyamatai. Ezért a keleti – főként kínai – kapcsolatrendszer új „elosztóközpontot” kell létesítsen. Földrajzilag erre csak a Kárpát-medence alkalmas. Sajátos visszhangja ez a mongol elképzeléseknek nyolc évszázad távolából. De fel kell merüljön a gyanú, hogy ez volt a hunok elképzelése is és az avaroké és a magyaroké is. Ja, ez utóbbiak mi vagyunk…

Az eredetileg Törökországon keresztül vezetendő „földhíd” pedig áthelyeződhet és/vagy kiegészülhet délebbre és Irán után Irak és Szíria területén érheti el a Földközi tenger, ahonnan a görög és itáliai kikötőkben érne európai partot a Selyemút áruja. De álljunk meg egy pillanatra, ez nem az eredeti történelmi rendszer? Kínából, Közép-Ázsián keresztül, majd Perzsián és Mezopotámián át a föníciai kereskedő városok hajóin Hellászba és Itáliába, végül onnan a gall, germán és hispán vidékekre. És vissza…

S merre történtek jelentős változások? Arab tavasz (2011-től)? Rémlik? Majd erre a válasz – mint derült égből villámcsapás – Szíria, orosz segítséggel (2015 szeptember 30-tól) megszabadul a Nyugat szervezte terrorista enklávéktól. Majd ezen az éven (2023 március 10.) – mint derült égből villámcsapás – a kínai diplomácia kibékíti Iránt és Szaúd-Arábiát. Ezzel szabaddá válik az út egészen a Földközi tengerig. Ezért fontos a líbiai orosz jelenlét is. S látni fogjuk Görögország (most fogja megbosszulni magát a németek szűkkeblűsége adósságügyben) pálfordulását és még talán a görög-török megegyezést is Ciprus ügyében. S Itália? Jó kérdés. Minden esetre most konzervatív kormányzata van.

Ukrajna. Eszköz volt, amivel a Nyugat meg akarta akadályozni, hogy az Út kiépüljön az EU felé. Ahogy Napóleon és Hitler erővel akarták megszerezni a gazdasági potenciált, úgy a Nyugat is szerette volna megszerezni az orosz energia és ásványkincs vagyont. De mindennél jobban szerette volna megakadályozni, hogy a kiépülő eurázsiai szövetkezés Európa felé kiterjedjen. Akkor ugyanis egy az USA méreténél kétszer nagyobb népességű és területénél is kétszeres szorzójú világ egyesült volna. Ennek a területnek a gazdasági és geostratégiai jelentősége messze, nagyon messze meghaladta volna az USA potenciálját. De ehhez az európai politikusok már túl korruptaknak és szánalmasan szűklátókörűeknek bizonyultak. Alighanem Ukrajna felől szerettek volna a Kaukázushoz és Közép-Ázsiához hozzáférni (mivel Irán felől már nem tehették). De nem jött be.

Ehelyett Ukrajna lesz – nem győzöm ismételni magamat – a Nyugat Catalaunum-i csatája. Annak minden következményével együtt. Számos illúzió adja át magát az örökkévalóságnak és temetődik a múlt gödrébe mostanság. Ugyan voltak homályos gyanúim a Nyugat katonai képességeit illetőleg, de bizonyosságot csak e háború hozott. Sokat mondó volt, ahogyan az oroszok kiszorították a Nyugat fegyveres bábjait Szíriából. Majd mostanra szinte az egész Közel-Keletről. Ezt azért a helyén kellene kezelni. Ugyanis az I. világháború óta a Közel-Kelet a Nyugat, szorosabban pedig főleg az angolszász hatalmak felségterülete volt. Ez barátaim, testvérek között is (1918-2023) 105 év! Innen talán jobban érthető Erdogan politikája is. Nem volt egy percig sem kétkulacsos, csak pontosabban látta át a valódi helyzetet, mint a nyugati elemzők és politikusok. De a Szaúdi vezetés is meglepően nagy fokú rugalmasságról tett tanúbizonyságot, amikor a már-már ősellenségnek kikiáltott (legalábbis a nyugati sajtóban) Iránnal megegyezett. Ez utóbbi mozzanat az, ami egyre komolyabban el kellene gondolkodtatnia a nyugati elemzőket az ukrán-orosz ellentét valódi mélységeiről. Főképp a tekintetben, hogy mennyire valódiak. És mennyire mélyek. És főképp, hogy mennyire kerültek az ukrán soviniszta állami propaganda uszályába (kölcsönvéve Rákosi elvtárstól). Én ugyanis töretlenül állítom, amit lassan egy éve mondok: az ukránok az oroszok oldalán fogják befejezni ezt a háborút. És a kontinentális Európa és különösen is a közép-európai államok számára ez nagyon fájdalmas és fölöttébb keserves történelmi tapasztalatokat idézhet meg a nem túl távoli jövőben.

De nézzük a gazdasági-társadalmi hatásokat. Mennyire is létet érintőek ezek?

A háborút úgy kezdte a Nyugat, hogy felkészültek már jó előre szankciós csomagokkal. Ezt Scholtz „generalissimus” kotyogta el még a tavalyi év során. Ettől azt remélték, hogy a – szerintük – felkészületlen, gyenge és kiszolgáltatott orosz gazdaság a földre ül majd ettől. Ha fenti időadatokat figyelembe vesszük arról, ahogy kiépül az orosz-kínai kettős ellenintézkedés sorozata a Nyugat orra előtt, leginkább csak mosolyogni tudunk. Mire eljött az igazság pillanata és V. V. Putyin (ugye nem VV Putyin, ezt tudjuk? 🙂 ) megindítja csapatait először csupán egy hatalom átvétel irányában, a sakktábla már el volt készítve a Nyugat számára tele akadályokkal és gödrökkel. Ezek meg rásétáltak hatalmas mellénnyel. Aztán úgy jártak, mint a Bradley-völgy ukránjai. A néhány napos erőfitogtatásból lett egy hosszú, ma már 17 hónapos intenzív összfegyvernemi háború, amiről senki sem tudta igazán már, hogy eszik vagy isszák? Viszont az ukránokat és az oroszokat kitanította ez a 17 hónap. Míg mindenki más csak pislog. Gazdaságilag ugyan úgy kitört a háború már az első napokban. A nyugatiak valahogy megfeledkeztek arról, hogy ők már nyolc (8 !) éve szankciózzák Oroszországot. Nem vették komolyan, hogy az európai piacokat elkezdték lecserélni az ázsiai piacokra. Igen, már abban a nyolc évben elkezdődött ez. Az orosz gazdaságot és társadalmat akkor már nyolc éve készítették fel a nagy küzdelemre. Szellemi téren, gazdasági téren és pénzügyi téren is. Akik nem voltak vakok ebben az időszakban is, látták, hogy Oroszország létrehozza párhuzamos rendszereit ezeken a területeken. Felépült egy nem csupán önmagát ellátni képes mezőgazdaság, hanem egy a világpiacon döntő szerepű export ágazat is. Megszerkesztették a pénzügyi háttérrendszereket. A digitális világban létrehozták a párhuzamos közösségi és böngészési, üzleti felületeket. Még azt is megengedték maguknak, hogy a Nyugat zárolhassa valutatartalékaik felét. Igen, szerintem ezt tudták az orosz vezetésben, de az évezredes keleti taktika szerint kell az ellenségnek csontot dobni, hogy azt hihesse megszerzett valamit és még jobban elbízza magát. Meg is történt. Vállalták ezeket a veszteségeket, mert a háttérben már kiépítették a kínai, iráni, közép-ázsiai és mint kiderült a közel-keleti és afrikai hadállásokat is. S nem győzöm hangsúlyozni: ezt mind a Nyugat szeme előtt. Persze, ha az ellenség szemébe homokot szórsz, az nem fogja látni a valóságot, hanem csak, azt amit valóságnak hisz.

És ezzel még nincs is vége, mert míg a Nyugat döntéshozói azt képzelték, hogy Oroszország és Kína két külön ellenségként kezelhető, mostanra – igaz csak kicsit – elkezdett leszüremkedni, hogy valójában egy közös tervet hajtanak végre. Azért csak kicsit, mert még most is Kína „bekerítésén” ügyködnek. Ugye Friedmann úr lelkendezése az új négy megnyitandó fülöp-szigeteki támaszpont felett. Csak azt tudnám mit javít ez a helyzetükön? Hiszen egy olyan karéjban lesznek ezek, amit eddig is uraltak.

Elszigetelés. Ez ugye roppant sikeres volt már Oroszország tekintetében is. A 360 fokból le tudtak fedni végül vagy 60 fokot több darabban. Kína esetén ez valamivel erősebb, mert Kína tengerpartja jóval kisebb. A Kína körül fekvő nyugat-barát országok Japán, Dél-Korea, Tajvan, Fülöp-szigetek, Thaiföld, Szingapur elvileg lezárhatnák Kína kereskedelmét az amerikai flottával karöltve, de… Akik ebben gondolkodnak számos apró dolgot kihagynak a számításból.

Legelébb, hogy Kína 1,4 milliárdos népessége egy 1,4 milliárdos belső piacot is jelent. Akik Kínát még ma is úgy képzelik el, hogy vannak a menő tengerparti városok, meg a 90%-ot kitevő belső Kína furiktologató parasztsága, elég messze vannak a valóságtól. Kínát ma már teljesen átszövi a fejlődés. Gyakorlatilag a teljes lakosságra kiterjedően. A belső fogyasztás már legalább olyan súlyú tényező, mint a külkereskedelem.

A második hiba az elképzelésben, hogy nem veszik figyelembe az Egy övezet, Egy Út kezdeményezés eredményeit. Nevezetesen, hogy Kína az amerikai kereskedelmi zárlat kezdeményezések hatásainak mérséklésére 2015-ben nekikezdtek az évezredes szárazföldi kereskedelmi utak fejlesztésébe. Ehhez pedig hozzá kapcsolták az ezen területeken fekvő országokkal való gazdasági-politikai kapcsolatok megerősítését. Modern vasutak, légi hálózat, csővezetékek, energia-hálózatok jönnek létre. Mindezt elképesztő gyorsasággal építik ki. Csak az Új Selyemút kezdeményezésre akkora összeget fordítottak, illetve irányoztak elő, mint az Európai Unió teljes éves költségvetése vagy Németország állami költségvetése. Még az afganisztáni tálibokkal is meg tudtak egyezni az ott lévő bányavagyonok felől, szinte azon a napon, amikor a Nyugat fegyveres erői dicsőséges kivonulásukat végezték.

A harmadik apró malőr, hogy nem veszik figyelembe, illetve elhallgatják, hogy nem csak Kínának fontos a kereskedelem a Nyugattal, hanem fordítva, a Nyugat is ezer szállal függ Kínától. Csak egy-két példácska erről. Ez év tavaszán a német elnök – a hihetetlen szellemi kapacitású Herr Scholtz – elment Kínába is a lőszerhez alapanyagért, de sajnos ott épp nem értek rá szállítani. Majd talán jövőre… A másik a Nyugat esete a galliummal (Az itt következőkre Szabó József hívta fel a figyelmet egy Facebook bejegyzésében.). A gallium egy ritkaföldfém, ami nélkülözhetetlen az ipar számos területén. Különös tekintettel a mikroelektronikára, a hadiipari eszközök, műszerek elemeiben. Sok más ritkaföldfémhez hasonlóan ennek is Kína és Oroszország a legnagyobb kitermelője, előállítója. Nos, a kínai vezetés az EU-s hőzöngésekre válaszul úgy találta, hogy akkor augusztus 1-től korlátozásokat vezet be erre a ritkaföldfémre. Ugye emlékszünk még milyen elánnal emlegették a nyugatos elemzők, hogy na majd a tajvani chipek nélkül mi lesz Kínával? Nem lesznek még mosógépek sem. Hogy lesznek Tajvanon akárhány nanométeres chipek, ha nem lesz hozzá alapanyag, ötvöző anyag, ami lehetővé teszi a gyártást? Olyan lesz, mint a liszt nélküli pékség. Rövidre zárva: a Világ legalább annyira függ Kínától termékeinek mennyisége és szerepe miatt, mint amennyire Kína függ a Világ többi részétől.

De beszéljünk kicsit a társadalmi különbségekről is. „Az egyik oldalon vannak a demokráciák, a másik oldalon az autoriter államok”. Na ezt nehéz volt leírni nevetés nélkül. A Nyugat társadalmai elaggottak, gyermektelenek, atomizálódott, jövő és cél nélküli emberek alkotják. És itt most a Nyugat eredeti nemzeteiről beszélek, nem a bevándoroltatott migráns-tömegekről. Azokat ugyanis hiába számoljuk bele a Nyugat társadalmaiba, nem jelentenek minőséget csak mennyiséget. Sosem lesznek nyugatiak, mert nem is akarnak azok lenni. Sőt! Megvetik az őslakosokat hedonista és erkölcstelen életmódjuk miatt. Azok a jelenségek, amik jelenleg uralják a Nyugat társadalmait, mind arra mutatnak, hogy nagyon súlyos szétesési folyamatok zajlanak. Franciaországban mára szinte folyamatossá váltak az utcai harcok a meg-meg újuló társadalmi lázongások miatt. Európának és Észak-Amerikának szinte nincs olyan területe, ahol ne lettek volna az elmúlt években erősödő jellegű csoportos erőszakos zavargások. Ami meg a demokráciát illeti, az egy rohamosan szűkülő keresztmetszet, ami egyre inkább már csak a látszatok világában létezik. A sajtót és a közösségi felületeket végeredményben alig néhány nagy tőkecsoport tartja kézben. A szellemi életet meg a beteges ideológia-roncsok tartják fogva. Igazából munka és döntésképtelen társadalmak ezek, amik a múlt roncsain élnek.

A másik oldalon az erősen központosított társadalmak vannak. Ezek lényegesen erősebbek, mivel van összetartó erő, van cél a közemberek előtt. Itt is komoly gond a népesedés kérdése, de nagyságuknál fogva lényegesen kezelhetőbbek a hatások. Adottságaiknál fogva képesek az önellátásra, ami a Nyugat esetében egyedül az USA-t jellemzi. Persze csak elvileg. Oroszország és Kína ráadásul egy akkora területet jelent már önmagában is, ami számunkra egyszerűen felfoghatatlan. További különbség, hogy amíg egy nyugati politikai vezető legfeljebb négy évben gondolkodhat – de a gyakorlat azt mutatja, hogy az egy évre tervezni tudó kormányzat már kirí a tömegből – addig a keleti országok vezetése akár évtizedekben is. Ez pedig radikálisan megnöveli politikai horizontjukat. Ez itt nem ismert mélység. Egyedül hazánk Magyarország összehasonlítható ezzel. Ezek a társadalmak hajlandóak az áldozathozatalra, hajlandóak dolgozni, sőt keményen dolgozni az életszínvonalukért. Továbbá a társadalom a termelésre van hangolva, nem a szolgáltatások sokszorosan túlárazott rendszerére.

Összegezzük tehát, amit látunk.

Kezdjük a legegyszerűbbel, Ukrajnával. Ukrajna számára létkérdéssé vált a háború, amikor az angolszász hatalmak megtiltották nekik a tűzszünetet tavaly március végén. Ezt gondolom nagyon nem kell túlmagyarázni. Hogy mikor számolódott fel az Ukrán Állam maradéka nehéz megmondani. Valójában egy fokozatos szétmállás lehetett. Nagyjából valamikor tavaly ősszel átalakult egy Hetmanátussá, aminek a Háború folytatása a célja. Ezt nem saját erőből és semmiképp sem saját stratégiai érdekeiért teszi, hanem zsoldoshadseregként, amit államnak maszkíroztak. Most nemsokára ez a Hetmanátus fog összeomlani, mivel kimerülnek a háborús embertartalékok, illetve, mert kihátrál a fő támogató, az USA. Nem teljesen, de eléggé ahhoz, hogy ne lehessen már folytatni a harcokat. Ebből persze következik, hogy ezt a létharcot Ukrajna elveszíti.

Oroszország számára szintén nem volt eredetileg létkérdés a háború. Fontos volt stratégiai értelemben, de nem létkérdés. Eltekinthettek volna tőle. Azonban, amikor észlelték, hogy a Nyugat keményen beleáll a háborús retorikába és a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyja, sőt megjelennek a háborús héja országok is – régi ellenségek –, mint Lengyelország, Litvánia vagy akár Románia, akkor lassanként egészen őszig várva elkezdtek átállni a háborús üzemmódra. Eredetileg, jóval szerényebb célokért indult meg a harc részükről. Lényegében az Ukrán viszonyokat szerették volna semleges árnyalatban látni. Viszont nyilván ott is látták, amit mi, hogy a Nyugat nagy fegyveres ereje mennyire likas sajt és főleg, hogy gyakorlatilag a legfontosabb eszközökből nagyon komoly hiányok vannak és ami van is, az nem nagyon alkalmas egy valódi háború tartós vívására. S látták, hogy a vezetési gyakorlat is messze van a helyzet megkívánta szinttől. Felkészültek a valódi háborúra. Kitanulták azt és mivel már amúgy sem hagytak nyugatról kétséget a dolog természete felől, hát úgy folytatták, mint a létért való küzdelem, ahol el kell dönteni, ki marad a porondon.

Kína ehhez zárkózott fel. Látták szintén, hogy nincsenek meg az eszközök az ellenoldalon és mára kiderült, hogy nemhogy két-három helyen egyszerre, de könnyen lehet, hogy már egy helyen sem képes a távozó birodalom személyesen tartós háborút vívni. Azaz elképzelés sem állja meg a helyét, hogy a kínaiak és az oroszok megijedtek attól, hogy majd harminc év múlva mondjuk 150 millió fővel kevesebb lesz a lakosságuk. Azért legyünk komolyak: azért pörögtek fel az események Kínánál is, mert nem akarják megvárni, hogy a Nyugat esetlegesen visszafegyverezze magát. Ez most egy helyzeti előny, ami kiderült és, ahogy mondani szokás: addig üsd a vasat, amíg meleg. Ezt most fogják lejátszani, a mostani adottságok mentén. Ez Kína oka arra, hogy létkérdésként érzékelje ezt a háborút.

És a Nyugat. Nos, ők aztán végképp nem gondolták, hogy egy Endgame résztvevői lesznek. Eleinte szerintem azt hitték, hogy ugyan úgy dirigálhatnak, mint mondjuk a 19. században. Aztán jöttek a pofonok. Mariupolnál elveszítették az első vezetési központjukat nagyon magas rangú vezetőkkel. Innen lehet megérteni sok furcsaságot is. Ha belegondolunk az ezt követő háttéralkuk lehetőségébe. Azt el tudom képzelni, hogy nem haltak meg, sőt talán ki adták őket, de hogy a háború végéig nem fognak előkerülni az egészen biztos. Aztán a harkovi előretörés, majd Herszon átadása, amikor egy kissé megint elszállt a ló velük. Ezek kb. olyan események lehetnek, amiket a hunok tettek, amikor a Jordanés említette magaslatokat átengedték a nyugati gótoknak, hogy azt higgyék valami értékeset szereztek meg. Ezzel időt nyertek az oroszok és időt veszített a Nyugat. Majd jött egy kisebb pofon Szoledárnál. Majd a gyomros Bahmutnál. És ott el is dőlt. Nagyjából eddig lehetett elkenni a dolgot a média segítségével. A kierőltetett ellentámadás összeomlásával megkezdődött az ukrán hadsereg bomlása is. A nyugati vezetők talán már látják, de a lakosság majd csak ezután szembesül a dolog létkérdés voltával. Ugyanis mi fog ellenállni az orosz-ukrán gőzhengernek? Mi? Scholtz generális kivont karddal? Vagy Makron le General? Ne vicceljünk kérem. Európában nincsenek háború-képes vezetők, sem háború-képes társadalmak. Vagy lehet, hogy előredobja mindenki a GDP-jét? És ezt most kell majd megválaszolni, nem tíz év múlva. Ez ugye világos?

Tehát végül ez létkérdéssé lett mindenkinek. Azonban nem egyenlőek az esélyek. Igen, a lét a tét. És a lét azoké lesz, akik hajlandóak meghozni az áldozatokat is. Nekünk, magyaroknak ebben a forgatagban kell helytállnunk. És most mondom: tanuljunk végre korábbi hibáinkból, mert nem nagyon van lehetőség már sokat téblábolni a nagy nemzetközi sakktáblán. Jó döntéseket az üressé sepert asztalon lehet megszerkeszteni, nem olyanon, amilyet előzőleg telerakunk a valóságban sosem bevált feltételezésekkel.