Magyar – orosz katonai összecsapások

Elvi kérdései

Már egy ideje felmerült, hogy érdemes lenne végig nézni, hogy valójában miként is állunk az oroszokkal a katonai összeütközéseink terén. Ezek olyan egyértelműnek tűnő dolgoknak számítanak, hogy elfelejtettünk rákérdezni. Jómagam is évtizedeket éltem úgy a történelemmel foglalkozva, hogy fel sem merültek kérdések és mindent tudni véltem ezzel kapcsolatban. Gondolkodás nélkül fogadtam el az érzelmileg hízelgő magyarázatot: ártatlan áldozati bárány voltunk. Ez az álláspont épp olyan “kényelmes”, mint egy győztes álláspontja. Konzerv tudás van a fejünkben sok mindenről, s eme „tudások” alapján hozunk sokszor döntéseket. Azonban ez a háború és a mögötte felsejlő hideg számítások sokasága arra int minket, hogy feladjuk áldozati szerepünk kényelmes mocsarát és felcseréljük a józan megismerés, a valóságra irányuló értelmezés és a mindennapok taktikáján túli stratégiai gondolkodásra.

Azért is van szükség erre a figyelemre, mert jelen korunkban is ismét közel kerültünk ahhoz, hogy belesodródjunk egy közvetlen katonai összeütközésbe az oroszokkal. S mint majd látjuk, a korábbiakhoz hasonlóan nem saját, hanem idegen érdekek szolgálatában. A gazdaságunk terén már be is következett az ebből adódó veszteség és ezt csak nagy nehézségek árán tudja a kormányzat ellensúlyozni. Józan paraszti ésszel az ember azt gondolná, hogy épp ilyenkor van szükség a tisztánlátásra, a világos elemzések mentén meghozott döntésekre. Még akkor is, ha nyilvánvalóan erős érzelmeket keltenek ezek az események. Sőt, épp ezért.

Annál is inkább, mert mint oly sok dologban, ebben is több az elcsépelt közhely, mint az alapos utánajárás. Somkuti Bálint, egyik riportjában említette (a Hit rádió műsorában), hogy a magyarság öt esetben harcolt az orosz hadsereggel. Legalábbis, mint állam. Ez a mostani háború okán önként adódik is, hogy mint tapasztalat megvizsgáltassék. Eddig ezt halogattam, de most jó ok a vizsgálatra.

Vegyük is sorra ezeket.

A korai idők

Ha teljesen az elején kezdjük, meg kell említenünk az egészen korai kapcsolatokat a Rusz államával. Már az Etelközben élő eleink is szoros kapcsolatban voltak a nagy kelet-európai folyamok mentén, kereskedelmi lerakatokat felügyelő varég/varjag/varang csoportokkal. Ezek a még korábbi gótnak nevezett, hasonló szerepkörű germán csoportok nyomdokain szerveződtek. Akár csak a nyugati társaik, akiket viszont vikingekként vagy normannokként ismerünk. Ezekkel a kereskedő harcosokkal részben Anonymus, részben viszont az orosz őskrónika a Nyesztor-krónika (1113) szerint is fegyveres-baráti kapcsolatban voltak eleink. Már több szerző is felvetette, hogy esetleg maga Kijev városa is magyar alapítású is lehetett. Erre utalhat az esetleges név +ev azaz Kő+telep. Eredetileg ugyanis határszéli kereskedő telep volt, még a kazárok birtokában is. És itt persze egy egészen kis településre kell gondolni.

Mindenesetre a kapcsolat megmaradt a Kárpát-medencébe költözés után is egészen a mongol invázióig. Magyar uralkodók feleségeinek sora került ki erről a területről. Halics és Lodomér felé számos magyar uralkodónak volt érdekeltsége. Nem kevés fegyveres beavatkozás részesei is voltunk az errefelé meglévő számos rurikida, varjag fejedelmi család örökösödési és hatalmi ügyei miatt. Egyik ilyen nevezetes uralkodónk épp II. András volt, aki több esetben is vezetett hadat vagy maga vagy vezérei révén. Ezeknek sok foganatja ugyanakkor nem volt. Csupán egy királyi cím maradt meg az egészből, amire aztán épp a Habsburgok hivatkoztak, mikor felosztották Lengyelországot az oroszokkal és a poroszokkal együtt.

A mongol invázió után már nagyon kevés kapcsolatunk maradt a területtel. Halicsra a lengyelek tették rá a kezüket 1366-ban. I. Nagy Lajos alatt egy rövid időre a magyar-lengyel perszonálunió révén jártak magyar hadak arrafelé. Halála után azonban már nem volt komoly hadvezetés a korábbi Rusz területére. Azokat a területeket Lengyelország és Litvánia birtokolta egészen 1772-ig. 1385-1569-ig perszonálunióban (Krewa-i Unió), míg 1569-től (Lublin-i Unió) 1772/1795-ig reálunióban.

Mivel a hazai értelmiség történelmi horizontja mindössze a reformkorral kezdődik ezért nem volt fölösleges felvázolni a korai időket sem, mert ha lehet sokkal mozgalmasabbak voltak, mint a most következők.

1849

Ez az első nevezetes orosz hadjárat Magyarország ellen, amire a hazai történelmi tudat „emlékezik”. A Szent Szövetség (1815-1848) oszlopaként Oroszország vezetése amolyan küldetésnek tekintette az Európa feletti gyámkodást. Ezért élénken figyelték az osztrákok birodalmának vergődését is. Bár a Habsburg vezetés eredetileg saját erőből szerette volna legyőzni a magyar hadakat, ez a Tavaszi Hadjárat ütközetei nyomán szertefoszlott és már március folyamán segítséget kértek az orosz cártól. Mivel a magyar politikai vezetés a politikai célokat tekintette fontosabbnak, ezért elkövette azt a stratégiai baklövést, hogy a győztesen előrenyomuló Honvéd hadtesteket megállította Komárom megvétele után és ahelyett, hogy a szétzilálódott és súlyos veszteségeket szenvedett osztrák erőkre végső vereséget mérjen, inkább Buda visszafoglalására összpontosítottak, aminek stratégiai súlya nem volt. Míg áprilisban Welden megmaradt 32 ezer fős vert hadát Bécs előtt döntő csatára kényszeríthették volna. További súlyos hiányossága volt a magyar vezetésnek, hogy halvány fogalmuk sem volt május végéig az orosz erők érkezéséről és azok nagyságáról. Ez azt mutatja, hogy egészen egyszerűen nem törődtek a felderítéssel. De a diplomácia sem volt erősségük, hiszen tudtak a Szent Szövetségről és tisztában kellett lenniük azzal, hogy az orosz vezetés a nekünk nyújtott a lengyel segítség miatt beavatkozhat, ahogy 1848-ban Havasalföldön és Moldvában is beavatkozott. Érthetően és hihetően el kellett volna tudni magyarázni, hogy a mi szabadságharcunk, nem lesz veszélyes Oroszországra és az orosz érdekekre. A Kárpátok mögött azonban egy közel kétszázezres hadsereg gyülekezett. Ez csak Paszkievics herceg vezénylete alatt mintegy 120 ezres haderő csoportosulását jelentette. Ezt csak akkor nem lehetett látni, ha oda sem mentek.

Ez számunkra is roppant tanulságos! Folytonos felderítés 360 fokban.

Tehát május 19-én tört be az első kozák csapat a Felvidék felől, de csak később június 15-20-a körül érkeztek meg a főerőik hazánkba. Magát a hadjáratot nem fogom most részletesen bemutatni, hiszen ezt már megtették mások alaposan. Ami most fontos nekünk, hogy szeptember 20-án már el is hagyták Magyarországot. A teljes jelenlétük tehát mindösszesen négy hónapig tartott.

Az orosz vezetést két dolog motiválta. Egyrészt hogy szentül meg voltak győződve saját küldetésükben és azt hitték, hogy így az osztrák Habsburgokat erősen lekötelezték arra, és hogy a további, Törökország elleni terveik magvalósításában segédkezni fognak. Másrészt attól is tartottak – részben az osztrákok áskálódása miatt – hogy a magyar győzelem után a „forradalmi” hadsereg majd Lengyelország felszabadításába kezd. Azt ugyanis ők is tudták, hogy számos, korábbi lengyel felkelésben résztvevő katonatiszt és fegyveres is segíti a magyar harcot. Sem az egyik, sem a másik nem bizonyult igaznak. Sőt! I. Miklós miután a Török Portát megtámadta abban bízva, hogy mind az osztrákok, mind a poroszok a segítségükre lesznek, hatalmasat csalódott, mivel egyik sem segített, sőt az osztrákok – Habsburgok hagyományokhoz méltón – még tüntetőleg vonultak fel épp csak meg nem támadva a havasalföldi orosz erőket. 1850-ben (!) Schwarzenberg herceg, osztrák miniszterelnök mondta: „Hálátlanságunkkal meg fogjuk lepni a világot!”

Mi az, amit ebből megtanulhatunk? Hogy az első inváziót a Habsburgoknak köszönhetjük. Ők képviselték a Nyugatot akkor. A másik tanulság, hogy a hazai vezetés szinte vakon szállt bele a hadműveletekbe. Nemhogy 360 fokos képe nem volt a Kárpátokon túl történő dolgokról, de még az is kétséges volt egyáltalán mennyire kell önállónak lennie a magyar nemzetnek?

1914-18

Az I. Világháború vagy korabeli néven a Nagy Háború tényleges katonai eseményeinek részletezésére kevesebb figyelmet fogok fordítani, hiszen nem ez, hanem az elvi kérdések a lényegesek most. Számunkra a lényeg itt az, hogy rögzítsük: a hadüzenetet megelőzőleg egyedül a magyar vezetés, élén Tisza Istvánnal volt tisztában azzal, hogy a Monarchia nem alkalmas egy nagy háború megvívására. Ráadásul joggal volt aggodalmas a románok viselkedése is, mert bár szövetségben voltak a Központi hatalmakkal, mégis bizonytalan volt az állásuk. Ez utóbbi be is igazolódott. Sajnos azonban a fenntartásaikban nem bizonyultak következetesnek, illetve ekkor bosszulta meg magát a kiegyezés rendszere. Ugyanis Magyarországnak épp a legfontosabb állami szerepekben alárendelt helye volt a Monarchián belül. Ugyanakkor az Antant vezetői és a korabeli „média” furcsamód épp Magyarországot a magyar vezetést és azon belül is Tisza Istvánt vélte a háború egyik fő kiagyalójának. Ez egyébként sokat elárul a Nyugat mindenkori szellemi színvonaláról is. Ugyanakkor saját elitjeink vaksága is megmutatkozik e tényben. Nem csoda, hogy erről mélyen hallgatnak.

Nos, ebben a háborúban kerültünk ismét szembe az oroszokkal, az Orosz Birodalommal. Bár az is igaz, hogy a Monarchia és benne a magyar katonák három fő fronton küzdöttek – maguk számára sem világosan, hogy miért – s ebből csupán az egyik volt az orosz front. Ekkor sem önszántunkból, hanem ismét a Habsburgok jóvoltából. Ugyanakkor a korábbi esettel ellentétben (1849) itt az oroszok egy nagy szövetséggel együtt voltak az ellenfeleink. Súlyos veszteségeket szenvedtünk a keleti fronton a Monarchia nem túl eleven hadvezetése jóvoltából. Végül az oroszok hamarabb kidőltek – ők a saját vezetésüknek köszönhetőleg –, mint mi. Ezért ez esetre nem feltétlen igaz, hogy vereséget szenvedtünk tőlük. Valójában mind mi, mind ők fel lettek/lettünk ültetve egy nagy terv végrehajtása során. És az oroszok számára egy közel öt éves polgárháborút eredményezett, amiben legalább annyian haltak meg, mint a Nagy Háborúban, nekünk meg az országunk feldarabolását eredményezte a háború.

1919

A Tanácsköztársaság is említésre került, mint olyan eset, amikor szembekerültünk az oroszokkal. Ez nyilván csak átvitt értelemben vizsgálható, hiszen fegyveresen semmiféle módon nem történt összeütközés az akkor születő későbbi Szovjetunióval, Szovjet-Oroszországgal. Az eszme, a bolsevizmus valóban Oroszország forradalmából lett importálva, azonban itt is jegyezzük meg, hogy az alapeszme, a kommunizmus, egy veretes nyugati -izmus. Hiába vetődött fel egy kósza gondolatként, hogy csatlakozzunk Szovjet-Oroszországhoz, ennek semmiféle realitása sem volt. A valóság az, hogy az a 133 nap és annak előtte a Károlyi-féle káosz és az utána jövő Horthy-féle konszolidáció egy belső ügy volt. Egyszerre egy fura polgárháború és egy elfuserált honvédőharc kusza keveréke.

Továbbá a Tanácsköztársaságot el szokták választani a megelőző Károlyi-féle politikai káosztól, ámde ezt teljesen jogosulatlanul. A Tanácsköztársaság szervesen nőtt ki az őszi rózsás forradalom zűrzavarából, annak folytatása volt más eszközökkel. Ha ezt az értelmezési problémát így a helyére tesszük, helyére kerül az oroszokkal való viszony is e tekintetben. És éppen ezen dolgok miatt én ki is venném az oroszokkal való konfliktusaink sorából.

1941-1945

A II. Világháború során élből mentünk neki az akkori Oroszországnak, a Szovjetuniónak. Hadüzenettel, hadsereggel, minden kellékével egy háborúnak, amelyhez valójában semmi érdekünk sem fűződött. Egy akkor is tudott, mondva csinált provokációra hivatkozva (Kassa bombázása 1941. június 26.). Ismét a németek oldalán, ismét kissé kelletlenül, de mégis százezreket feláldozva nemzetünkből. És miért? Hogy végül sokkal csúnyábban helyben hagyjanak minket, mint a Nagy Háborúban. A Vörös Hadsereg valósággal átgázolt rajtunk. A szövetségesi hűséget teljesen félreértő elitünk pedig szinte a végsőkig kitartott saját tévedése mellett. Ráadásul szövetségesünk a náci Németország nagyjából semmibe se nézett minket és mint kiderült az Ural kies vidékére szándékozott telepíteni a magyarságot saját feltételezett győzelme esetén. Ha ez utóbbira nem is, de a katonai megszállásra azért sor került. (Ez utóbbi mozzanat azért intő példa kellene, hogy legyen mindenkori vezetőink számára, amikor éppen megint a Nyugat soraiban vélik felfedezni népünk és nemzetünk örök barátait.) A kiütéses vereség mellett még a kommunizmust is megkaptuk ajándékként négy évtizedre.

Mivel pedig lényegében véve mi voltunk a támadó fél, bajos erkölcsileg megalapozni sérelmeinket, amikor azok épp saját elitjeink vaksága és katasztrofális döntései nyomán keletkeztek. Ez azért súlyos, mert százezrek és milliók szenvedését eredményezte.

1956

Ez az az eset, amikor elmondhatjuk, hogy teljes erkölcsi fölénnyel szenvedtünk vereséget egy birodalomtól, ami felesküdött az emberiség Istentől rendelt alapvető sajátjának, a szabadságnak az eltiprására. Igaz, hogy nem volt épkézláb vezetője a forradalomnak és az értelmiség ugyan azt a hamis utópiát dédelgette magában, amit Hunyadi Mátyás halála óta görcsösen szorít magához: a Nyugat majd megsegít. Ez akkor sem történt meg.

Az erőviszonyok teljesen egyértelműen a Vörös Hadsereg oldalán voltak. A szervezetlen ellenállás nem tarthatott ki érdemleges ideig. Mégis a Birodalom győzelme vereség volt, amit hosszú évek alatt is alig-alig tudott magáról lehántani.

2022

Ez az év? De, most nem vagyunk háborúban az oroszokkal… Valóban, nem és ez így is van jól. És így is kell maradnia. Azonban, szövetségeseink révén ismét erősen sodródunk abba az irányba, hogy ez megváltozhat. Illetve ugyanezek erős nyomást gyakorolnak a vezetésünkre, hogy mind jobban vegyünk részt a konfliktusban.

Mivel nem akarok aránytalanul nagy súlyt adni a jelennek most, csak vázlatosan és hosszas indoklás nélkül jelzem, mit gondolok a jelenlegi helyzetről. A háború kitörése óta jelen van számos furcsaság a hadmozdulatokban az oroszok részéről. Összehasonlítva az 1849-es vagy az 1956-os beavatkozásukat a mostanival, világos különbség, hogy mindkét esetben elsöprő erejű erőt vonultattak fel, hogy kétség se legyen a végeredményt illetőleg. Ukrajna esetében azonban épp fordítva, egy látványosan alultervezett haderőt vezényeltek az országba, pedig Ukrajna Magyarországhoz képest az orosz gondolkodás számára egy sokkal fontosabb tényező. És nem csupán a létszám, hanem a felvonultatott technika is fejtörésre ad okot.  Hiszen a modern eszközök a front környékén sem láthatóak. Erről is megfeledkeznek az elemzők. Csupán a rakétatechnikát próbálták ki. Mindezek a jelenségek azt támasztják alá, hogy bármekkora súlya is van érzelmileg Ukrajnának, Kijevnek az orosz gondolkodásban, maga ez a háború mellékhadszíntér. Ezt nem én találtam ki, hanem a hazai szakértői körben többen is felvetették már, a ehhez csak csatlakozni tudok. Az elkövetett taktikai hibák ne tévesszenek meg minket. A követett stratégia egy jóval nagyobb, globális játék részévé teszi az ukrajnai harcokat. Lassan elcsépelt, de folyik a Világ mindenféle értelmű újrafelosztása. Ennek nem csupán a gazdaságilag felemelkedő globális Dél országainak törekvése az oka, hanem az eddigi egyeduralkodó Nyugat látványos gyengülése is. Ez belülről talán kevésbé látszik, de kívülről annál erősebb kép. És ezt még fennen hirdeti is a Nyugat.

A mi helyzetünk eléggé kényes. A vezetés a háború eleje óta határozottan a mihamarabbi befejezés mellett kardoskodik. Azonban, mivel a nyugati döntéshozó központok akarják a háborút, mert azt hiszik, hogy még van erejük közvetett eszközökkel legyőzni Oroszországot, Magyarország folytonos vegzálásnak van kitéve, hiszen ezzel a hozzáállásával nem követi a mainstream irányvonalat szolgaian. Stratégiai szempontból ez az egyetlen helyes hozzáállás, mert nemhogy katonailag, de gazdasági és semmilyen más értelemben sincs magyar érdek a háborúba való bekapcsolódásra. Az orosz stratégiai irányok kikerülik a Kárpát-medencét, még távlati szempontból sem jelentenek veszélyt ránk nézvést. Mindeközben viszont de facto Európa hadban áll Oroszországgal. Magyarország a Kárpát-medence közepére szorulva hadászatilag egy védhetetlen helyzetben van. Még a Kárpát-medence részleges uralása sem elegendő ahhoz, hogy tartósan meg tudjuk védeni magunkat (Lásd: 1944.). A hazai értelmiség és az egyéb elitek azt gondolják, hogy a NATO-hoz való csatlakozásunkkal ezt a kérdést megnyugtatóan sikerült rendezni. Ezt teszik azért, mert 1490. óta ez az irányultság egy alapvetésnek számít, amit senki nem mer megkérdőjelezni. A történelem folyamata ugyan ezt egyszer sem igazolta vissza, sőt nemzedékről nemzedékre kudarcot eredményezett. Én úgy gondolom, hogy nem tehetjük meg még egyszer, hogy a valósággal szembemenjünk, mert akkor nem lesz következő magyar nemzedék.

Összegzés

Néhány érdekes dologra fény derül egy ilyen rövidke összesítésből is. Elébb is: valójában az emlegetni szokott magyar történelmet nézve jobbára csak jelképes mennyiségben kerültünk szembe az orosz hadsereggel és az orosz állammal. Ráadásul azt is meg kell állapítanunk, hogy az esetek többségében külső, német hatásra, a német és az osztrák érdekek mentén lettünk feláldozva. Nem saját céljaink, nemzeti érdekeink mentén. Még ’56 forradalma is lényegében a II. Világháborús balfogásaink következménye volt. Megfigyelhetjük továbbá, hogy amíg önálló államként működtünk – tehát még a Jagellók előtt – az erők sokkal kiegyensúlyozottabbak voltak, illetve a viszony a háborúskodások ellenére is kifejezetten baráti volt a Rusz államaival.

Az I. és a II. világháborúban mi üzentünk hadat Oroszországnak, illetve a Szovjetuniónak, akkori szövetségeseinkkel. Elébb az osztrákok, a Habsburgok jóvoltából és a német szándékok és érdekek mentén, míg a II. Világháborúban tisztán a német érdekek mentén. És még így is, a németek is elfoglalták hazánkat (1944, március 19.) és a saját háborús céljaik szolgálatába állították gazdaságunkat, társadalmunkat. Ezért senki ne tegyen úgy, mintha nem a saját elitjeink okozták volna a tragédiát, aminek honfitársaink százezrei köszönhetik halálukat és szenvedéseiket.

Jelen időnkben ismét mások – a Szövetségeseink – érdekében kerültünk szembe Oroszországgal. Nekünk magyaroknak nem volt okunk vagy főként érdekünk ez az irányváltás. Ez a nyugatos műveltségű és irányultságú értelmiségünk és elitjeink kényszeres igazodása volt valamihez, ami nem magyar. Sőt! Az elmúlt három évtized alatt az volt tapasztalható, hogy a „szövetségeseink” kifejezetten ellenségesen viszonyulnak mindenhez, ami magyar nemzeti érdek és ma már nyíltan mindent meg is tesznek, hogy azok ne érvényesülhessenek.

Tanulságos számba venni, hogy valamennyi esetben, amikor bármelyik nyugati hatalomnak a szövetségesei lettünk, abból jól még ki nem jöttünk. Ha baj lett magunkra hagytak minket, ha siker volt megfeledkeztek érdekeinkről.

Miközben teljesen meg vagyunk győződve arról, hogy ezen esetek során mi magunk teljesen vétlenek, áldozatok voltunk, a valóság az, hogy egyedül az 1956-os forradalom eltiprása esetén áll ez meg. A többi esetben kisebb-nagyobb mértékben saját vezetésünk idézte meg a bajt.

Ugyanakkor az is látszik, hogy az orosz stratégiai elképzelések között nem szerepelnek közvetlen szándékok a Kárpát-medence birtoklására. Ahogy ezt már több elemző jelezte az orosz stratégiai terjeszkedés felén két fő irányban nyilvánul meg. Az egyik fő irány a Lengyel-Német Alföld iránya, ahol a legszűkebb keresztmetszetet keresik és a déli irányban a Kárpátok és a Fekete Tenger közötti – geostratégiai szempontból – szűk átjáró található a Balkán vidéke felé. Mindkét irány, ugyan ki nem mondva, de a Kárpát-medence semleges voltára támaszkodik. Ez számunkra fontos támpont kellene, hogy legyen. A fenti esetek is mutatják, hogy ide az orosz seregek csak akkor jöttek, ha valamiért muszáj volt. Ha úgy látták, hogy innen közvetlen fenyegetés érkezik. 1941-ben is, még a téves előfeltételezésekre alapozott hadüzenet előtt a sztálini Szovjetunió is mindenféle ajánlatokkal (Dél-Erdély…pl.) akarta semlegességben tartani Magyarországot. S hogy kinek az ajánlata volt tőkeerősebb, a németek-é vagy az oroszoké, ma már tudjuk.

Ha valaki megfigyeli a Nyugat üzeneteit saját közép-európai szövetségesei számára észlelheti, hogy úgy várnak el cselekvő részvételt a háború támogatásában, hogy valójában semmiféle kézzelfogható biztosítékot sem nyújtanak. Csak hallgatnak a mérleg másik, feléjük eső serpenyőjének tartalmáról. Ebből én arra következtetek, hogy abban nem sok minden lehet. Talán a későbbiekre nézvést találnak egy épületet egy emigráns kormány számára… Ennél többet szerintem a lengyelek sem kaptak.

Végül pedig egy gondolat a jövőnkkel kapcsolatban.
Mivel mindez a dolog már lejátszódott párszor, azt tanácsolnám az ország vezetésének, hogy ne úgy tegyen, ahogy Horthy kormányzat tett 1941-ben. Ők akkor, attól való félelmükben, hogy esetleg Németország, illetve akkori szövetségeseink Románia, Szlovákia és az usztasa Horvátország megtámadja és megszállja Magyarországot, ha ők (Horthyék) nem szolgálják ki valamilyen mértékben a náci német igényeket a háborús részvételünkre, úgy döntöttek, hogy önként leszünk háborús ellenfelei a Szovjetuniónak. Ezt a döntést aztán bekenték mindenféle anti-bolsevista pátosszal. Pedig a helyes döntés az lett volna, hogy ragaszkodunk semleges szerepünkhöz, még azon az áron is, hogy ideiglenesen megszállás alá kerülünk. Ugyanis az már a Nagy Háborúban kiderült, hogy a német haderő és gazdaság kevés a világ meghódításához. Hogy az angolszász hatalmak, kiegészülve a Szovjetunióval végül le fogják győzni Németországot.
Ma a stratégiai helyzet az, hogy az un. Nyugat már súlyosan meggyengült társadalmakkal rendelkezik, gazdasága teljesen ki van szolgáltatva területein kívül levő nyersanyagok és energiaforrások szállításainak. Csak hadiipari cégei vannak, hadigazdasága sehol sincs. A nyugati gazdaság ma már nem a termelésre alapozódik, hanem pénzügyi bűvészmutatványokra. Ezek viszont a globális Dél termelési kapacitásaira és energiaforrásaira alapozódnak. A legfontosabb szó itt a tartalék kifejezés. Ugyanis ez az, ami nincs vagy alig-alig. Nem is készült ennyire elhúzódó intenzív háborúra. Szerintem ismét meglepődtek már többedszerre a nyugati stratégák, hogy Oroszország milyen ellenálló képességgel rendelkezik. Ráadásul Oroszország saját gazdálkodásának azon pontjait erősítette, amik stratégiai jelentőséggel bírnak egy hosszú, nagy háború esetén – azaz kezdettől fogva lehetségesnek tartottak egy globális összeütközést az alámerülő Nyugat erejével.

Sokan azt kérdezik, hogy miért vesznek az oroszok iráni (kínai [amerikai, kanadai, ausztrál, belga, német]) drónokat, vajon át tudnak-e törni az ukránok Herszonnál megint vagy elérnek-e a Krímbe. Én azt a kérdést teszem fel szétnézve a csatatéren kilenc hónap harc és küzdelem után, hogy:

Hol vannak az orosz főerők?

Mert nem látom őket a csatatéren és ez roppant aggodalmas.


Mi tehát azt kell tegyük, amit 1941-ben nem tettünk.

Semlegesnek maradni még azon az áron is, hogy “szövetségeseink” ideiglenesen megszállják hazánkat.

Ha ugyanis a Nyugat vezetése erővel akarja megoldani a jelenlegi átalakulást az egypólusú világrendből a többpólusú világrendbe, azon rajta fog veszteni tragikus körülmények között. És, ha mi megint rosszul értelmezzük a szövetségesi hűséget olyanok felé, akik még a történelem során soha a mi segítségünkre nem siettek, nos, akkor minket agyon fog nyomni a Nyugat hullájának súlya.
Ne tegyük. Tanuljunk a történelmünkből.