Ahogy írogatok évek óta és – eleinte inkább csak a Facebookon – közzéteszek gondolatokat, elképzeléseket a Világ dolgairól, tapasztalom, hogy időnként rámköszön, megsüvegel egy-egy ezekből politikusi beszédekből, írásokból: „Üdv, kis gazdám! Hogy megy sorod?” A Magyarország, mint a Nyugat provinciája gondolattal is ez történt pár hónapja. Nem baj ez, csak sajna nem sikerült megértenie a beszédírónak, mit is akarok én mondani? 🙂 No, hát segítsünk neki.
Eredet
Először is: a provincia egy a római birodalomban használt területi-közigazgatási egység elnevezése volt. Maga a szó eredetileg a consulok és praetorok hatásterületét/feladatkört jelölte és nem tartományt. Területre azóta vonatkozik, amikor az első pun háború végeztével megszerzik a rómaiak első tengeren túli területeiket, Szicíliát és Szardíniát (Provinciae Sicilia et Sardinia). A provincia ettől kezdve elsősorban egy olyan földrajzilag pontosan körbehatárolt alávetett körzetet jelentett, melyet a római nép nevében egy imperium-mal felruházott római tisztségviselő, a helytartó kormányzott. S mivel az Itálián kívüli területek Róma népének tulajdonának számítottak, azért adót kellett fizetni, föld- és fejadót (tributum soli et tributum capitis). Az Itálián kívüli területeken hozták létre ezeket, élére a szenátusi rendből kerültek praetorok, majd Augustus után császári és szenátori provinciák lesznek, azaz közvetlen császári irányításúak és mellettük továbbra is a szenátusi rend tagjaiból, illetve néha a lovagi rendből kikerülő emberek. Az első provincia Szicília volt az I. pun háború eredményeként kr.e.: 241-ben. Pannónia is egy ilyen provincia, amit több szakaszban kr.u.: 49-ben hoztak létre Claudius uralkodása alatt. Egy provincia természetesen semmilyen önállósággal sem rendelkezett. A rómaiak kormányzása abban különbözött a korábbi birodalmakétól, hogy a meghódított területeken mindig létrehoztak a helyiekből egy romanizált elitet, akik így segítségére voltak a kinevezett kormányzóknak. Tagjai részben a leszerelt helyben maradó római katonák és hivatalnokok, illetve az őslakosság soraiból az együttműködők családjai. Ezek egzisztenciálisan is érdekeltté lettek téve a római főség fenntartásában. Függésük nem csupán anyagi vagy fegyelmi természetű volt, hanem szellemi értelemben is a római műveltség átvételével. A helyi communák sokszor gyűléseket is tartottak saját ügyeik intézésére (concilium provinciae). A provinciák szellemi élete így mindig követő jellegű volt – leszámítva természetesen a keleti, görög műveltségű részeket, amik régi, önálló szellemi közeggel rendelkeztek. A központ, a forrás Róma volt, a provinciális értelmiség és elit csak másolt.
Amikor a provincia kifejezést használom Magyarországra és főként a hazai elitekre, értelmiségre a provinciális kifejezést, akkor erre a szellemi-anyagi, sőt sokszor fegyelmi jellegű függésre gondolok. Ez a jelenben is siralmasan erős jelenség. Nap, mint nap látjuk működni. Annak ellenére, hogy kézzelfogható tapasztalat még akár a közember számára is az irányunkban megnyilvánuló rosszindulat a Lajtán túlról, ahonnan minket csak adózó provinciaként tudnak elképzelni, mégis egysíkú ismereteket kialakítva a közgondolkodásban elérték, hogy bálványként tekintsünk a Nyugatra, hódítóinkra. Mert, barátaim, olvasóim, vitapartnereim a helyzet az, hogy mi nem vagyunk Nyugat. Csak a Nyugat egyik közép-európai provinciája.
Mióta és miként?
Mióta van ez így és miként alakult így? Nos, meg lehet jelölni egy igen határozott dátumot a magyar történelemben, amikor ez a szemléletváltás megtörtént hazánk sorsának irányításában. 1490, Hunyadi Mátyás halálának éve volt ez. Ha valaki megfigyeli ebből a szempontból az azelőtti és az azutáni irányítási szempontrendszert, akkor világosan kirajzolódik egy önálló, magyar szempontrendszerű tájékozódás és egy kizárólagosan egyirányú, Nyugat felé igazodó tájékozódás. Előbbit is két szakaszra lehet bontani. Az egyik a korábbi a 18. század óta Árpád-kornak nevezett időszak, amikor az uralkodó család is magyar volt. Az un.: Turul-dinasztia. Ők természetesen 360 fokban tájékozódtak külpolitikájukban és minden irányban sűrű kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Számukra az akkor éledező Nyugat csupán egy volt a számos szomszéd közül. Ez volt Szent István politikája is, de már korábban Álmos, sőt Ügyek óta, folytatva a hun eleink hagyományát. Károly Róberttől egészen Hunyadi Mátyásig a vegyes házi uralkodók idején már meg-meg ingott ez a szemlélet hiszen egyre nagyobb számú idegen elem került nyugatról a társadalom elitjébe és ők természetesen már erősödő módon nyugatra tájékozódtak leginkább. Továbbá a korabeli értelmiségünk – akkoriban még szinte teljes egészében egyházi személyek – is már a nyugati intézményesülő oktatásban vesznek részt és így szorosabban kötődnek a nyugati műveltséghez és így a nyugati érdekrendszerhez is. Hunyadi Mátyás – apja nyomdokain járva – újítja fel hazánk külpolitikai kapcsolatrendszerének 360 fokos tájékozódási horizontját, abban nem kiemelt helyet mutatva a Nyugatnak. Azonban a nemesség krémje és az akkorra már születőben lévő értelmiségi réteg személyes tanulmányainál fogva (a 15. század második felében több, mint 1500 magyarországi tanult különféle nyugati egyetemeken – vö: az alig pár száz vezető pozícióval az ország adminisztratív irányításában) a Nyugat világát szolgálta, azt tekintette követendő példának. Érdekes megfigyelni, hogy az uralkodó által felemelt emberek szinte mindig árulókká lettek, méghozzá szinte mindig azért, mert nem értettek egyet a Nyugat felé zajló hadakozással. Holott ennek jó oka volt. Stratégiai oka.
1490-ben aztán egyetemlegesen lettek árulókká saját személyes hatalomvágyaik és szellemi szervilizmusuk okán mind a Mátyás által pozíciókba emelt nemesek, mind az akkori értelmiség. Ennek közvetlen eredménye az lett, hogy az így kiváltott trónharc révén gyakorlatilag lenullázták a Hunyadiak ötven év alatt elért eredményeit és egy visszaerősödő és Európa nagyhatalmai között méltán helyet foglaló Magyarországból egy árnyat csináltak. Mindezt alig másfél év alatt. Ekkortól kezdve látjuk azt a mindmáig tartó szakaszt, amikor a hazai elitek szinte kizárólagosan a Nyugat felé tájékozódnak és a másik három irány – észak, kelet és dél – csak a szükséges vagy megkerülhetetlen rosszként szerepel. A Habsburgok magyar trónra vergődésével (1527/1540) aztán ez a folyamat akként is elmélyült, hogy elkezdték átírni a múltunkat. Ma az a határozott felfogás a közgondolkodásban, hogy egészen Szent István óta mi a Nyugat bástyája vagyunk – ahogy azt szegény Apponyi is elnyekeregte 1920-ban. Ugyanakkor a nyugati kapcsolatok túlhangsúlyozásával és a keleti, északi, déli kapcsolatok szőnyeg alá söprésével egy egyirányú tájékozódást ismerünk a Habsburgokat megelőző korokból is. Pedig ez hazugság.
Provincializmus
Hazánk provincializmusa tehát ekkortól, 1490-től számítható. Ennek számos bizonyítéka, következménye van. Az egyik és legfontosabb, hogy odalett az önállóság tudata. Ez annál is meglepőbb, mert az elitjeink a mai napig azt hirdetik, hogy a magyar egy szabadságszerető nemzet és mennyit harcoltunk a szabadságunkért. Pedig itt fel kellene tenni pár kérdést. Miért kellett ennek a nemzetnek a szabadságáért harcolnia, amikor eredetileg – és nem csupán egy rövidke időszakra, hanem országlétünk kezdeteitől fogva – egészen 1490-ig, illetve 1521/26/41-ig nagyhatalomként voltunk számon tartva, nem ok nélkül, nem tévedésből? Szabadságharcaink miért voltak egytől-egyig sikertelenek? Miért figyelhető meg, hogy a harcok egyre rövidebb ideig tartanak és egyre kisebb területet öletnek fel?
A válasz nem olyan bonyolult, ha képesek vagyunk elfogadni a valóságot. Mivel elitjeink és az értelmiségünk a Nyugat felé szervilisen provinciális, mikor a Nyugat valamelyik hatalma felől érkező elnyomás kirobbant egy szabadságharcot, két sarokpont között feszülnek fel a történelem keresztfájára. Egyrészt ugyanis érzékelik a bajt és élére állnak a szabadságért való harcnak, másrészt azonban, mivel a Nyugat felé kritikátlanul szolgálnak és így kiszolgáltatottak, a harcban megtorpannak, amikor világossá válik, hogy szabadságunk kivívása egyúttal a Nyugattal való szakítást is jelenti. És ezen a ponton lassanként lelankadnak a kezek és előtérbe kerül a megalkuvás. Kiderül, hogy valójában nem szabadságot, hanem nagyobb cellát szeretnének és több sétára járást, illetve a börtönkönyvtár látogatását, meg TV-t a cellába és a legújabb Playstationt.
Most is épp ez a veszély. Látjuk, ahogy kiteljesedik hazánk látóköre és elkezdjük felemelni a fejünket, automatikusan szembekerülünk a Nyugat abbéli felfogásával, hogy Magyarország a Nyugat közép-európai provinciája. Elsősorban a németeké. Tulajdonjogilag. És mint ilyen, nincs joga – szerintük – bármely más irányba tájékozódni. Másrészt saját jelenlegi elitünk is nyugatos irányultságú. Ezért azzal a kellemetlen valósággal találják szembe magukat, hogy ha tovább haladnak Magyarország felemelésével, akkor kikerülnek az üdvözítőnek hitt Nyugati kultúrkörből. A politikai bűvkörből egészen biztosan. Látszik a kommunikációból, hogy egyre nehezebb megmagyarázni az alant lévőknek, hogy miért is tartozzunk ahhoz a Nyugathoz, amelyik csak szolgaként hajlandó elfogadni a magyarokat. S az elmúlt öt évszázad tapasztalatai arra intenek minket, hogy tarthatunk attól: van az a pont, ahol felteszik a kezüket a jelenlegi vezetők is.
A provincializmus jellemzői
Mi erősíti még a provincializmust? Gondoljunk a hazai történelmi köztudatra. Hogy mire? Nos, arra a gondolati térre, amiről a magyarországi közgondolkodás, mint történelmi múlt gondol. Vizsgálja meg mindenki magában ezt a gondolatot. A legtöbb ember – nem hiányosságból, hanem a közoktatás miatt – nagyjából a reformkorral indítja a történelmi tudatot hazánkban. Ami az előtt volt az már a mondák és a mesék világa. Még a napóleoni háborúk is egy függöny mögött vannak (Petőfi: János vitéz; Arany: Toldi).
Maga a reformkor alkotja meg ezt a függönyt. A „függöny” ami a mi valós múltunkat takarja 1711-től Széchenyiig és Kossuthig tart. Amolyan twilight epoch. A hazai művészeti alkotások elsöprő többsége az elmúlt másfél száz évvel foglalkozik. A régebbi időkkel alig-alig. Ez nem véletlen. Sem a Habsburgoknak, sem igazából a Horthy-korszaknak, sem utánuk a kommunistáknak nem volt érdeke, hogy a magyarok ismerjék egykori nagyságukat. Sőt, kifejezetten ellenérdekeltek voltak. A Habsburgok egyedül Szent Istvánnak csináltak kultuszt, de csak azért, mert Intelmei félreértelmezésével úgy tudták beállítani, mint aki a Nyugatot akarta szolgálni a keresztény állam létrehozásával. Sokan például épp ezért kifejezetten ellenségesek szent királyunk emlékével kapcsolatban. Pedig épp ellenkezőleg. Szent István minden irányban tájékozódott, cselekedett és a legkevésbé sem volt elnéző a Német-Római Birodalom felől érkező kihívással szemben. Megverte a császárt és a pápát is felvonultató német seregeket. És nyugatabbra tolta határainkat. Az országban befelé pedig, bár használt nyugati mintákat is, azokat az ország megerősítésére használta, nem az alávetésre, szolgaságra. Ez a meghonosított köztudat nem engedi, hogy a magyar nemzet ráeszméljen saját eredendő nagyságára.
Aki pedig szellemében kicsi, az testében is azzá lesz.
De érdemes megnézni, hogy a szellemi térben milyen önálló gondolatokkal jelentkezett az utóbbi öt évszázad magyar értelmisége. Semmilyennel. Akárhogy vizsgálgatjuk, bármiképp is turkálunk, csak másolatokat lelhetünk. Két fő területe lehetne megnyilvánuló önállóságunknak: a teológia és a filozófia. Az Isten ismerete és a bölcsesség. Azonban semmi. Megelőzőleg volt egy saját alkotás, a pálosok szerzetes rendje. Nem kifejezetten akadémikus teológia, de a nemzet testében egy élő szerveződés volt, ami saját, magyar szellemiséget hordozott és ápolt. Azonban ez is csupán addig virágzott, amíg magyar volt a magyar állam. A Habsburgok jöttével csak a látható keretrendszer maradt meg még egy jó ideig. Azonban, még mielőtt kialakult volna a történeti köztudatunk felbomlott ez is, pontosabban felszámolták a Habsburgok (1782). A filozófiában azonban még kísérlet sem igen volt. Egészében véve is különösen a bölcseleti tudományokban teljesnek mondható a kiszolgáltatottságunk a nyugati gondolkodás felé. Gondoljunk itt a történettudományra. Különösen is a magyar őstörténet kutatásra. Lényegében véve a német elképzelések kiszolgálása a feladata. Voltak és vannak is törekvések a kitörésre és a magyar múlt valós feltárására való igyekezet, de ezeket előbb-utóbb elfojtják. Jelenleg ez a Magyarságkutató Intézet. Mostanra remek és átütő sikereket ért el a múlt tisztázása érdekében, de egyúttal veszélyes vizekre is evezett, amint láthatjuk, akik követik az Intézet sorsát. Már megkezdődött az ellaposítás. A Nyugat, de főleg a németek számára kevés veszélyesebb dolog létezik, mint amikor a magyarok elkezdik valóban kutatni múltjukat. Most csak annyit írnék ezzel kapcsolatban, hogy ha ez tényleg megtörténik, akkor az egy nagy, vaskos, rozsdás szeg lesz a Nyugat koporsójában (a számos egyéb mellett).
Gazdasági provincializmus
A gazdasági-pénzügyi tevékenységeinken keresztül fizetjük meg ma a tributumot a Nyugatnak. A tributum soli-t a pénzügyeken keresztül, a tributum capitis-t pedig az agy- és munkaerő elszíváson keresztül. Magyarország gazdasági-pénzügyi kitettsége 80% körüli lehet, ami legnagyobb mértékben az EU felé, azon belül is Németország gazdasága felé jelentkezik. Ez az évszázados, kizárólagos 90 fokos tájékozódás eredménye. Szintén ebből származik, hogy annyira gyengén szerepeltek elitjeink a nemzetközi színtéren botladozva, hogy lényegében saját országunkkal lettünk határosak, saját országunk belsejébe szorítottak be. Ez természetesen gazdálkodási lehetőségeinket is nagy mértékben hazavágta/hazavágja. Tudatosítsuk, hogy 1918 óta a saját területeink újbirtokosai semmiféle magyar erősödést sem néznek jó szemmel, hiszen minden ilyen irányú elmozdulás az ő szerzeményeik megtartását teszik kétségessé. Ehhez hozzájárul, hogy a Hunyadi Mátyás óta hiányzó stratégiai szemlélet, miatt a gazdaságfejlesztés is jórészt ad hoc megoldásokra épül. Ha csupán a jelent vizsgálom is, láthatjuk, hogy jelenleg birtokolt országunk természeti adottságai helyett egy attól teljesen elütő ipart fejlesztünk és tettek az ország irányítói vezető húzóágazattá. Az autóipart, abból is javarészt a német autóipart. Értve ez alatt az input és az output részt is. Pedig ehhez gyakorlatilag mindent külföldről kell idehozni: nyersanyagokat, energiát, tudást, szervezést, kapcsolatrendszert. Holott az adottságunk a mezőgazdaság fejlesztését, ott is a munkaigényes, de magas hozzáadott értéket képviselő kert gazdálkodást tenné fő húzó ágazattá. Ez lenne a Somogyi Imre által már több, mint nyolcvan éve (1942!) írásba is foglalt elképzelés a minőségi földművelésről. Ha ezt az időtávot vesszük figyelembe és azt, hogy bár az értelmiségünk tisztában van a mi valós lehetőségeinkkel, azonban mégsem tesz semmit és egy ilyen faék egyszerűségű lehetőséggel sem tudott mit kezdeni nyolc évtized alatt sem, nos ez mutatja meg a provincializmus igazi mélységeit. Mikortól uralkodó a „nagyüzemi” gazdálkodás a magyar mezőgazdaságban? A Magyar Királyság bukása óta. A hunyadiak stratégiai tervének eldobása után alig két évtizeddel már durva fegyveres lázadásba torkollott a termelékenyebb és társadalmilag sokkalta hasznosabb „kisüzemi” mezőgazdálkodás visszaszorítása (1513 a Dózsa-féle parasztháború, második jobbágyság kezdete). Azóta dühöng a magyar társadalomra roppant káros nagyüzem. Ma is a mintegy 5 millió hektáron, alig 197.000 ember dolgozik, zömmel alkalmazottként. Ebből állandó alkalmazott (2020) 99.625 fő, időszaki alkalmazott 83.876 fő, azaz összesen 183.501 fő, csökkenő tendenciákkal évről évre. Ezeknek a legnagyobb része a nagygazdaságokban dolgozik. A gazdaságok száma is mindössze 235 ezer (2010-ben még 351 ezer volt!) Alig 4,1% a részesedése a bruttó hazai termékből, az export szerkezete pedig csúnyán elhúz a mezőgazdasági tömegtermékek felé. Holott a terület adottságaink lehetővé tennének akár 1 millió gazdaság működését is. Az pedig egy millió család önálló státuszát is jelenthetné, a munkaképes lakosság létszámából legalább 20-25%-ot. Továbbá egy sokkal egészségesebb, hazai tulajdonú és fejlődésű szolgáltatói szektort is. Ehhez pedig adott a termőföld, a létszám, és nagymértékben a tapasztalat is. De egy kormányzati ciklus alatt helyreállítható lenne az ezt kiszolgáló kereskedelmi-feldolgozási és szerviz infrastruktúra is. No és minek lett magas ára a világpiacokon? Nos, a tiszta, egészséges, kisgazdaságokban megtermelt élelmiszernek. Ennyit a hazai értelmiségi elitek képességeiről. Ez az egész – lássuk be – nagyon erősen hajaz a Mária Terézia és a kalapos király, II. József gazdaságpolitikájára.
Végkövetkeztetés
Tehát végezetül tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt öt évszázad stratégiai szemlélet nélküli stratégiája nem folytatható tovább. A 90 fokban való tájékozódás halálos elegy az előbbivel együtt. Tudomásul kell vegyük továbbá, hogy korábbi jelentős vezetőink ismerték jól a szerepünket, Atilla nagyfejedelemtől kezdve Álmoson és Árpádon keresztül, Géza fejedelem, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, III. Béla, II. András, IV. Béla, Károly Róbert, I. Nagy Lajos, Zsigmond császár és király, Hunyadi János és Hunyadi Mátyás. Ők abból indultak ki, hogy a Kárpát-medence egy geostratégiai erőközpont Eurázsia nyugati szegletében, amit mi magyarok tudunk működtetni. Ezért erőfeszítéseik ennek a megerősítésére és kiterjesztésére irányultak. Amikor ezt az önzés útjára lépő elitjeink elengedték, lemondtak arról, hogy mi magunk hozzuk meg a stratégiai döntéseket – és persze az ebből fakadó tettekről is – akkor óhatatlanul elindultunk a lejtőn. A körülöttünk levő Világ ugyanis nem törődik azzal, hogy mi inkább szeretnénk a verandán pipázgatva a jószágot figyelgetni, hanem azt veszi alapul, hogy ezt a stratégiai helyet lakjuk. És eszerint is járnak el. Út csak előre van, jobbra és balra nem térhetünk ki sorsunk elől. A puszta taktikázással pedig nem juthattunk máshova, mint ahol most vagyunk, benne már megint a slamasztikában.